Liszt Ferenc köpönyegéről, a komponista 213. születésnapjára

Dosztojevszkij híres mondása Gogol köpönyegéről talán senkire nem illik jobban a zene világában, mint a mi Liszt Ferencünkre. Tulajdonképpen egész életében nem is tett egyebet, mint utat mutatott és iskolát teremtett a következő nemzedék(ek)nek.

Ez a történet már akkor elkezdődött, amikor Liszt pályája egyáltalán megindult.

Ahogy Kenneth Hamilton lapunkban is ismertetett könyvében (Az aranykor után – Rózsavögyi és Tsa Kiadó, 2018) leírta, nevéhez nem kevesebb fűződik, mint a zongorajáték aranykora. (Azaz: „a koncert én vagyok!”) Ennek a bizonyos aranykorhoz pedig a hangszer fölényes technikai uralmán túl még egy igen jelentős dolog szükségeltetett: a SZEMÉLYISÉG. Liszt pedig kétségbevonhatatlanul az volt, lassan két évszázada indult zongorista karrierje kizárólag rendkívüli személyisége révén alakulhatott olyan bombasztikussá.

Persze, nevezhetjük akár különcnek is azt a társadalmi normákat oly látványosan figyelmen kívül hagyó akaratot, mely csak és kizárólag a saját maga által fontosnak érzett irányt tekintette egyedül mérvadónak. Lehetett volna másképp is, de utólag csak rögzíthetjük, hogy a fiatal pianista fölrúgott minden addigi szabályt és etikettet, a nagyvilág pedig kábán és rajongva követte. „Zseniális volt, de egy jó adag sarlatánság sem hiányzott belőle” – fogalmazott találóan Harold C. Schonberg. Addig a zongorista egy zenész volt a többiek mellett, Őt követően szinte senki, legfőképpen a nagyközönség nem vonta többé kétségbe hangszerének elsődleges mivoltát.

Külön kötet foglalkozhatna a zongora, mint hangszer fejlődésére tett személyes hatásával, mert amikor koncertenként 3-4 hangszert kellett koncertjét követően felújítani, a gyártók is elkezdték keresni a stabilabb megoldásokat. Azt a Liszt által kitaposott ösvényt pedig immár százsávos autópályaként használja mindmáig az az ezernyi pianista, akik egymással párhuzamosan MEG TUDNAK ÉLNI ezen a piacon. „Liszt pályafutása az a modell, melyet a zongoraművészek ma is követnek.” – foglalta össze hatalmas monográfiájában Alan Walker.

Ha Liszt „mindössze” ennyit ért volna csak el, már az is kiemelkedő helyet biztosítana a zenetörténetben, de ennél Ő sokkal messzebb ment, mert minden téren személyiség volt. Ezt megint a már említett Schonberg írta körül legtalálóbban: „…zongoristaként tett mély benyomást Európára. Később minden volt – zeneszerző, karmester, kritikus, literátor, Don Juan, abbé, tanár, jelkép, és végül: a zene nagy öregje.”

Elég megemlíteni csapongó magánéletét, amikor – szembe menve a kor üdvös erkölcsi mércéivel – többnyire narcisztikus vadházasság(ok)ban élve ért el olyan szédületesen magas társadalmi presztízst, ami addig zeneszerzőnek aligha adatott meg. Elég, ha arra gondolunk, hogy a Liszt születése előtt mindössze két esztendővel korábban elhunyt Haydn „Papa” csak a cselédek asztalánál ülhetett Esterházy herceg udvarában. Ugyan már Mozart és Beethoven is feszegette ezeket a határokat, de annak eredményessége finoman szólva csak jelképes lehetett.

Legalábbis ahhoz képest, hogy Liszt azonkívül, hogy miközben folyamatosan beutazta az akkor beutazható világot, hamarosan bejáratos lett az összes uralkodóházba, levelezett kora legelismertebb gondolkodóival, a világ minden téren hódolattal kapitulált előtte. Sosem zavarták, mert nem érdekelték a konvenciók, ment a maga feje, a saját elvei és erkölcsei után.

Bár alig beszélt magyarul, ez nem akadályozta abban, hogy ne tartsa magát magyarnak (e témában számos kinyilatkozása, emberi és anyagi tette köztudott). Amikor valami szabály akadályozta valamiben, elérte, hogy felmentést kapjon alóla. Ennek legeklatánsabb példája volt, amikor felvétette magát a papi rendbe (az Ő finoman szólva szabados múltjával), de addigra már a római pápa is büszke volt, ha Liszt nála töltött egy estét, s nagyvonalúan lekísérte zongorán énekesi próbálkozásait.

Mindeközben persze folyamatosan koncertezett a saját maga által megteremtett virtuóz előadói modorban. A hangszeres virtuozitást kiegészítette a vezényléssel. Egy sor remekművet Ő mutatott be, szimfonikus alkotásokat, versenyműveket, operákat. Egész zeneszerzőnemzedék volt hálás érte, akik ugye, elméletben konkurenciái voltak. Őket még zongoristaként „vette meg”, amikor műveikből, témáikból készített átiratait, parafrázisait előadta kontinens-szerte, hiszen gyakran előfordult, hogy egy alkotó művét előbb ismerte meg a nagyközönség Liszt feldolgozása révén, mint eredetiben.

A világfi pianista maga is komponált, s nemcsak zongoraátiratokat. Rejtélyes, miként volt erre ideje, de a számok magukért beszélnek: a kutatók mintegy 1400 (ezernégyszáz!) önálló alkotást különböztetnek meg. E műveket még vita nélkül pontosan sorba rendezni, katalogizálni sem sikerült ezidáig. Jellemző példa: az ausztrál zongorista utód, Leslie Howard (nem azonos az ismert filmszínésszel) 15 év alatt rögzítette lemezre Liszt összes zongoraművét, ami végül 99 CD-t tett ki (Hyperion Records – 2011). Valószínűleg még néhány generáció múlva érjük csak el, hogy minden Liszt-alkotás meghallgatható legyen.

De nehogy bárki azt gondolja, hogy Liszt Ferenc zeneszerzői életműve belesimult az aktuális fősodorba, nem, dehogyis. Liszt ott is úttörő volt minden téren. Ha megnézzük, hogy ki mindenki bújt ki e téren köpönyegéből, ott van az egész Liszt utáni nemzedék, ott a fél XX. század.

13 szimfonikus költeményével új műfajt teremtett, s mindjárt el is terjesztette, az utókornak (Smetanától, Debussytől Richard Strausson át egész Nielsenig, Respighiig) csak a kitaposott úton kellett tovább lépkednie. Két „hagyományos”, több tételes szimfóniájával (Dante és Faust) elment a határig. A Faust-szimfónia tulajdonképpen három önálló szimfonikus költemény, Faust, Margit és Mefisztó jellemének kibontása, s a végén a tenor szóló, s a férfikar révén megint új utat teremtett. Hasonló utat járt be a Dante-szimfóniával, ott a Pokol, Tisztítótűz és Paradicsom tételekre fűzi fel mondandóját, az utolsóban immár nőikar segíti. Az ilyesféle megoldásoknak mára se szeri, se száma. Liszt kinyitotta a kaput az utókor előtt.

De vajon a Haláltánc után lehet-e ugyanúgy zongoraversenyt komponálni, vagy a h-moll szonáta után zongoraszonátát írni, mint előtte? Nem, idővel alább is hagytak a komponisták az ezirányú próbálkozásaikkal.

A Haláltáncot amúgy egy freskó, a fiatalkorában Pisában látott alkotás, Buonamico Buffalmacco freskója A halál diadala inspirálta. Ez egészen odáig rendhagyó volt, Liszt is hosszú ideig, egész pontosan 27 évig csiszolgatta, míg eljutott a bemutatóig. Őt követően (mindmáig) már mindennapos lett, hogy egy képzőművészeti alkotás indukálja egy zenemű megszületését.

A h-moll szonáta ugyanolyan elhatározással született, mint pl. Bach Wohltemperierte Klavierja: összegezni mindent, amit a műfajról tudunk, s egyben megmutatni a szonátaforma új lehetőségeit. Pontosan kifejezi Liszt zeneszerzői nagyságát, és messze korán túlmutató hatását a fogadtatása. Ugyan hiába volt a mű dedikációjának címzettje Robert Schumann, a komponista és zongorista hitvese értetlenül lapozgatta a kottát, amikor azt 1854-ben megkapták. (S a zártkörű bemutató alatt állítólag a fiatal Johannes Brahms el is aludt.) A mű igazi felfedezése (és diadalútja) így maradt kényszerűen a XX. századra. Brahms egyébként felismerte a veszélyt és néhány vele szimpatizáns muzsikussal egyetemben szerkesztett egy amolyan nyílt levelet a „weimari” irányzattal szemben, de az akkor már megállíthatatlan volt, s a világ látványosan elrobogott mellettük.

A Szent Erzsébet legendája c. oratóriumán gyakorlatilag a komponista szinte minden olyan újítását tetten érhetjük valamilyen formában, amit az utókor onnantól kezdve természetes magától érthetőséggel használt. A nagyszabású mű egyébként szintúgy egy freskó, Moritz von Schwind 1855-ös, Wartburg várában alkotott festménye nyomán fogant Árpádházi Szent Erzsébetről. Nyomban munkához is látott. A csekély cselekménye ellenére rendkívül színes emberi portrékat jelenített meg. A különböző szituációk jellemzéséhez korábbi korok alkotásait használta fel, így hallhatunk középkori német zarándokéneket, régi magyar egyházi énekeskönyvek Erzsébethez kötődő dallamait, sőt (Liszt által népdalnak hitt) népies műdalt is.

Ilyen megoldásokkal XX-XXI. század generációja alkotásaiban napi szinten találkozhatunk. Személyes kedvencem az utolsó tétel hosszas zenekari bevezetőjének, a Temetési menet vége, ami egyszer csak váratlanul átcsap a végtelen (és kicsit dagályos) ünnepélyességből amolyan bacchanáliába, szinte groteszk tükröt mutatva a megelőző zenének. Ilyet legközelebb a XX. században Sosztakovics, Bartók vagy Stravinsky és kortársaik százával alkalmaztak, de itt is Liszt volt az iránymutató.

Egyébként zeneszerzőként mutatott nagyságát, s előremutatását legfrappánsabban épp Bartók foglalta össze, aki a Magyar Tudományos Akadémián 1936-ban tartott székfoglalójának témájául Lisztet választotta, s nem véletlenül: „…a lényeget ezekben a művekben is a nagy előremutató merészségekben, új, akkoriban legeslegelőször kimondottakban kell keresnünk és találnunk. Ezek emelik Liszt Ferencet, mint zeneszerzőt a nagyok sorába.”

Boldog születésnapot, Mester!