Szent Benedek eltűnésének napja
Akik csak egy kicsit is foglalkoztak már a szerzetesség, vagy konkrétabban a bencés rend történetével, tudják, hogy Szent Benedek számára megpróbáltatásokkal teli út vezetett a montecassinói kolostoralapításig. Ismeretes az is, hogy a szigorú aszketikus remeteséggel kezdődő és a zárt monasztikus közösségek felé teljesedő mozgalom Benedek korára, az V-VI. század fordulójára kifulladt. A szerzetesek, bizony, sokhelyütt elkényelmesedtek, és ez volt a baj.
A gazdag családból származó Benedek már fiatalon a vallásos élet, a teológia iránt vonzódott. Hamarosan el is hagyta a családi házat, Rómában megkezdte tanulmányait, de a szent város bűneit látván inkább kivonult a zöldbe, Effide városába. Azonban itt sem talált nyugodalmat: egy csoda miatt szentként kezdték tisztelni, ezért íziben az Anio folyó völgyébe menekült, hogy ott egy barlangban éljen magányos életet.
Aszketikus magánya olyan szimpátiát ébresztett a vicovarói sziklakolostor szerzeteseiben, hogy meghívták apátjuknak. És ebből lett a tragédia. Benedek ugyanis magától értetődőnek tekintette, hogy a derék szerzetesek azért hívták meg, mert olyan életet szeretnének élni, mint ő. Pedig erről szó sem volt. A sziklakolostorban bevezetett vasszigor felbőszítette az ott élőket, és megpróbálták megmérgezni Benedeket. Az áldáskor azonban a keresztvetésre széttörött a méregpohár. Benedek nem halt meg, de úgy látta, jobb lesz távozni.
Max Ritter könyve szerint - és erről a korábbi életrajzírók soha nem beszéltek - Benedek távozása teremtette meg a kora középkor egyik legnépszerűbb zenés ünnepi ceremóniáját. A vicovarói szerzetesek annyira megkönnyebbültek Benedek távozásakor, hogy egészen elfeledkeztek önnön mivoltukról. Mérhetetlen mennyiségű bort hozattak a városból, és három napos dínomdánommal ünnepelték megmenekülésüket.
Az ünneplés nem egyszerű iszogatásból állott. Az egyik testvér javaslatára közös zenéléssel is sokasították az örömöket. \"Semlegesebb\", vagyis nem húsvéti és nem karácsonyi alleluja-témákra kezdtek el szabad variációkat készíteni, ami roppant sikert aratott e belső körökben.
A háromnapos ünnep után a szerzetesek visszatértek rendes életükhöz, de minden évfordulón újra megtartották ezt a zenei szempontból is érdekes ceremóniát. Az alleluja-variációkat egy idő után lejegyezték, az ünnep híre pedig terjedni kezdett más kolostorokban is. Alig két évtizeddel Szent Benedek vicovarói távozása után már a keresztény világ jelentős részének szerzetesi közösségei megtartották az ünnepet.
E szép szokás a clunyi reform kiteljesedésével, egészen pontosan 1073-ban foszlott semmivé: ugyanis egy Hildebrand nevű toszkánai bencés szerzetest ekkor választottak pápává VII. Gergely néven. A szerzetesi közösségek jobbnak látták hallgatni. Az ünnepről és a témavariációkról szóló néhány feljegyzés csak nemrégiben került elő.