Edita Gruberova halálára

Több volt, mint énekesnő. Ikonná vált már életében. Pedig mindvégig csak az az egyszerű szlovák-német-magyar lány volt, akinek született. Ha Gruber Editnek hívtuk, csak nevetett, de a világ megmaradt Edita Gruberova mellett.

Szülővárosában, Pozsonyban lépett először színpadra A sevillai borbély Rosinájaként mindössze 22 évesen, majd Besztercebányára költözött. Az akkor mintegy ötvenezres lakosú kisváros helyi színházának szoprán mindenese lett, több más feladat mellett még a My fair Lady Elizáját is életre keltette. De ennél fontosabb, hogy elénekelhette élete első Violettáját és Gildáját is. A Traviata megmaradt egy elképesztően jó minőségű filmfelvételen, csak ámulni tudunk. Mindent tudott már 24 évesen. Így utólag természetesnek tűnik (de 1969/70 fordulóján korántsem volt az), hogy előbb utóbb fölbukkant egy igazi operaszentélyben is.

Bécs lassan adta meg magát, vagy mondjuk úgy, hosszabb idő telt el, mire felépítette Gruberovában a világsztárt. Az Éj királynőjeként debütálhatott 24 évesen, de mindjárt utána egy sor kis szerep következett: Arzéna, Barbarina, Bervoix Flora, Ida, Parsifal-viráglány, Kate Pinkerton, Tebaldo és társai. De jöttek apránként főszerepek is, egyre több. A kisebb feladatok azután szép lassan eltűntek.

Érdekes nyomon követni Gruberova pályáját az Ariadné Naxos szigetén c. Richard Strauss-operában. 1972/73-ban Najade apró, de kényes szólamát énekelte hat egymást követő előadásban, öt különböző Zerbinetta mellett, mert a Staatsoper egyik mellett sem köteleződött el. Amikor megkapta a rettegett szerepet (kereken egy évvel Najade után) 1979 végéig senki más nem énekelte Bécsben, utána is csak elvétve. Az pedig már vaskosan történelem, hogy 97 alkalommal lépett fel vele csak a bécsi Staatsoper égisze alatt, legutoljára 36 évvel az elsőt követően. Ez még a 69 bécsi Varázsfuvolát és a 89 bécsi Lammermoori Luciát is meghaladja, valószínű, hogy egyhamar senki nem dönti meg ezt a számot.

Az Éj királynője sok ajtót kinyitott neki. Bécs után 1974-ben Salzburgban beugrott Karajan Varázsfuvolájának premierjébe (nem gondolnánk, de René Kollo Taminója mellé), onnantól oda is hazajárt. A MET-ben is ezzel nyert teret, nem véletlenül volt az első évtized emblematikus szólama számára.

A bel canto világa a nagy Varázsfuvola-sorozat után következett. Okosan építkezett, mert nem akarta azonnal behabzsolni a repertoárt. Szép aprólékosan, egyesével lett királynő ebben a rettentő veszélyeket rejtő műfajban. A Normát, a Lucrezia Borgiát csak utolsók között, bőven ötven felett hódította meg. Lépésekben ért fel a csúcsra is, egyszer csak azt vettük észre, hogy a világ a „szlovák csalogány” lábai előtt hever.

Egyik legelső, 1968-as felvételén dalokat énekelt, tisztán, érintetlenül, szinte népdal egyszerűséggel. Ugyanez az egyszerűség nyűgözött le, amikor 2009-ben interjút készíthettem vele, épp a Norma kapcsán. Addigra megtanult a rivaldán közlekedni, de amint lejött onnan, visszavedlett mindennapi háziasszonnyá. Az ikon státusszal kötelezően együttjáró rajongást civil örömmel fogadta, de érezhetően nem volt természete.

A műfaj megkerülhetetlen idolja lett, akit mindig is Callas, Sutherland, Sills, Caballé társaságában fognak emlegetni, amíg a földön az operajátszásnak tábora lesz.