Puccini Luccája

Ül a bronzba öntött Puccini Lucca egyik gyönyörű terén, a Piazza Cittadellán, elegánsan öltözve, mint mindig, lába hanyagul átvetve, kezében szivar. Ez az ő helye, az ő városa, itt született pár méterre, a Corte San Lorenzo 9. szám alatt. A ház második emeletén, a család egykori lakásában lehet megnézni a vele kapcsolatos ereklyéket, nincs sorbaállás, a pénztár sem itt van, úgyhogy a lépcsőn felfelé lépdelve olyan érzése van az embernek, mintha vendégségbe menne, és nem múzeumba.

Giacomo, Antonio, Domenico, Michele, és végül megint Giacomo – muzsikusok öt nemzedékét vonultatta fel a Puccini család. A mi Giacomónk, aki 1858-ban született, a biztonság kedvéért az összes muzsikus őse nevét megkapta, bízva abban, hogy Giacomo Antonio Domenico Michele Secondo Maria-ban majd összegződik a családi tradíció. Itt, a Corte San Lorenzo-i házban még megvan a baldachinos ágy, amelyben világra jött kilenc gyerek között hatodikként, és itt élt anyjával, Albinával, orgonista-komponista apjával, Michele-vel, aki a városi zenekar vezetője volt, és a testvérekkel. Kisöccse, szintén Michele akkor született, amikor az apa váratlanul meghalt, és Giacomo még csak hat éves volt. Néhány év múlva már ő is beszállt a pénzkeresésbe, templomokban orgonált vagy táncmulatságokon és kaszinókban zongorázott, hogy segítse egyedül maradt anyját. Pedig állítólag nem volt egy mintagyerek, utálta az iskolát, legalábbis az első években, és különösebben tisztelettudónak sem lehetett nevezni. Huszonkét évet töltött ebben a házban, innen ment Milánóba, hogy az ottani konzervatóriumban tanuljon tovább, de mindig vissza-visszatért Luccába.

Sok mindent megragad ez a múzeum Puccini lényéből, például lenyűgöző eleganciáját. A kis öltözőszobában kiállított szőrmegalléros fekete kasmírkabát a hozzá illő selyemsállal azt idézi fel, hogy milyen jólöltözött is volt a Maestro. A legjobb szabókkal dolgoztatott, például a milánói Prandonival, ahol olyan kuncsaftoknak varrtak, mint Gabriele D’Annunzio, Arturo Toscanini, és a királyi család néhány tagja. A kabát mellé egy orientális képekkel díszített legyezőt támasztottak, ezt Toscanini ajándékozta Elvira Bonturinak, Puccini feleségének. A legyezőt a feltételezések szerint 1925. november 29-én, a Pillangókisasszony premierje után adhatta át, ez volt Puccini halálának első évfordulója és az opera első előadása a Scálában az 1904-es bukás után. És hogy ne menjünk el szó nélkül Elvira mellett: többnyire uralkodó természetű, betegesen féltékeny, a férje művészete iránt közömbös asszonyként írnak róla a visszaemlékezések, és tudvalevő, hogy a házasság vaskosan boldogtalan volt. Igaz, nyilván nem lehetett könnyű kezelni Puccini igen gyakori fellángolásait és kalandjait.

A magánélet és a munka szépen összekeveredik a múzeumban. A mester privát ruhatárából nincs több darab kiállítva, láthatjuk viszont néhány előadás jól sikerült jelmezét. Érdekes összevetni, mennyit változott a tervezői attitűd az elmúlt évtizedek alatt: van a ma, például a Lorena Marin tervezte rózsaszín ruha, amit Lauretta, azaz az őt alakító énekesnő viselt a Gianni Schicchi 2014-es előadásán a Puccini fesztiválon, és van az egészen más stílusú tegnap: az Umberto Brunelleschi tervei alapján készült Turandot jelmez Maria Jeritza számára, aki 1926-ban, az opera New-Yorki-i ősbemutatóján a Metropolitan-ben énekelte a címszerepet. Maria Jeritza egyébként – aki Puccini szerint nem csak Turandot, de Tosca szerepében is maga volt a tökély – szintén nem csak munkakapcsolatot ápolt a szerzővel. A cseh származású, világszerte körülrajongott szoprán igen mozgalmas szerelmi életet élt, és ebbe egy időre Puccini is belefért.

A Turandot világát idézi a zongora is, amit a fókuszba állítottak, ezt látja meg először a látogató, amikor belép a múzeumlakásba. A Steinway zongorát 1901-ben vásárolta Puccini, és valószínűleg ez volt a legfontosabb és legmegbízhatóbb hangszere mind közül. Ezen komponálta a Pillangókisasszonyt és a Turandot-ot, ez a hangszer állt a milánói házban, 1921-ben pedig Viareggio-ba, az új villába került. Ma csak különleges alkalmakkor szólaltatják meg. A múzeum ereklyéi közé tartozik még – sok más mellett – a Bohémélet szövegkönyve és Puccini több magánlevele. Szép kézírása volt, azt a levelet például, amit kiadójának és atyai barátjának, Giulio Ricordinak írt 1891 júniusában, végig el lehet olvasni, annyira jól formáltak a betűk. A levél egyéként akkor íródott, amikor második operája, az Edgar, Luccában is színre került, és a premier előkészületei a szülővárosában, valamint a rosszindulatú pletykák és egy esetleges botrány lehetősége feszültté tették: Elvira, a későbbi feleség ugyanis házasságban élt, és két gyereket nevelt, amikor 1884-ben Luccában Puccini elcsábította.

Sok írásos emlék maradt meg, levelek, kéziratok, még az apa, Michele Puccini egyik műve, a G-dúrban írt 2. mise partitúrája is 1851-ből. Kreatívan és ötletesen rendezték be a múzeumot, mert nem csak a rendelkezésre álló tárgyakból válogattak, hanem újakat is készítettek, például egy tablót a Pillangókisasszony szerepeit éneklő művészek fotóiból. A család eredeti bútorai és berendezési tárgyai közül a luccai házban nem sok van, de a szülői hálószobában ma is ott áll az a híres baldachinos ágy, amelyben Giacomo Puccini 1858. december 22-én világra jött.

Az egyik kicsi szobában, ahol feltehetőleg a két fiú, Giacomo és kisöccse, Michele aludt, egy gyönyörű, tölgyfából készült, Maxitone márkájú mobil gramofont állítottak ki, amit egy gyűjtő ajánlott fel a múzeumnak. A kiállítás vége felé, amikor már ismerjük arcát a sok fotóról, kézírását a levelekből és kottákból, jól esik a gramofonon Puccini hangját is hallani. Ennek az a története, hogy 1907-ben, első New York-i útja alkalmával szerződést kötött a Columbia Phonografic Company-val az operái felvételéről. A tesztfelvételhez a szerző beszédhangját használták, ezt hallhatjuk most, száztizenhat évvel később. Sok tehát az inger fülnek-szemnek, kellemesen van kitalálva ez a múzeum, személyes és bensőséges hangulatú. Egy idő után már az se lepne meg, ha nyílna az ajtó, belépne Puccini, hosszú selyemsála pedig lobogna utána.