Vad emberek lelke mélye (Boccanegra a Metropolitanből)

1933 óta vannak élő rádióközvetítések a New York-i Metropolitanből. A világ első operaháza többek között az elektronikus médiával való kapcsolatban is évekkel előtte járt a többi nagy házaknak. Ennek köszönhetjük, hogy manapság számos régi nagy énekesről vannak jó minőségű hangzó és képi dokumentumaink.
Mi, magyarok sem keveset köszönhetünk a rendszernek, például Svéd Sándor 1940-es történelmi Álarcosbál-Renatóját (Jussi Björlinggel, Zinka Milanovval és a karmester Ettore Panizzával), vagy Székely Mihály nem kevésbé érdekes Boccanegra-Fiescóját (1950, Leonard Warren, Arstid Varnay, Richard Tucker és Giuseppe Valdengo társaságában), legutóbb pedig 1988-ban Marton Éva monumentális Turandotjának tévéfelvételét Domingóval.

A rádióközvetítések nagyon tanulságosak. A világ első operaházából rengeteg közepes és érdektelen előadást hallottam az elmúlt 20-25 évben is. Persze akadtak jók, sőt kiválóak is, de igazán nagyszabású, fölzaklató produkció kevés. Egy-egy mai előadás után operabarátaimmal gyakran vettük elő a régieket, s Falstaffal együtt bólogattunk: "Hanyatlik minden!". Persze ha alaposabban megvizsgáljuk a dolgot, érzésünket nem csak, vagy talán nem elsősorban az énekeskultúra hanyatlása okozza, hanem az előadási hagyomány megváltozása. 60-70, de tán még 40 évvel ezelőtt az énekesek nem a felvételekre ügyeltek. Az aznapi előadást akarták minél jobban elénekelni, minél drámaibban, minél hatásosabban. Megkockáztatom, nemigen foglalkoztak a fölvétellel, azt mintegy mellékterméknek tekintették. Manapság viszont, amikor már jószerével minden beskálázásról is klip készül, mindenki retteg, hogy hibázik, és még be sem fejezte az áriáját, az eleje a gikszerrel máris ott virít a világhálón. Egy metes rádióközvetítést sok millióan hallanak, egy tévéközvetítést pedig még néznek is, a művészek jó része óvakodik a rizikótól. A biztonságra való összpontosítás pedig legyöngíti az ihletet.

Ebből a szempontból jelentett fölfedezést a Simon Boccanegra legutóbbi közvetítése. Úgy éreztem magam, mintha a 40-es években lennék: életteli, lüktető, lenyűgöző előadás volt.

Egy Boccanegra-produkció kilátásairól az első komoly információt abból nyerhetjük, hogyan hozzák be Fiescót. Addig legföljebb bizakodás vagy rossz előérzet szállhatja meg lelkünket. Nos, James Levine keze alatt a komor, méltóságteljes akkordok éppen azzal az izzó baljóslattal szólaltak meg, ami szerintem a legnagyobb előadások sajátja.
S ugyanebben a szellemben, "hangnemben" szólalt meg Ferruccio Furlanetto is. A 60-as éveit taposó basszista orgánumában ugyan van egy pici lebegés, ám végül is Fiesco sem mai gyerek. Ennél fontosabb azonban az a földöntúli dimenzió, amely a vérbeli operai tehetséget jellemzi. Ahogy a hang sorssá válik. Az az irracionális izzás, az a zabolátlan formálás. Ebben az előadásban két ilyen vad embert is találunk. A másik természetesen a címszereplő.

Dmitrij Hvorosztovszkij harsogó hangfenomén, legtöbben nem őt képzelnék Boccanegra mélabús-bölcs alakjához. A nagy művész azonban egyrészt a szerep követelményeihez igazítja hangját, másfelől - ami talán még fontosabb! - olyan egyedi értelmezését adja a figurához, amit az ő hangja indukál. Simon kalóz. Megvan benne a kegyetlenség. Albiani nem véletlenül szemeli ki dózsénak, nyilván lát benne a vezetői hajlamot és az uralkodáshoz elengedhetetlen vaskezet. Boccanegra a tanácstermi jelentben először nagyszerű politikai taktikusnak bizonyul, a végén pedig kéjes kegyetlenséggel intézi el Albianit: saját magát átkoztatja meg vele.

Simon és Fiesco szerepére nem elsősorban jó énekesek kellenek, hanem két gránitszikla. Hvorosztovszkij és Furlanetto maximálisan megfelel ennek a követelménynek. Emellett mindketten több felfedezésszámba menő pillanattal ajándékoznak meg bennünket. Furlanetto végig fröcsögő gyűlölettel énekel Boccanegrával és Albianival közös jeleneteiben. Áriájában vagy Adornóval énekelt kettősében viszont ennek nyoma sincs. Gyűlölete zsigeri, esztelen, irracionális, engesztelhetetlen. Ez jelenti élete értelmét. Ezért aztán amikor Boccanegra felfedi előtte, hogy Amelia a tulajdon unokája, egy csapásra összeomlik, hiszen világos lesz előtte: életét értelmetlenül, hamis hitben élte. A darab végén mindig Boccanegrát sajnáljuk, aki meghal. Pedig ha jobban meggondoljuk, ő mindent elért: megtalálta és férjhez adta a lányát, gondoskodott utódlásáról, halálos ellenségét pedig megbékítette. Fiesco viszont mindent elbukott, egész élete kudarc. Ő jelenti be a népnek Boccanegra halálát, de úgy vélem, ez az utolsó dolog, amit csinál életében. Utána teljesen visszahúzódik vagy kolostorba vonul. Ezt a bukást még soha nem értettem ilyen világosan, és soha nem éreztem ennyire katartikusnak.

Hvorosztovszkij alakításának csúcspontja - szemben minden fiziológiai racionalitással - az Ameliával énekelt, jórészt lírai kettős. Visszafogottan, ám határozottan lép be, majd érzékenyen vonul hátrébb a lány határozottsága láttán. A sorsverte apa reménykedésének hangján egy nagyszabású személyiség, sőt nagy lélek süt át. A boldog egymásra találás pillanatai az ő hangján mélyen megrendítenek bennünket. A záró magas f csak komoly erőfeszítés árán szólal meg piano, de hát mikor tenne egy férfi erején felüli erőfeszítést, ha nem ebben a pillanatban? A III. felvonás kettősében és a fináléban viszont nem a szokásos síró-félfalzetet használja. Telt, fényes tónusával - kimondott szavaival ellentétben - azt üzeni: még vágynék élni! Éneklése, alakítása ismét rámutat: Boccanegra igazi baritonszerep, ráadásul izgalmasabb, ha egy efféle hősbariton szólaltatja meg. Őt hallgatva szinte mosolyogtató a nagy Domingo, hogy veterántenor-Boccanegrával kísérletezik. Hvorosztovszkij ebben a tekintetben Lawrence Tibbett örököse, aki a Met 1932-es ősbemutatóján énekelte a címszerepet, s két fenomenális felvétel is őrzi alakítását.

Ilyen előadásban minden megemelkedik. Barbara Frittoli sem hangszínben, sem lelkületben nem ideális Amelia. Áriájában és Adornóval énekelt kettősében még külsőségesnek hatott, ám utána őt is áramkörébe vonta a nagy bariton.
Ramon Vargasnál acélosabb tenorokra szokták bízni Adornót. Áriáját nagyon szépen énekelte, a tercett emelkedett önvádja viszont nem szólalt meg elég jelentőséggel. Ám a két nagy énekes és a példás felkészültséggel kockáztató Levine hatására nagyszerű együttest alkottak.

Ez a Boccanegra megerősítette régi hitemet, hogy az igazi operajátszás nem elsősorban hang, muzikalitás, zenei képesség, hanem személyiség dolga. Aki kevesebbel lép színre, mint hogy véres, nagy szívét elénk tegye a színpadra, az inkább ne is lépjen! Éljenek soká ezek a vad emberek, akik annyira képesek megrendíteni bennünket, amikor elénk tárják lelkük sötét mélységeit!