Sound Of Science

Mindennapi életünk során gyakran bele sem gondolunk, mi mindent köszönhet az emberiség a tudomány fejlődésének, a technikai újításoknak: fütyülő kulcstartó, Tamagocsi, Bifidus ActiRegularis - hogy csak a legfontosabbakat említsük.
Nincs ez másképp a zene területén sem, elég csak követni a hangszerek, a hangrögzítés és -lejátszás fejlődését, nem is beszélve a színpadtechnikáról, a hangológépről és a hologramos matricáról.

Persze az előadók és a zeneipar egyéb robotosai mellett a zeneszerzők is részesültek az áldásból. A kottanyomtatásnak és a hangfelvételeknek hála kedvükre tanulmányozhatják elődök és kortársak kompozíciós módszereit, kottaíró szoftverek segítik őket elképzeléseik minél pontosabb megörökítésében, s nyilván ide sorolandó az is, hogy ha valakit Bouleznek hívnak, államilag dotált laboratóriumot építhet, különféle zenei varázslatok elvégzésére.

De tény: a technika nem minden, a szakmai alapozás, a belső késztetés, a tehetség, az invenció, a megújítási kedv híján nem garantált az egyedi és míves alkotás létrejötte.
Kísérletező kedvben nem volt hiány soha, s most, hogy az atonalitás, a dodekafónia, az elektronikus zene jegyében fogant népszerű és közismert művek már meghódították a világot, ismét a tudomány inspirálhatja újabb koncepciók kialakítására a zeneszerzőket.

Nemrég az a hír járta be a világsajtót, hogy a genfi Európai Magfizikai Kutatóközpont (CERN) munkatársai komponálásra adták a fejüket: a protonnyalábok ütköztetésénél nyert mérési eredményeket alakítják át hangokká. Ez a tevékenységük egyébként csak járulékos része nagyszabású projektjüknek - a szervezet munkatársai alapjáraton amúgy a nagy hadronütköztető gyűrű (LHC) segítségével valójában az isteni részecskének is nevezett Higgs-bozon után kutatnak. (A fizikusoknak olyan ez a részecske, mint a békebeli magyar parasztnak Ámerika: egyik se látta, de mind arra vágyott.)

Némi képzavarral élve azt mondhatjuk, hogy lám, a nagy koponyák is homo ludensből vannak, s szerény vállalkozásuk kivitelezése mellett a szórakoztatásra is van idejük. Komponáláshoz azt a pofonegyszerű megoldást választották, hogy az ütköztetett protonokból szétrepülő részecskék irányából és az ütközésből származó energia eloszlásából generálnak melódiákat.
Ráadásul ebbéli tevékenységüket is nagyon komolyan veszik: egy The Sound of Science címmel létrehozott honlapon nem csak módszerük lényegét magyarázzák el, de már közzé is tették a protonok ütköztetésének zenévé alakított változatát. Külön pozitívum, hogy e nagy gondolkodók nem idegenkednek a kommercializmustól sem, s már mobiltelefonra letölthető csengőhangok előállításán ügyködnek.

Talán egy-két hét telt el a fenti hír megjelenését követően, s a tudományos világ újabb fronton indított innovációs akciót: az élettelen elemi részecskék zenéjének bemutatása után előállt a másik véglet, az ember legbelsőbb énje ihlette muzsikával, segítségül hívva ehhez a genetikát.

Az ötletgazda egy muzsikus, nevezett Andrew Morley, aki a Helvéciában összesereglett fizikusok szorgos csapatához hasonlóan leképezési technikában utazik. Mint elmondta, feltűnt neki a zenei hangsorok és a genetikai kódok közti hasonlóság, és ebből kiindulva az emberi DNS-t alkotó négy szerves bázis mindegyikéhez egy-egy hangjegyet társított. Ezt követően konzultált egy komponistával, Michael Zev Gordonnal, aki az ötlettől megihletődvén hamar össze is rittyentett egy negyvenfős kórusra szabott opust. Kompozíciós technikájának szerves részét (hehe) képezi, hogy dekódolta valamennyi résztvevő DNS-ét, s a darab csúcspontján minden kórustag a maga egyedi genetikai kódját énekli, miáltal mindenki kissé eltérő dallamot ad elő.

Az Allele címet kapott darabot már be is mutatták, James Weeks vezényletével, s a hírek pozitív fogadtatásról szólnak; úgy tűnik, az alkotók és az előadók mellett a kritikusok is komolyan vették a genetika és a zene ötvözésére irányuló kísérletet. A genominális műalkotás tehát elindult az úton, amely...
...hová is vezet?

Az biztos, hogy elvileg bármely újítás nagy felhasználási lehetőséget rejt magában. De vajon igazán újszerű-e a CERN munkatársainak az ötlete? Sajnos nem. John Cage óta tudjuk, hogy zajok beépíthetőek zeneművekbe, s a véletlenszerű, aleatorikus elemek is megjelennek számos szerzőnél, talán elég jelesül Lutosławski nevét említeni. Sőt, Copland több mint 40 éve leírta a látnoki mondatot (Az új zene című könyvében): "Világos, hogy a véletlen, mint alkotó elv, különféle módokon alkalmazható".

Ígéretesebb és újszerűbb a genetikai vonal. Nyilván nem arról van szó, hogy például a kóruskották szólamkiosztását lecserélik SATB-ről AGCT-re, bár ez sem elképzelhetetlen. S persze, ha analógiákat keresünk, akkor a CERN-es aleatóriával szemben ez a technika a szerializmusra hajaz. De ha nem önmagában használják, hanem - mint a már elkészült Allele esetében - variációs eszközként, amellyel színt és/vagy mélyebb értelmet lehet belevinni egy amúgy klasszikus módszerekkel és technikákkal operáló műbe, akkor van rá esély, hogy újabb alkotásokban köszönjön vissza Morley ötlete. (Igaz, rosszindulatúlag hozzátehetnénk: amennyiben valaki a genetikát szeretné zeneileg dicsőíteni, akkor fölösleges strapálnia magát, elég, ha előadja a Hello, Dolly-t, és a dolog el van intézve.)

Persze "a technika nem minden" (mint írtuk fentebb) - a sikerhez invenciózus és tehetséges zeneszerzőkre, minőségi darabokra és jó előadókra is szükség lesz, nem beszélve a nyitott, befogadó szellemiségű hallgatóságról. S ha már arról is említést tettünk, hogy bármely újítás nagy felhasználási lehetőséget rejt magában, ideje hozzátenni a lényeget: elterjedése, mint minden találmányé, nagyban függ attól, lehet-e vele/belőle pénzt csinálni. Egyelőre az a helyzet, hogy egy, az LHC-hoz hasonló mamut-gyorsító megépítése őrült összegekbe kerül (igaz, véletlen zajokat sokkal olcsóbban is lehet generálni), és egy egész kórusnyi énekes DNS-szekvenciájának a feltérképezése sem olcsó mulatság.

De hagyjuk a mocskos anyagiakat, nézzük tisztán művészi szempontból a helyzetet: terelheti-e e két kompozíciós módszer bármelyike igazán új utakra a műfajt, mehet-e általuk a komolyzene világa elébb?

Majd kiderül, de nagy meglepetésekre ne nagyon számítsunk. Tartunk tőle, hogy a komolyzene-barátok zöme konzervatív, ennélfogva a jövőben is a klasszikusok mellett teszi le voksát, és megmarad az ő megszokott Nono-, Xenaxis-, Varese- és Stockhausen-darabjainál.