Elhunyt Boros Attila

Nemrég érkezett a szomorú hír, életének 92. évében elhunyt Boros Attila, zongoraművész, karmester, zenei író, de leginkább rádiós szerkesztő-műsorvezető.

Legelső személyes találkozónk is nem volt annyira régen, alig másfél évtizede. Amikor első könyvemet (Ilosfalvy Róbertről) a kiadó elfogadta, mindjárt jelezték, hogy Attilát kérték fel zenei lektornak. Az első gondolatom a megtiszteltetés volt, hiszen egy olyan legenda volt, aki gyermekkoromtól fogva napi rendszerességgel a rádión keresztül részt vett a zenei felnevelődésemben, akitől rengeteget tanultam ismeretlenül is. Hangja öntudatlanul is összefonódott azokkal a darabokkal, amikről hallhattam előadását az éter hullámain keresztül. A második viszont az aggodalomé, hogy vajon a köztünk lévő mintegy három évtized nem akadályozza-e a nyelvezetem elfogadását. Mindenesetre kinyomtattam azt a pár száz oldalt és vártam.

Attila két nap múlva felhívott, rettentő barátságosan ajánlotta, üljünk le beszélgetni. Kiderült, hogy az aggodalom teljesen felesleges volt, első pillanattól fogva magáévá tette a kötet gondolatvilágát, szellemiségét, semmi plusz gondolattal nem akarta azt terhelni vagy más irányba vinni. Javaslatai mindvégig a közérthetőség irányába mutattak. Néhány szórend-változtatással, egy-egy hosszabbra sikeredett mondatkígyó szétszabdalásával pergőbbé tette a szöveget. Pontosan tudta a szakmai lektor határait, attól egyetlen millimétert sem tért el. Ez jellemző volt rá mindenben.

Onnantól fogva rendszeresen kapcsolatban maradtunk. Viszonyunk apai-nagyapai lehetett, figyelemmel kísérte írásaimat (olykor kinyomtatva küldtem el neki), miként a magyar zenei életet is. Külső, de kritikus szemlélete mindig segített az adott téma olyan szegmensére rátapintani, ami amúgy elsikkadt volna. Attila vállaltan konzervatív volt. Nem használt számítógépet, nem volt internete, a mobiltelefont kizárólag telefonálásra használta. És meglepő módon, mégis mindenről tudott.

85. születésnapja táján – hosszas rábeszélésre – hajlandó volt interjút adni magáról (itt olvasható: "A mai napig a Klemperer-korszakból élek" – Interjú Boros Attilával)

Annak ellenére, hogy a történelem rettentő sok megpróbáltatás elé állította, derűs és kiegyensúlyozott maradt és optimista, a világról alkotott szigorú kritikájával együtt. Imádta a zenét, ami életének majd 92 esztendejét folyamatosan kitöltötte. Gyakorlatilag a végső fájdalmas kórházi hónapok kivételével az utolsó pillanatáig dolgozott. Mert amikor a Magyar Rádió botor módon nem tartott rá igényt, átment a Katolikus Rádióhoz, heti rendszerességgel a rá jellemző rendkívüli alapossággal mutatta meg a múlt zenei kincseit.

Jó lenne, ha oly korban élnénk, amikor magától értetődő természetességgel össze lehetne szedni és kiadni egykori interjúit Ansermettől kezdve Karl Böhmön, Casalson, Del Monacon, Menuhinon keresztül egészen Varnayig, Windgassenig, hogy csak a legismertebb külföldi neveket említsem. Több kötet lenne és mindannyian tanulnánk belőle. Mert Attila mindig tanított, még akkor is, amikor kérdést tett fel. Tudása, zenei világnézete hihetetlenül mély volt, minden érvét pontosan mindig alátámasztotta és megindokolta.

Amikor pár éve a korunkban tobzódó operarendezői trendet és műsorpolitikát bírálta egy nyílt levélben, valaki – botor módon, oktalanul – magára vette, de Attila életkorán túl más ellenérve nem volt. Ezt a rá oly jellemző kaján eleganciával mesélte. Az utolsó pillanatáig megmaradt páratlanul lendületes és szabatos, mindig pontosan fogalmazó zenerajongónak.

Már most nagyon hiányzik!