Emlékképek Ferencsik Jánosról

Azt gondolhatnánk, hogy életrajzi adatokra nincs is szükség, csak hát közben felnőtt egy újabb generáció, amely számára a Karnagy úr már csak történelem; láthatják - egyébként ritkán - a tévében, hallhatják - valamivel gyakrabban - a rádióban, s hallgathatják - és reméljük, hallgatják - lemezeit, melyek legyenek akármilyen jók, fel nem érhetnek a hangversenyeivel, amelyekre sajnos már egyre kevesebben emlékeznek, emlékezhetnek…

Ma új arcok, új nevek, új szenzációk kellenek, miközben a természet kérlelhetetlen rendje szerint fogynak az emlékek és az emlékezők, pedig az űr, amit maga után hagyott, betölthetetlen, személye pótolhatatlan…
Íme néhány sor pályafutásáról:

1907. január 18-án született, Budapesten. A Nemzeti Zenedében tanult zeneszerzést és orgonát, de már 20 évesen az Operaház korrepetitora, három évvel később karmestere, miközben két évig Bayreuth-ban asszisztens az Ünnepi Játékokon. 1948 és 1950 között, majd 1964-ben vendégkarmester a bécsi Staatsoperben. 1953-tól haláláig az Állami Hangversenyzenekar főzeneigazgatója, s hosszú évekig az Operaház főzeneigazgatója is, ugyanakkor 1960 és 66 között a Budapesti Filharmóniai Társaság elnök-karnagya.
Bejárta a világot, mindenütt megbecsülték, mindenhova visszahívták, szinte mindenütt az illető ország nyelvén szólt a muzsikusokhoz, ámbár sokat nem kellet beszélnie a próbáin, hiszen mindent meg tudott mutatni, mindent ki tudott fejezni kezeivel.
Ezért volt karmester.

A bécsi klasszikusokat anyanyelvi szinten értette és dirigálta, de ugyanígy Brahmsot, Verdit, Puccinit, Wagnert, Mahlert, s hangsúlyoznom kell, mennyit tett a magyar zenéért. Elsősorban természetesen Bartókot és Kodályt vezényelt, de számtalan más magyar mű is az ő pálcája nyomán csendült fel először.

Soha feleslegesen nem dolgozott; minden mozdulatával, minden szavával a lényegre tört. Hihetetlenül érdekesek voltak próbái, mikor egy-egy új művet tanított be: olyankor nem nézte az órát, nem volt baj, ha \"kihűl a leves és melegszik a sör\", alapos volt, pontos és szigorú. Ám, ha jól mentek a dolgok, az esti próbára már nem volt szükség.

Íme, hiába akartam tárgyilagos és szakszerű maradni pár mondat erejéig legalább, az adatoknál százszor élénkebben élnek bennem emlékeim. Abban a kivételes szerencsében volt ugyanis részem, hogy húsz-egynehány évig lehettem tagja annak az ÁHZ-nak, amelynek ő volt a főzeneigazgatója: a Főnök, a Karnagy úr. Büszke vagyok kitüntető figyelmére, kezdeti kisebb-nagyobb baklövéseim türelmes és jóindulatú elnézésére, biztatására és bátorítására.

Felejthetetlenek maradnak a koncerteken adott avizói, egy-egy jól sikerült szóló utáni mosolya, kis bólintásai, alig észrevehető elismerései. Ha régi tévéfelvételeken látom, hogy nekem int be, ma is összeszorul a szívem, elhomályosodik a szemem.
Számtalan apróbb-nagyobb történetet írhatnék le próbákról, hangversenyekről, utazásokról, a Csopaki utcai, a Tamás-hegyi látogatásokról, beszélgetésekről - hadd álljon itt róla szóló utolsó emlékem:

1983 őszén Ausztriában turnéztunk. Az utolsó előtti állomás Linz volt, ahol a hangversenyteremmel szinte egybeépített Tour Hotelben laktunk; a két épület között egy folyosón lehetett átjárni. A szálloda épp tíz évvel azelőtt épült, s elegáns éttermében a tíz legnépszerűbb fogást a tíz évvel korábbi áron lehetett megkapni.

A Főnök hosszú évek, pontosan tizenhét év után újra keményen ivott, alighanem tudta, miért.
Az elmúlt szakaszban még a fogadásokon is csak ásványvízzel koccintott, de most már nem. A zenekar morgott, persze elsősorban azok, akiknek a legkevesebb közük volt hozzá, de magam is erősen gondolkoztam, hogy szólni kellene neki, hiszen akkor már igen jó kapcsolatban - mondhatnám barátságban - voltunk, ám azt nem tudhattam, hogyan fogadná, ha erről próbálnék vele beszélni.

Összeszedtem minden bátorságomat, s felhívtam telefonon, mondván, hogy szeretném meghívni vacsorázni. Ne viccelj, hiszen tudod, hogy egyetlen nap alatt többet keresek, mint te az egész út alatt - felelte. Igen ám, de csak a tíz olcsó ételből választhatsz - mondtam. Nem lepett meg nagyon, mikor azt felelte, hogy úgyis tudja, miről lesz szó. Akkor annál könnyebb lesz, gondoltam, s megállapodtunk, hogy mivel másnap délutáni koncertet adunk, azután pont jól jöhet egy jó vacsora. De inni ihatok, ugye - kérdezte -, én pedig biztosítottam, hogy annyit, amennyi csak jólesik.

Örültem a simán lezajlott telefonálásnak, és persze a másnapi vacsorának is, egyrészt nem mindenki mondhatta el magáról, hogy egy asztalnál ülhet vele, másrészt néhány kollégám is javasolta ezt a beszélgetést azzal, hogy én alighanem megtehetem ezt a lépést.

Másnap a reggelinél láttam, hogy egyedül ül egy asztalnál. Ö is észrevett, és jellegzetes módján odaintett magához, hellyel kínált, s azt kérte, beszéljük meg most, amiért felhívtam, és akkor este lehet egy kellemes hangulatú, zavartalan vacsoránk. Rögtön ráálltam, hiszen tényleg jobb ezen túlesni, és már ezerszer megfogalmaztam magamban a mondandómat, hát belekezdtem. Mindjárt az elején elnézést kértem, hogy bele merek avatkozni a magánéletébe, de leintett, s azt mondta: kár, hogy nem sokkal korábban szóltál; nagyon egyedül vagyok, és nem érzem jól magam. Arra kértem, hagyjon fel az ivással, hiszen ha ilyen akaratereje van, ilyen hosszú ideig nem ivott, akkor most is meg tudja tenni, hogy abbahagyja! A zenekarnak sem tetszik a dolog, de nem is az a lényeg, hanem maga a szomorú tény, hogy újból és sokat iszik… Tudod mit, mondta, várj csak egy kicsit, azzal elment a bárpulthoz, s láttam, hogy telefonál. Amikor visszajött, elmesélte, hogy felhívta az orvosát, és időpontot kért egy elvonókúrára.

Utána beszélgettünk még egy darabig, most már vidámabb dolgokról, aztán megvolt a hangverseny, és eljött az este. Együtt mentünk be az étterembe. Innen is, onnan is köszöntötték, intettek feléje.

Látod, megismernek, szólt boldog mosollyal, s én megrökönyödve vettem tudomásul, hogy egy ilyen nagy embernek is fontosak az ilyen apró örömök. Mindjárt megbocsátottam magamnak hiúságom kisebb-nagyobb megnyilvánulásait, amikor egy-egy pillanatra azt hittem, legalább muzsikus körökben híres, vagy mondjuk szerényebben, ismert figura vagyok.
A vacsora remekül sikerült, a sör is fogyott, bár nem voltam partiképes ezen a téren (sem).
A Főnök sokat mesélt, jókedvűen és bizakodón, noha, mikor az Amerikai úti idegsebészeten rajta végrehajtott műtétről beszélt, beleborzadtam.
Szerencsére voltak más témáink, s a végén vidáman álltunk fel az asztaltól.

Aztán otthon tényleg befeküdt a kórházba, és tavasszal, mint valami poraiból feltámadt főnixmadár állt a zenekar előtt egy Eroica-felvételen. Ám a jó időszak nem tartott sokáig; ismét kórházba került, lefogyott, és már nem nagyon bizakodott. Szabad volt előzetes, telefonon való bejelentkezés után hetente, tíznaponta látogatnom, s bizony aggasztónak láttam a helyzetét. Nyolc nappal halála előtt, mikor utoljára jártam nála, nagyon élénk volt. Az asztala tele latin és görög szótárakkal, s bosszankodva magyarázta, hogy még mindig a legrégebbi kiadások a legjobbak; a frissebbek nemhogy a régebbiek hibáit javítanák ki, hanem még újabbakat is tesznek hozzá. Beszélgettünk még egy darabig - általában húsz-huszonöt percnél nem maradtam tovább, s mindig \"készültem\": hírekkel, pletykákkal felszerelkezve mentem hozzá, hogy szórakoztatni tudjam.

Igazán remekül vagy, Karnagy úr, mondtam neki. (Jánosnak sohasem mertem szólítani; annál sokkal jobban tiszteltem, meg hát idősebb is volt nálam.) Meglátjuk, mi lesz, nem tudhatjuk - búcsúzott tőlem. Bizakodva jöttem el. Talán csoda történik ismét, gondoltam.
De nem történt. 1984. június 12-én elment.
Emlékké nemesedett.