Bejelentkezés Regisztráció

Kommentár

Gyászbeszéd Sir Colin Davis halálára

2013-04-16 09:21:29 Balázs Miklós

Sir Colin Davis Épp csak pár hete, hogy elment egy nagy dirigens, Wolfgang Sawallisch, most itt az újabb gyászhír: elhunyt Sir Colin Davis. Nyolcvanöt éves volt. Annak a nagy dirigens-generációnak, az 1925 és 1935 között születetteknek a tagja volt, ahol olyan mestereket találunk, mint Nikolaus Harnoncourt, Kertész István, Lorin Maazel, Bernard Haitink, Charles Mackerras, Seiji Ozawa, Claudio Abbado vagy Michael Gielen. Jó páran élnek még közülük, néhányan azonban már elhagyták az árnyékvilágot. Április 14-én Colin Davist érte utol a halál.

Tavaly májusban lépett dobogóra utoljára Drezdában, azóta nem muzsikált nyilvánosan. Harmadik felesége 2010 nyarán bekövetkezett váratlan halálát nehezen tudta földolgozni, a tragédia tovább nehezítette a betegséggel való küzdelmét, mely összességében nem volt hosszú lefolyású, s csak életének záró periódusát keseríthette meg. Vasárnap este a Londoni Szimfonikus Zenekar hivatalos honlapján jelent meg először a karmester távozásának híre.

Ha szabad így fogalmaznom, a legjobbkor lépett színre Colin Davis a maga idejében, előbb a kissé belterjes brit, idővel a kontinentális zenei élet pódiumára. Az első eminens angol karmester-generáció, Beecham, Boult és Barbirolli már túl voltak pályájuk csúcsán, s munkás életük legjaván. Az őrségváltás, mely Davisszel az élen végbement Nagy-Britanniában, azonban nem pillanatnyi, rövid mozzanat volt, hanem egy hosszan elhúzódó, szép staféta-átadás és -átvétel. Mikor Colin Davis első hanglemezfelvételét készítette 1958-ban, Beecham már utolsó éveit taposta, az indián nyár felhőtlen napsütését élvező Boult éppen átnyergelt a Londoni Filharmonikusok élére, Barbirolli pedig fénykorát élte Manchesterben és Londonban. Mégsem volt olyan nehéz odakerülni a tűzhöz sem neki, sem a nála mindössze két évvel idősebb – és nem is született brit – Charles Mackerrasnak. A sokat látott veteránok, a jól bevált húzónevek mellé égető szükség volt az ifjú és felkészült, az új, friss szellemiségű, egy tárgyilagosabb stílusiskolát képviselő, az új zenék iránt is nyitott angol muzsikusokra, akiknek mind ismerősebben csengő neve jól mutatott a lemezborítón és a hangversenyplakáton.

Pedig Davis nem zenészcsaládból származott. Apja banktisztviselőként ragaszkodott hozzá, hogy fia az általa űzött hivatást folytassa. A kamasz Colin Davis tehetős nagybátyja révén ismerkedett meg, s jegyezte el magát a zenéléssel, először egy klarinét segítségével. Középfokú tanulmányait a Christ’s Hospital (Nyugat-Sussex) falai között végezte, majd ösztöndíjat nyert a londoni Royal College of Music-ra. Klarinétosként játszhatott Beecham és Bruno Walter keze alatt is, de közben folyvást kereste a lehetőségét, hogy akár katonai fúvósbandát, akár iskolai zenekart vezényelhessen. Az ’50-es évek első felében azután különböző opera vagy balett-társulatoknál próbálkozott a dirigálással, méghozzá egyre nagyobb és hangosabb sikerrel. Három ízben pályázott a BBC Skót Zenekarának asszisztens-karmesteri pozíciójára, mire 1957-ben elnyerte az állást. Innen szinte egyenes út vezetett az országos, majd a világhírnév felé. Meghívták a fővárosba, a London Mozart Players-hez vendégszerepelni, majd Beecham személyesen invitálta őt Glyndebourne-ba, hogy a Varázsfuvolát betanítsa. Végül Beecham megbetegedett, s Davis kiválóan helytállt idősebb pályatársát helyettesítve. A lapokat ellepő lelkes kritikák és dicsérő hangú beszámolók nem kerülték el a londoni menedzserek figyelmét, s 1960-ban Davis már a Promenade koncertjein is bemutatkozhatott. Ugyanebben az évben nevezték ki a Sadler’s Wells Opera (a későbbi Angol Nemzeti Opera) főzeneigazgatójává. Négy esztendő alatt tucatnyi operát mutatott be a társulattal, egyebek mellett számos kuriózumot (pl. Weill Mahagonny-ját és Pizzetti Gyilkosság a katedrálisban című operáját) és angol ősbemutatót (R. R. Bennett: A kénbányák). Ekkor már túl volt első lemezfelvételein, melyeket Londonban, a Royal Philharonic Orchestra és a Sinfonia of London élén rögzített.

1964-ben megpályázta ugyan a Londoni Szimfonikusok első karmesteri posztját, de végül alulmaradt a Kertész Istvánnal folytatott küzdelemben. A Dorátitól megváló BBC Szimfonikus Zenekara azonban tárt karokkal várta, ahogyan a Soltitól elköszönő Covent Garden is, ahol 1971 és ’87 között volt zeneigazgató. Itt építette ki tekintélyes operai repertoárját, melyben Mozart, Verdi vagy Wagner mellett hangsúlyos szerepet kaptak a kortárs hazai zenés darabok (Britten, Tippett), valamint Berlioz színpadi munkássága. Később vendégként a világ legjobb operaházait is megjárta Bécstől New York-ig, Bayreuthttól Münchenig. Davis nemzetközi karrierje ekkor kezdett igazán szárnyalni: számos amerikai zenekar is vendégül látta, köztük a mindenekelőtt a Bostoni Szimfonikusok, a Cleveland Zenekar és a New York-i Filharmonikusok, valamint kiváló német együttesek, a Bajor Rádió Szimfonikusai (ahol 1983 és 1993 között vezető dirigensként alkalmazták), illetőleg a Drezdai Staatskapelle, ahol a ’90-es évekre állandó vendégkarmester lett. Mindeközben rendszeresen vezényelte a Londoni Szimfonikusokat, ahol azonban csak relatíve későn, 1993-ban tudott felelős pozíciót vállalni, jóllehet három évtizede rendszeresen dolgozott az együttessel, s a muzsikusok jó részéhez baráti szálak fűzték.

Mindeközben kihaltak mellőle a nagy „bölények”: Beecham ’61-ben, Barbirolli ’70-ben, Boult ’83-ban dőlt ki a sorból. Ám ekkorra már a színen volt egy még ifjabb nemzedék, mindenekelőtt az oroszlánkörmeit Birminghamben fitogtató Simon Rattle. Davis pedig mindig ott volt a fentiek előtt, mellett vagy mögött…

Legelső lemezei a His Masters Voice (EMI) berkeiben készültek, majd a Philipshez, később az RCA-hez szerződött, ahol tucatszám készítette a felvételeket: ezek legtöbbjét a Londoni Szimfonikusokkal, a Bajor Rádiózenekarral, a Drezdai Staatskapellével, továbbá a Bostoni Szimfonikusokkal. Pályájának utolsó két évtizedében többnyire a LSO saját címkéje alatt (LSO Live) megjelenő hanglemezeken publikált értékes koncertrögzítéseket mások mellett Elgar, Dvořák és Bruckner, az utóbbi időben pedig Carl Nielsen szimfóniáiból. Kedvenc műveit akár háromszor-négyszer is lemezre dirigálta: Berlioz Fantasztikus szimfóniájából például négy verziót is ismerünk tőle, de Sibelius szimfóniáiból is három teljes ciklust vett föl (Philips, 1975-76, Boston; RCA, 1994, London; LSO Live, 2002-2008, London). Emellett megkerülhetetlen teljesítményként kell beszámolnunk két Trójaiak-lemezéről (Philips, 1969, London; LSO Live, 2000, London), valamint egyik kedvenc oratorikus darabjáról, Tippett Korunk gyermeke című darabjáról (Philips, 1957, London; Profil, 2003, Drezda; LSO Live, 2007, London).

1980-ban ütötték lovaggá, 2001-ben elnyerte a brit Becsületrendet, továbbá számos külföldi – német, finn, francia – kitüntetést is kiérdemelt. Utolsó éveit a Londoni Szimfonikusok megbecsült Conductor Emeritusaként élte, ahol szerény, befelé forduló, halk szavú művészként tisztelték. Szívesen tanított, s tette ezt a legrangosabb intézményekben, saját alma materében, a RCM-on, valamint a Drezdai Konzervatóriumban – s mindeközben afféle régimódi, szenvedélyes pipás maradt. Időskorára ellágyult: engedékeny, joviális alkattá szelídült, holott ifjúi éveiben éppen az alapozta meg a feléje irányuló fenntartásokat, hogy egyesek szerint túlontúl kemény, szigorú és tapintatlan vezető.

Amikor, túl a nyolcvanadik életévén, minden maradék testi erejét összeszedve még mindig dirigált, egyszer azt kérdezték tőle: honnan nyeri az energiáját a nagy-nehéz zeneművek előadásához? Davis azt felelte: „az erőt a zenéből nyerem. Mozart pedig… maga az élet.”






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.