Petrovics Emil 80
![]() |
(Fotó: Éder Vera) |
Az első, ami szinte mindenkinek eszébe jut róla, hogy borzasztóan nehéz ember.
Elsősorban zeneszerző lenne, de mint színházalapító, tanár, tanszékvezető, operaigazgató, zsűritag, döntéshozó, közíró és közéleti ember is beírta nevét abba bizonyos nagykönyvbe. Felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozott az elmúlt, harcokkal súlyosan telített bő fél évszázadban. Más alkotó általában akkor közelít ezekhez a művészeten túli (kívüli?) területekhez, ha invenciói kiapadóban vannak, máskor inkább menekül tőlük. (Emlékszünk, Bartók mennyit panaszkodott a megélhetését biztosító, de komponálását akadályozó, nyűgnek érzett zeneakadémiai tanársága miatt.) De Petrovics esetében erről szó sem lehet. Mindeközben ugyanis szórta a remekműveket és a nagy szakmai tudást jelző mesterműveket, változatos arányban. Hány életet élt Petrovics Emil ez alatt a nyolcvan esztendő alatt? És vajon miért?
Csak azért, mert Petrovics - a C'est la guerre hősével szólva - nem tudott belenyugodni abba, hogy "...nem tehetünk semmit, nem csináltunk semmit, szépen elbújtunk, amikor az ég zengett..." Amikor úgy érezte, hogy meg kell szólalnia, meg kell jelennie, meg kell tennie, le kell írnia, akkor megszólalt, megjelent, megtette, leírta. Nem vacillált, nem töprengett, nem súlyozott. Osztott és kapott sebeket, hullottak körülötte, de néha ő is majdnem belepusztult.
Mondhatjuk azt, hogy zeneszerzői munkássága melletti - elképesztő súlyú - tevékenysége számtalan soha le nem kottázott remekműtől fosztotta meg a magyar zenét? Persze, van is benne valami, de tudnunk kell, hogy az a "steril, harcok nélküli" Petrovics Emil nem lenne ugyanaz, akit most ismerünk. S halkan hozzáteszem, hogy e "másik" Petrovics Emillel biztosan nem tartana ott a magyar zene, ahol tart. Ezt lehet nem elismerni, de nem lehet figyelmen kívül hagyni.
![]() |
(Fotó: Éder Vera) |
Néhány éve úgy döntött, megírja és kiadja memoárjait. A szerzőt ismerve nem kellett különösebb jóstehetség ahhoz, hogy bárki megelőlegezze: nagy felzúdulást fog kiváltani vele. Így is lett. A "szakma" a két vaskos kötetnyi élménybeszámolót olvasva hangosan hahotázva helyeselt - egészen addig, amíg az egyik oldalon, kínos szövegkörnyezetben, a saját nevével nem találkozott. Néhány (jellemzően egykor Petrovicsnak sokat köszönhető) percemberke indulatos és pitiáner akcióval reagált, de az intelligensebbje inkább bölcsen hallgatott, s a kötetet betette a legfelső polc belső sorába.
Ítéletei talán nem mindig állják ki a próbát, de ezt inkább bízzuk magára az Időre, mint legfőbb döntéshozóra. Bár ellenfelei nem szeretik elismerni, de Petrovics - ez könyveiből egyértelműen kiderül - nem tartja magát tévedhetetlennek, fenntartja a hibázás üdvös lehetőségét.
A mai szép, kerek évszámmal kapcsolatosan meg csak annyit kívánhatunk neki, hogy jó egészségben alkosson tovább, újabb és újabb opuszokat hozzon létre. A számára oly természetes harchoz pedig vele együtt magunknak is kívánom: lehetőleg ne forduljon elő az a helyzet, amikor azt kell mondanunk - megint csak a C'est la guerre-ből idézve -, "...hogy ezt a háborút már nélkülünk fogják elveszíteni".
Nemcsak miatta, magunk miatt is.