Dene József (1938-2025)

Jelen sorok írója a ’70-es évek második felében kezdte operai eszmélését. Dene József akkor már nem énekelt Budapesten. Nevével először Donizetti Rita c. vígoperájának rádiófelvételén találkoztam. A bájos, háromszereplős opera buffa baritonját énekelte számomra ismeretlenül, az akkor már nagy kedvenc Réti József és Ágai Karola partnereként. Ebben a rendkívül igényes társaságban egyenrangú partnerként vett részt a derűs szórakoztatásban. Egyből feltűnt egészséges, telt orgánuma, nagyszerű szövegmondása és karakteres formálása. A három előadó magával ragadó zeneisége és a dirigens Blum Tamás sziporkázó humora számomra a mű máig első számú feldolgozását jelenti.

Nem csoda, ha ezek után elkezdtem keresni Dene József nevét a magyar produkciókban, ezt most megosztom Önökkel. A pálya kacskaringósan indult. Gyerekkorában hegedült, egy vonósnégyes tagjaként kamarazenét játszott, karvezetést is tanult (s egy ideig vezetője volt egy oroszlányi bányászkórusnak is), míg végül az operaéneklés mellett kötött ki.

Az Operaház és később a Zürichi Opera magánénekese nevével először egy 1957-es Köznevelés-újságcikkben találkozhattunk, mely az I. István gimnázium rendezvényéről számolt be: „A műsor értékét emelte Dene József öregdiák, zeneakadémiai hallgató fellépése egy Schubert dal előadásával.” Dene akkor már a Zeneakadémia növendéke, ahol a legendás Székelyhidy Ferencné növendéke volt. Osztálytársai között olyan (későbbi) nevek voltak, mint Dunszt Mária, Geszty Sylvia, Gyimesi Kálmán vagy Sziklai Erika.

A fiatal basszbariton ezt követően előbb a vizsgakoncerteken, majd – még mindig főiskolásként – a pesti koncertéletben tűnt fel, mint ígéretes tehetség. Már akkor látszott, hogy rendkívül széles repertoárban használható, ami már akkor sem volt tipikus a mélyebb férfiszólamokban. Rajk András a Népszavában 1959-ben így említi: „A fiatalabb évfolyamok vizsgázó növendékei közül érdemes felfigyelni Dene József még kialakulatlan, de nagyerejű bassz-baritonjára.”

1962-ben diplomázott, majd nyomban szerződtette az Operaház. Néhány kis szerep után A titkos házasság Robinson grófja és – bravúros beugrással – a Don Giovanniban Leporello voltak az első főszerepei. Már 1963-ban megkapta egyik emblematikus feladatát, a Figaro házassága címszerepét. Az előadás Lamberto Gardelli egyetlen hazai Mozart-premierjének második szereposztása volt, Dene főbb partnerei Ágai Karola (Susanna), Sándor Judit (Grófné), és Bende Zsolt (Gróf) voltak. A mindig fanyar Kertész Iván a Muzsikában így értékelte produkcióját: „A fiatal énekes muzikalitása és ügyes színpadi mozgása már most is figyelemreméltó.”

Ha Dene Figaro-alakításáról pontos képet szeretnénk kapni, a kritikákon/visszaemlékezéseken túl érdemes az időben egy bő évtizedet előreugrani. 1975-ben a berlini Komische Oper produkcióját rögzítették, az idős Walter Felsenstein legutolsó előadását. Dene Figarója erőtől duzzadó, színpadi játéka meghökkentően modern, előadásmódja zeneileg lebilincselő. A német nyelvű előadás felvételét sokáig csak a Felsenstein-rajongók ismerték, tavaly került fel a YouTube-ra (https://www.youtube.com/watch?v=xh5EyfyW7aU), s hogy még egy magyar vonatkozást említsek, a dalmű dirigense a fiatal Oberfrank Géza volt.

Figaro után Plumkett (Flotow: Márta) és a Varázsfuvola Papagenoja, majd a Hamupipőke Dandinije következett. Új szerepeiben a kritika lelkesedik érte: „Dandini: Dene József — mintha erre a szerepre született volna. A fiatal baritonista ösztönös, természetes tehetség, de persze azt is nagyon jól tudja, mit csinál minden pillanatban.” – írta Szenthegyi István a Muzsikában

Az Operaház tudatos énekesnevelésének eredményeképpen Dene fokozatosan vette birtokba a lírai és karakterbaritonszerepeket. Az első Wagner-szerep a Tannhäuser Biterolfja 1967-ben érkezett Ferencsik János vezényletével (erről már hangfelvételünk is van).

A hősibb szólamok ezután érkeztek, előbb Escamillo (Simándy József és Szőnyi Olga partnereként), majd Alfio a Parasztbecsületből. Fontos feladat a pálya későbbi alakulása szempontjából a Poppea megkoronázása Othoja. Ide tartozik Pergolesi Úrhatnám szolgálójának valamivel korábban készült rádiófelvétele is (Házy Erzsébet partnereként). Fábián Imre ekként rajongott a Film-Színház-Muzsikában: „Ezúttal különösen Dene szereplésére kellett felfigyelnünk; a fiatal énekes pályája sokat ígérő fordulathoz érkezett ezzel az alakítással. Szép orgánumának csak magasabb hangjai fénytelenebbek kissé, mélysége megbízható, zengő basszushang értékeivel büszkélkedhet máris. Zenei stílustanulmányként pedig a Pergolesi-szerep jó iskolának bizonyult.”

1969-ben Lukács Miklós igazgató elindította nagy álmát, az új Ringet A Rajna kincse bemutatásával. Alberich: Dene József. A figura eggyé vált az énekessel, aki nagyszerű karakterábrázolással az opera főszereplője lett. Abody Béla kritikája a Muzsikában: „Dene József ezzel az Alberich-alakítással tört be az első osztályba. Igazi Wagner-hang ez; nem szép, hanem kifejező. Jelent valamit, önmagánál többet, bonyolultabbat. Nem énekel és nem játszik Dene, ábrázol. Kinyílt a szólam szinte ironikus értelme, amelyre a Wagner-szekta tagjai eddig még célozni sem mertek: ha az első képben megkaphatja a sellőket s kielégítheti velük — szolidan szólván —,,játék-igényét", alighanem elmarad a folytatás, s a Kincs nem indul meg a maga végzetes vándorútján.”

A kritikusok észlelték a fejlődést, s korábbi szerepeiben is rendre szóvá tették. Tallián Tibor egy repertoár Figaro-előadásról ír a Muzsikában: „Dene József talán éppen ezen az estén vált László Margit méltó partnerévé, ismert muzikalitásán s megbízható éneklésén felül, most lett igazi színpadi színésszé, elhihető erejű jellemábrázolóvá. A forradalmár, a harcos s a komédiás Figarót formálta meg, azt a férfit, aki megtáncoltatja az egész régi világot, s aki eközben nem szűnik meg kotnyeles inas lenni — nagyszerű volt!”

Mindeközben Dene az operaházi teendőkkel párhuzamosan a magyar koncertélet megkerülhetetlen tényezője lett, a preklasszikusoktól a kortársakig számos előadáson bizonyította kiemelkedő kvalitásait. A rendezők nyugodtan merték a nemzetközi sztárok, dirigensek és szólisták partnereként szerződtetni, perfekt teljesítménye mindig sikert aratott. A külföldi karmesterek (Karl Richtertől Lovro von Matacicig) pedig vitték hírét.

Nem véletlen tehát, hogy 1970-ben Dene József elszerződött Budapestről. Vélhetően (de erre nem találtam egyértelmű bizonyítékot) disszidált, mert ezt követően idehaza nagy csend lett körülötte.

A Zürichi Opera tagjaként, onnan járta a világot. Felbukkant a legjelentősebb operaszínpadokon. 1973/74-ben Bayreuthban énekelt, de Berlinben, Bécsben, Milánóban is színpadra lépett. A New York-i Metropolitanben Alberich szerepében láthatták A Rajna kincsében és a Siegfriedben.

Zürichben három évtizedig volt társulati tag, olyan produkciók tucatjaiban szerepelhetett, melyeket Nicolaus Harnoncourt vagy Jen-Pierre Ponnelle neve fémjelzett. Húsz esztendeje vonult vissza.

Magyarország számára előadóművészként 1970 után elveszett, néha egy-egy lemezfelvételen jelent meg a neve. Ennek oka ismeretlen, mindössze konstatálni tudom a szomorú tényt: egy jelentős magyar tehetség élete utolsó fél évszázadát számunkra félhomályban töltötte.

Kurt Pahlen, a Teatro Colon egykori igazgatója Grosse Sänger unserer Zeit címmel írt visszavonulása után egy könyvet. A direktor könyvét azzal zárja, hogy az ének elkísérte az emberiséget a máig, és valószínűleg ez így is fog maradni. Majd felsorolja a számára legjelentősebb operaénekesek nevét, köztük meglepően sok magyar művészét: Alpár Gitta, Anday Piroska, Basilides Mária, Dene József, Durigo Ilona, Eggerth Márta, Ernster Dezső, Fehér Pál, Gyurkovits Mária, Ilosfalvy Róbert, Komlóssy Erzsébet, Kónya Sándor, Koréh Endre, Mátyás Mária, Palánkay Klára, Pataky Kálmán, Réthy Eszter, Simándy József, Svéd Sándor, Székely Mihály.

Tavaly nyáron több ízben volt szerencsém telefonon beszélgetni Dene Józseffel. Lenyűgözött ízes magyar kiejtése, intelligens fogalmazása. Sajnos, egy pályáját bemutató interjútól udvariasan, de végtelenül határozottan elzárkózott.