Nenikékamen (Csajkovszkij-maraton a MűPában)
2007. február 2.
Művészetek Palotája
Csajkovszkij-maraton
11.00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Pannon Filharmonikusok
Vez.: Hamar Zsolt
VI. szimfónia
Csajkovszkij szimfóniái közül elsőként éppen a legutolsó opust hallgathattuk meg, a Pannon Filharmonikusok előadásában. A zenekar sok hibával, de eléggé összefogottan játszott. Hamar Zsolt mozgáskultúrája elragadó, kézmozdulatai kifinomultak, testtartása kifejező, de sajnos nem mindig volt hallható is mindaz, amit a karmester mutatott. Azon kívül, hogy a hangok nagyrészt a helyükön voltak, a kottában leírtakat megvalósították, a zenekar túl sokat nem tett hozzá Csajkovszkij művéhez. A szélsőségek, az elragadtatás, a teljes elkeseredés, az öröm és fájdalom hullámzása, ami oly jellemző a szerzőre, kevéssé volt érzékelhető. A keringő kissé jellegtelen volt, a harmadik tétel persze kirobbanó és kellőképpen harsány, de számomra az utolsó tétel tűnt mégis leginkább kidolgozottnak, a kezdő taktusok például kifejezetten szívbemarkolóan szólaltak meg.
A közönség viselkedése tovább rontotta a helyzetet: volt két telefoncsörgés, és töménytelen egyéb zaj is, a harmadik tétel után pedig brávózással egybekötött beletapsolás zavarta a művészek munkáját.
Johanna
„Győztünk!” – hirdette utolsó erejével a legenda hőse, Pheidippidész, a marathóni csata végkimeneteléről hozva a hírt. Őrá emlékezve nevezzük maratonnak az állóképesség és önismeret klasszikus próbáját, a negyvenkét kilométeres távot követelő futóversenyt, és ennek nyomán immár számos más, szinte a végkimerülés határáig hajtott sport-, vagy éppen kulturális eseménysort.
Ezúttal tehát negyvenkét kilométernyi Csajkovszkij-muzsika várta az érdeklődőket a Művészetek Palotájában, felváltva a Fesztivál Színházba, illetve a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe irányítva a közönséget mintegy egész napon át – mondhatnók: hagyományteremtés céljából is. Sőt, az élő koncertekkel párhuzamosan a szerző operáinak videofelvételéből folyt vetítéssorozat egy kilinccsel odébb. Dicsérendő kezdeményezés, kár volna tagadni; a teltházas koncertek, a nem lankadó közönségérdeklődés, s nem mellesleg egyik-másik produkció bíztató művészi színvonala igazolta az ötlet életképességét.
Persze Pjotr Iljics Csajkovszkijnál jobbat aligha lehetett volna találni az első maraton főszereplőjéül. A szerző töretlen népszerűsége mellett jót tesz az eseménynek, hogy az orosz mester számos különböző műfajban alkotott, s a formák és előadói apparátusok variabilitása oldani képes egy szinte egyhuzamban zajló, majd’ tizenegy órás eseményfolyam elkerülhetetlen monotóniáját. Még a b-moll zongoraverseny igazolatlan hiányzása felett is szívesen szemet hunyunk, cserébe a ritkán hallott dalok és a Magyarországon még sohasem játszott kórusmű kedvéért.
Jómagam a nap középső részét képező öt koncertet hallgathattam végig – változó megelégedéssel és türelemmel. A zongora- és hegedű–zongora darabok például biztosan nem a szerző legbriliánsabb munkái. Szalonhangulatuk, keresettségük jó negyedóra után már fáraszt. Pedig a zongoraművésznő Ivanyickaja Irina igazából szépen, disztingváltan játszik, mégis, a darabok pacsuliillata nem oszlik. Ivanyickaja zongorázása tiszta tagolásról, kikerekedő hangokról, szép formákat kapó művekről mesél, csak éppen ereje alig van. Az izgalom kevés, a hatóerő halovány, a művész mintha félne a fortéktól. Danyilova Galina hegedülése sem makulátlan, folyamatosan keresi a karaktereket, hangja kissé salakos, ritmikailag nemegyszer bizonytalan.
A nagyterembe átrohanva várt a nap számomra legmaradandóbb előadása: Kovács János a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar élén dirigálta Csajkovszkij talán legnépszerűbb programzenei műveit, az Olasz capricciót és a Rómeó és Júlia nyitányfantáziát. Méghozzá pompásan, szikrázón, és igen tudatosan építkezve. Életerős, markos rézállások, harsány fafúvósok, tartalmas vonóskar osztotta meg velünk Kovács interpretációját a darabokból. Végig érezni lehetett a zenészek magabiztosságát, a produkció „tervezettségét”, ahogyan mondani szokás: a bepróbáltságot és az értő kezek nyomát az előadáson.
A Fesztivál Színházba visszatérve a Bartók Vonósnégyest kaptam muzsikáláson. A D-dúr vonósnégyest igyekeztek elsikálni, lehetőleg fél háromig. Sikerült. Végigültük a darabot egyetlen izgatott pillanat, egyetlen igazán emlékezetes muzikális mozzanat nélkül. A kvartett nem tudott – s ami még bosszantóbb: nem is akart – többet kihozni ebből az igencsak közepes műből, mint amennyit valóban ér. Unalmasan búgtak, szitáltak végig a tételek, az urakat kedvetlennek, tompának találtam.
Szerény ebédemet sebtében elköltve ismét a Bartókról nevezett helyiség felé vettem az irányt: itt a MÁV Szimfonikus Zenekar ültette pódiumra legjobb zenészeit. Vendégként pedig Alekszander Markovot, a Hegedűverseny és a Melankolikus szerenád szólistáját üdvözölte a publikum. Hamar kiderült, Markov teátrális gesztusokkal operáló mozgásszínháza és vitathatatlan hangszeres virtuozitása nem ihleti meg a zenekart a minimálisan elvártnál jobban. Vagyis míg az orosz hegedűstől fényesre polírozott, már-már ijesztően magabízó hegedűhangot hallottam, a Gál Tamás irányította zenekartól csupán körülbelül eljátszott kíséretet. Markov halhatóan a versenymű huszáros-bravúros oldalát domborította ki – a kadenciában kissé túl is pörgetve magát –, előadásában, ahol csak tehette, kereste a lehetőséget a szélesre feszített dallamívek mind patetikusabb, vagy éppen a legbriliánsabbnak ható szakaszok mind virtuózabb kihasználására.
Magyarországi bemutatóként hangzott el a Fesztivál Színházban Csajkovszkij ragyogó karműve, az Aranyszájú Szent János liturgiája. Ennek fényében nem véletlen, hogy ez a mű vonzotta talán a legnagyobb érdeklődést a nap folyamán; többen kint is rekedtek a terem előtt. A Szent Efrém Bizánci Férfikar erőit a Schola Cantorum Budapestiensis kettőzte, s elsősorban nekik, és színházterem előnytelen akusztikájának köszönhetően nem tudok igazán jó előadásról beszámolni. A magas szólamokban éreztem a legtöbb problémát: az előadás nem volt kellően összeszedett, nem volt egységes, sokszor túl harsánynak éreztem a szopránt, erőtlennek a tenort, s bizony az egyébként dicsérendő bassi profundi sem mindig érvényesült a kellő mértékben – alig-alig nyílt remény a pianók tiszta puhaságába merülni, vagy a mezzoforték csinos harmóniáit latolni.
Balázs Miklós
17.00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Óbudai Danubia Zenekar
Vez.: Kovács László
V. szimfónia
Ahogy csökkent a szimfóniák sorszáma, úgy nőtt az előadások színvonala. Az Ötödik az Óbudai Danubia Zenekar előadásában, a beugró Kovács László irányításával hangzott el. A dirigens fejből vezényelte a darabot, kicsit talán óvatosan, de kitűnően együttműködve a zenekarral. Az „idegen” karmester ellenére mégsem tűnt az előadás esetlegesnek, vagy idegesnek. A zenekar nagyszerűen tudja, és láthatóan szereti is ezt a szimfóniát. Itt már nem csak a kottában leírtakat hallhattuk, de valami igazán „csajkovszkijos” hangulat is született. Szép szólók – különösen megragadott a második tétel kürtszólója –, nagyszerű együttműködés, lelkesedés jellemezte a társaságot.
Johanna
18.00
Fesztivál Színház
a-moll zongoratrió, Op.50
Jandó Jenő – zongora, Szenthelyi Miklós – hegedű, Faludi Judit – gordonka
Így utólag már kijelenthetem: hálátlan szerep volt este hatkor csatlakozni az egész napos rendezvényhez. Olyan, mintha valaki menetközben akarna fölszállni az egyre gyorsuló vonatra. A fesztivál hangulata megcsapott, de nem egészen értettem.
Elsőnek a Fesztivál Színházban az a-moll zongoratrióval találkoztam.
Egy kamaraformációnál nagyon fontos, hogy a tagok nagyjából azonos nívót, kvalitást képviseljenek mind technikai, mind zenei értelemben. Ebből a produkcióból viszont magasan kiragyogott Jandó Jenő zongoratudása. S a hangja is, teszem hozzá, mert – elég ügyetlen módon – teljesen kinyitották a zongorát, így Jandó mezzofortéja simán elnyomta társai fortissimóját is. De az igazi probléma nem itt volt, hanem ott, hogy egyedül Jandónak volt elképzelése, mondanivalója erről az igazán nagyszerű műről.
Faludi Juditot tisztességes csellistának gondolom, aki komoly és egyenlőtlen küzdelmet folytatott hangszerével, de a (Jandó által diktált) iramot így sem sikerült felvennie. A maraton szótól úgyis vannak atlétikai áthallásaink, így mondhatom, hogy már az első tétel vége olyanra sikeredett, mint amikor a táv vége felé a félholt sportolók befordulnak a stadionba. Faludi csellóhangján a finom szólófutamok és a szélesebb gesztusok egyaránt elsikkadtak. Úgy éreztem, szapora vibrátója inkább akadályozza, mintsem segíti. De mégis értékelhető volt az igyekezet, az akarás, ami akkor is tiszteletet parancsol, ha a helyzet abszolút kilátástalan.
Ugyanis Szenthelyi Miklós hozzá hasonlóan nem tudta tartani a lépést Jandóval, de őt ez egy szemernyit sem izgatta. Szenthelyi elegánsan hegedült, a szó optikai értelmében. Ha csak látom: tökéletes, de a hangversenyek – egyelőre – ennél összetettebbek. Szenthelyi egy-két igazán látványos szólót kivéve ügyes alibimuzsikálást mutatott be. A futamokat összemosta, elkente, a harmóniai együttállásokban időnként melléfogott, s néhány (nem igazán fontos) hang ki is maradt. Rutinos hosszútávfutó lévén tudomásul vette az élen haladó által diktált tempót, beletörődött a megváltoztathatatlanba, de az egész nem érintette meg. A túlélésre játszott, s ez be is jött.
Így az egész maradt Jandóra. A nagyszerű pianista sem ma kezdte a szakmát, végül is volt már ilyen helyzetben, hiszen én is láttam már őt egész zenekart elvinni. Most is sikerült, kérdés, hogy Csajkovszkij így tervezte-e. Az utolsó tétel gyászinduló karaktere kiemelten a zongorára épül, így Jandó itt joggal vehette vállaira az előadást. A komponista a darabot barátja, Nyikolaj Rubinstein halálakor alkotta, s alcíme is így szól: „Egy nagy művész emlékére”. Bennem az egészből egy nagy művész maradt meg.
- zéta -
19.00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Vonósszerenád, Op.48
Változatok egy rokokó témára, Op.33
Budapesti Vonósok
Fenyő László – gordonka
Amikor a Fesztivál Színházból átnyargaltam a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe, azt gondoltam, hogy valószínűleg az imént kifogtam a nap legrosszabb pillanatát, de öt perccel később máris revideálnom kellett magamat.
A híres Vonósszerenád első tétele a Budapesti Vonósok előadásában ritka szétszórtan szólalt meg. Nem tudom ennek okát (felkészületlenség-e, vagy valami egyéb váratlan akadály), mindenesetre ehhez fogható slamposság profi együttesnél ritkán érhető tetten. Tudom, hogy szinte fizikai lehetetlenség, de volt olyan belépés, amikor azt éreztem, hogy az együttes 16 jelenlévő tagja 16 különböző időpontban kezd játszani. Ráadásul a műsorfüzetben a fellépő hat zenekar közül csak egynél olvashatjuk a minősítést: „a világ élvonalába tartozó zenekar”. A Budapesti Vonósoknál. No comment.
A második tételtől kezdtek rendeződni a sorok. A valcer már kecsesen szólalt meg, az elégiában a darab finom melankóliája is. S a lendületes fináléra a közönség ráncai is kisimulhattak. A Vonósszerenád közismert és népszerű alkotás, a publikum ehhez képest visszafogott reagálását a művészek is érezhették.
A hangverseny folytatásaként a Változatok egy rokokó témára című mű hangzott el. Nem igazán kedvencem ez a darab. Üresnek és magamutogatónak érzem, bár elismerem: ez magánügy. A zenekar – egy indokolatlanul harsány fuvolabelépést leszámítva – megbízhatóan kísérte a szólistát. A csellószólam gazdája, Fenyő László magabiztos és erőtől duzzadó hangon, igazán virtuóz technikával aratott nagy sikert. Ha az előző koncertnél azt írtam, hogy Faludi Judit egyenlőtlen küzdelmet folytatott csellójával, akkor Fenyő esetében azt mondhatjuk, hogy megzabolázta a rakoncátlan hangszert. Magabiztosan uralkodott fölötte. Én amúgy jobban szeretem a „hangszerével egybeolvadó” típusú csellistát, de ebben a nemszeretem műnél ez sem hiányzott.
- zéta -
20.00
Fesztivál Színház
Dalok és duettek
Cserna Ildikó – szoprán, Fokanov Anatolij – bariton, Virág Emese – zongora
Ismét rohanás át a Fesztivál Színházba, igyekszem a konklúziókat nem kimondani, nehogy újabb meglepetések érjenek. Csajkovszkij dalait idehaza alig-alig adják, tán egyszer Nikolai Gedda énekelt egy csokrot belőlük valamelyik pesti koncertjén, a 70-es évek táján.
A dalok, románcok és duettek nem okoznak nagy megrázkódtatást. Kellemesek, üdék, de feledhetőek. Sejthetően Csajkovszkij sem törődött velük annyit, mint operáival. Más volt a funkciójuk. Kellemes meglepetés viszont Fokanov Anatolij árnyalt éneke. Az Operaház vezető hősbaritonja ezúttal nem a hangerővel operál, s ki is derül, mennyire színesen tud formálni. És persze az anyanyelvi szöveg nála evidencia. A dalok nagy többségét kívülről énekli, a sajátjaként.
Cserna Ildikó ezen a napon mezzoszoprán hangon énekelt. Alig egy hete hallottam őt a Carmina Burana éterien finom, karcsú és rettentő magas szólamába bekényszerítve, s még ugyanebben a hónapban Wagner süvöltésre késztető gigantszólamát tervezi abszolválni A walkürben. A hangszalagok rugalmasak, de nem ennyire. Cserna Ildikó nyolc éve van a pályán, ehhez képest a hang úgy szól, mint egy pálya utolsó éveiben járó szopráné. A formálás és kifejezés ehhez képest sokkal kedvezőbb képet mutat. Az énekesnő remek szövegmondással és kifejező énekléssel feledteti hangi állapotát.
Virág Emese érthetetlenül (és indokolatlanul) visszafogottan nyúlt a hangszeréhez. Iskolás blattolgatása nyilván közrejátszott abban, hogy Csajkovszkij vokális kultúrájának szenvedélyességéről ezen az estén csak halovány sejtéseink támadhattak.
- zéta -
21.00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Budapesti Fesztiválzenekar
Vez.: Fischer Iván
IV. szimfónia
Hogy milyen volt a Negyedik szimfónia a Budapesti Fesztiválzenekar tolmácsolásában? Egyszerűen zseniális. Pedig egyik kedvenc szimfóniám előadásával kapcsolatosan rendkívül kritikus szoktam lenni. De itt már ez első taktusoknál éreztem: ez az, végre szenvedélyesen fog megszólalni ez a darab. És nem csak azért, mert a zenekar profi, a művészek bármit hiba nélkül lejátszanak, hanem azért is, mert Fischer Iván valahogyan nagyon ráérzett Csajkovszkij muzsikájának lényegére. Igazából – bocsánat az őszinte vallomásért – ezt nem is hittem volna róla. Ez a fajta kitárulkozó, önfeladó szenvedélyessége, képessége arra, hogy az érzelmi hullámzásokat ilyen fokon közvetítse, számomra eddig ismeretlen volt. Itt viszont úgy tűnt, mintha nagyon is hagyta volna magát elragadtatni. Az energikus első tétel után jött a gyöngéd második, egy csodálatos oboaszólóval, de bármelyik fúvóst kiemelhetném, mindenki gyönyörűen játszott. A vonósok telten, puhán szóltak, az egész tételt egyfajta finom melankólia jellemezte. A pizzicatós harmadik tétel többször is mosolyra fakasztott, kimondottan élmény volt hallgatni. De a finálé aztán teljesen lenyűgözött, csak azt fájlaltam, hogy ülve kellett maradnom a székemen. Ha jól emlékszem, Csajkovszkij valami olyasmit írt erről a tételről, hogy ha az ember már végképp nem találja meg a boldogságot, hát menjen az egyszerű nép közé, és látni fogja, hogyan kell örülni az életnek. Nos, ezt az életörömöt zseniálisan közvetítette a Fesztiválzenekar ezen az estén.
Johanna