Molnár László 70
Szeged, Korzó Zeneház, november 3.
Ott voltam a Szegedi Operabarátok alakuló gyűlésén, s azóta oly sok rendezvényükön – ám akkora tömeget, mint Molnár karnagy úr köszöntésén, talán még sohasem tapasztaltam, a szegedi Korzó Zeneházban elvétve akadt egy-két üres szék, ám többen álltak is.
Az ok egyszerű: a most a hetedik X-et elérő muzsikus az utóbbi évtizedek szegedi zenei életének egyik meghatározó egyénisége, mindenki által kedvelt zenésze.
Szándékosan nem használtam a „dirigens” kifejezést, hiszen, noha Molnár elsősorban a Szegedi Nemzeti Színház karmestereként ismert, de pályája kezdetén dolgozott karigazgatóként is, és ismert, megbecsült zeneszerzői munkássága is.
Emellett remek szervező (ő hozta létre a Szabolcsi Szimfonikus Zenekart, és talán kevésbé ismert, hogy három és fél évtizedes tetszhalálából ő támasztotta fel Miskolcon az operajátszást.)
És két periódusban igazgatóként is működött Szegeden.
Az Operabarátok elnöke, Gyémánt Csilla, hősiesen küzdve megfázásával, meleg szavakkal köszöntötte Molnár karnagy urat.
És itt váltanom kell, talán az ünnepelt nem haragszik meg, számomra ő évtizedek óta Laci, hiszen kezdő egyetemista voltam, amikor Szegedre került, szinte azonnal felajánlotta a pertut. Olyan különböző operákat láthattam irányítása alatt, messze a teljesség igénye nélkül, mint a Lammermoori Lucia, Vántus Aranykoporsója, a Windsori víg nők, Telemann Türelmes Szokratésze, az Aida, Don Pasquale, a Rigoletto, a Nyugat lánya, Erkel Bánkja, Rigoletto, és még oly hosszan lehetne folytatni a listát.
Ha egyetlen produkciót kellene kiemelnem, az a Végzet hatalma lenne, itt karmesteri, és énekesi teljesítmények tökéletes szimbiózisa társult emlékezetes rendezéshez – nem véletlen, hogy a Budapesten, a Nemzeti Színházban tartott vendégelőadás is óriási siker volt.
Gyüdi Sándor köszöntőjében azt hangsúlyozta, Szeged mindig megtartotta főzeneigazgatóit, vezető dirigenseit – tudták-e Önök, hogy a II. világháború után Kodály két muzsikust javasolt a szegedi operatársulat élére – Vaszy Viktor mellett a másik jelölt Fricsay Ferenc volt…
Fricsay valószínűleg pár év után a nemzetközi karriert választotta volna, Vaszy, egy kényszerszünetet kivéve, végig Szegednek szentelte életét. Ahogy hosszú-hosszú éveken át kötődött a Tisza-parti városhoz Oberfrank Géza, itt dolgozik Pál Tamás – és, egy rövid intervallumot leszámítva 1978 óta Molnár László is.
A köszöntők sorában ott volt a Szimfonikusok igazgatója, Lukácsházi Győző, Molnár tanítványai, Kardos Gábor és Koczka Ferenc, a színház énekkarának részéről Kocsis Judit, kedves kupléval.
Természetesen számos zenei betét is felcsendült. Stílszerűen, ABC-sorrendben és alliterálva, indításként az Anyegin egy részlete, Andrejcsik István előadásában.
Fellépett Andrejcsik tenorista tanítványa, Doszpot Péter, aki dalokat énekelt, Schu… Schu… aztán eldöntötte, …manntól.
A tehetséges fiatal szoprán, Kovács Éva szép Gilda-áriával örvendeztette meg a publikumot.
Különösen érdekes volt a huszadik évét még be nem töltött (az ifjú művészpalánta beleegyezésével nyilvánosan hangzott el az életkor, ezért merem leírni…) Iván Sára produkciója, bécsi témájú operettjének pár részletét zongorázta el – az opus a jövő év elején kerül bemutatásra a Szegedi Nemzeti Színházban, ki más hangszereli, mint Molnár László.
Akit elérzékenyülve sem hagyott el ismert humora („Annyi laudációt kaptam, mint temetésen sem szoktak"…).
Lehetetlen az összes közreműködőt felsorolni (az utolsó pillanatban, tanításból „beesett” Kónya Krisztát azért meg kell említeni), a forró hangulatú este végén a jelenlévők felállva énekelték el a „Happy Birthday”-t.
Isten éltessen sokáig, jó egészségben, tisztelt karnagy úr, kedves Laci!
Kardos Gábor, Molnár László és Gyémánt Csilla
fotó: Kocsis Judit (Szegedi Nemzeti Színház)