Valódi pletykák alapján - Pinochet és Győzike

Délután a Teatro Palazzóban. Esteban Fuentes belép az irodájába, ahol keservesen zokogó titkárnője a mini tévékészülék oldalát veri.
   - Megkértem már egy párszor, hogy az irodában ne nézzen tévét - dörren rá a direktor. - Ez itt munkahely.
   - Meghalt ez a drága ember! - visít Esmeralda. - És olyan rossz a kép.
   - Valami rokon? - kérdi elbizonytalanodva Fuentes. Közben a képernyőre sandít, de még mindig nem érti.
   - Több, mint rokon - bömböl a titkárnő. - Augusto halt meg. Augusto Pinochet. Ha ő nincs, akkor a chilei vendégzongorista most elvtársnak szólít bennünket, és a Pravda írja meg, hogy milyen rossz volt a santiagói vendégszereplésünk. Istenem!
   - Szedje össze magát - dühödik fel Fuentes. - Mindjárt itt vannak a tévések a magazintól.
   - Tudom - küzd a könnyeivel a nő. - Senorita Ginger és Senor Fred már megérkezett.

Santo Quasimodo egyik szűk sikátora. Töpörödött, idős ember sétál megfontolt léptekkel az apró köveken, majd hirtelen befordul egy szűk ajtón. Apró, fülledt helyiségbe ér, amelynek falai mentén polcok emelkednek a padlótól a mennyezetig. Azokon hanglemezek, CD-k, DVD-k, kották, partitúrák tízezrei állnak sorban. A bejárattal szemben pult, amögött szúrós tekintetű, fekete hajú, kreol bőrű férfi áll. Amikor a vendég belép, ő éppen telefonál, de hamar leteszi a készüléket.

   - Jó napot, senor Melchiades! - köszön az öregember.
   - Áldja meg a Szűz Mária, instállom, drága senor Koroknay! - feleli nagyon barátságosan a boltos.
   - Most mondja meg, de igaz lelkére, senor Melchiades, mit szól ehhez a tévés cirkuszhoz?
   - Jaj, drága senor Koroknay, nem volt ám olyan rossz csávó az Augusto. Egyszer eladott nekem egy Callas-összest. Leteszi, aztán sír, hogy az még az apjáé volt. Mondom neki, az lehet, de látod, hogy kettő is karcos, hogy nőjön laptop a hasadba, és a rák billentyűzzön rajta! Na, akkor odaadta szépen elég olcsón. Mondom, nem volt rossz csávó.

   - Valójában én a Ginger és Fred riportra gondolok - feleli csendesen senor Koroknay. - Fel van, kérem, háborodva az egész operakedvelő világ. Mert, kérem, értem én, hogy egy színész házaspárt mutogatnak a tévében, volt olyan a mi időnkben is, csak tévé nélkül, ráadásul az az igazi Ginger és az igazi Fred volt. Azt is értem, hogy ezek, kérem, folyton a nemi életükről beszélnek. Azt eszi ma a nép. De miért kell ehhez odaállítani őket a Teatro Palazzo színpadára? Megszentségtelenítik azokat a szent deszkákat.
   - Nem drága ezeknek ma már semmi - ingatja a fejét senor Melchiades.

   - Kérem, én már semmin nem lepődöm meg. De azért mindennek van határa. Kérem, én harmincöt évet éltem Argentínában, azóta vagyok itt, de még megérhetem, hogy a turáni átok itt is lesújt rám. Az kéne nekem még, hogy Győzike énekeljen a Teatro Palazzóban.
   - Jaj, arra a showmanre gondol, aki adásban ül a vécén?
   - Arra, kérem. Az otthoniak megírták. Ez mégiscsak mindennek a teteje. És én még azt hittem, hogy Kerepesen szeretnék nyugodni.
   - Ne szidja a Győzikét, senor Koroknay. A fiam popzenében utazik. Most adott el jó áron két első nyomású Romanticot. Én azt mondom, mindenki úgy él meg, ahogy tud, hogy a rák halózza szét az egész világot!
   - Igaza van, senor Melchiades - ismeri el senor Koroknay, és egy zörgős zacskóból lemezeket vesz elő. - Lássuk, miből élünk! Ezt hoztam ma.

   - Kodály: Jézus és a kufárok - forgatja a lemezt az antikvárius.
   - Az - bólint elégedetten senor Koroknay. - Ennél szebb kvintpárhuzam a földön nincs. Tudja, amikor Jézus lenéz Jeruzsálemből, és elé tárul a táj.
   - Ugyan - dühödik fel senor Melchiades. - Milyen alpári már, instállom, amikor fúgát csinál, és belezavarodik. Hogy a kórház ablakából nézze a ringlispielt!
   - Micsoda? A világ leggrandiózusabb kórusműve.
   - Ugyan kérem, ezzel a primitív madrigalizmussal? Minek kell neki ellágyulnia, amikor a galambok előkerülnek! Azok egy mocskos állat, minden nap letojja a BMW-met, hogy a kórházi orvosok hajoljanak fülé, és mondogassák, hogy sajnos, sajnos. Mit hozott még?
   - Tessék. Beethoven.
   - Pont ez? Mindenki tudja, hogy ez olyan \"mendegél a mandarin\" szekvenciákkal van tele. A kettőért adok ötszázat. Jó lesz, mert már zárnék, drága Koroknay úr?
   - Na, adja azt az ötszázat - feleli szomorúan a senor, majd hozzáteszi. - Ebből még a repülőtérig sem jutok ki, nemhogy Kerepesig.

Néhány nappal később, próba előtt a Teatro Palazzóban. A zenészek a társalgóban gyülekezek, ki-ki egy-egy kávéval, üdítővel készül. Wolfgang Baumgartner, a német származású fagottos álmatagon ül a sarokban. Egyszer csak barátja, Pablo Cortez, a klarinétos löki oldalba.
   - Mi van, megint hakniztál? - nevet.
   Baumgartner fáradtan emeli fel a fejét.
   - Az Art Pallace-ban játszottam a kamarazenekarral. Ne is kérdezd, mi történt velem!
   - Mi történt veled?
   - A lassú tételnél valahogy elragadott a muzsika. Nagyon jól játszottunk tegnap. Csak hátradőltem, és lehunyt szemmel hallgattam, ahogy áradnak azok a fantasztikus dallamok. Aztán egyszer csak úgy tűnt, mintha hiányozna valami. Fülelek, fülelek, és tudod, mi volt az?
   - Mi?
   - Az én fagottszólamom.

Cortez arca elkomorul.
   - Hát én sem voltam boldog, amikor ma felébredtem. Mert tudod, mire ébredtem?
   - Honnan tudnám? Nem nálad aludtam.
   - Fuentes azt nyilatkozta a rádióban, hogy hamarosan valami show keretében Győzike is fellép a Teatro Palazzóban.
   - Ki az a Győzike?
   - Először én sem tudtam - komorul el egészen a klarinétos. - De ezt így nem lehet. Próba után iszunk egy rumot, és elmagyarázom.