Óda, himnusz után – Bevallottan elfogult gondolatok a történelem (egyik) legnagyobb énekesnőjéről

Mottó:
Nekem a legnagyobb, az idő múlásával ebben egyre biztosabb vagyok.

Idén januárban a bécsi Musikvereinssaalban Gruberova három koncerttel ünnepelte karrierjének 45. évfordulóját — három koncerttel ünnepelte meg a császárváros a háború utáni évtizedek egyik legnagyobb énekes kedvencét. 2010 októberében a Staatsoper egy Lucrezia Borgia-sorozattal már tisztelgett a színházhoz negyven éve kötődő nagy énekesnője előtt. Az ilyen események mindig alkalmat adnak, hogy az ember szembesüljön kedvencével, de még inkább arra, hogy újraélje a hozzá fűződő zenei és érzelmi viszonyát.

Negyvenöt évéből harmincnégynek távolabbról vagy közelebbről tanúja voltam — nem is rossz arány! — azóta, hogy 1979-ben először hallottam egy rádióközvetítésben, rabja vagyok és maradok örökre. Szerelem volt első hallásra, mondhatnám. Azóta gyűjtöttem felvételeit: ha külföldre mentem még rendszerváltás előtt, legfőbb úti célom a lemezbolt volt, begyűjtve stúdiófelvételeit; később vadásztam az „élőket”, az utóbbi húsz évben pedig követtem, ahova csak tudtam, és most már, kb. százötven előadás és koncert után úgy érzem, elmondhatom, hogy rendelkezem összehasonlítási alappal ahhoz, hogy tisztán lássam énekesi karakterét és fejlődését. 2010-ben ugyanezen a fórumon egy hosszabb írásban (Himnusz a Naphoz) hódoltam az operai színpad egyszeri tüneménye előtt, igyekezve megfogalmazni előadásainak semmihez sem fogható élményét, elmondani a szavakkal tulajdonképpen elmondhatatlant. Az eltelt két évben nem is nagyon akartam írni róla, mert nem találtam szükségesnek ismételni a rajongó szavakat. Most azonban, a januárban átélt élmények hatására úgy éreztem, hogy a fantasztikus jubileum mellett mégsem tudok szó nélkül elmenni.

Gruberova maga se rejti véka alá korát: decemberben betöltötte 66. életévét. Mindenki tudja, hogy ebben az életkorban megőrizni az énekhangot, egyáltalán kiállni színpadra, önmagában is hihetetlen, a hang intaktságát Gruberova szintjén megőrizni azonban a vokális és anatómiai csoda kategóriájába tartozik. Gruberova nem váltott fachot, nem lett drámai szoprán, csak mert elvesztette magas regiszterét, nem ment el mezzo fachba, nem kényszerült kisebb szerepekre: ugyanazt a szerepkört énekli, amelyet korábban. Nem vállalt fel semmilyen kompromisszumot, áriák vagy cabaletták kihagyását, húzását, transzponálását, ahogy azt korábban nagy primadonnák habozás nélkül megtették. A 2010-ben Lucréziája kapcsán leírtakhoz ma sem kell hozzátennem semmit, hangja változatlanul őrzi színét, fényét, csillogását, erejét. Ez Gruberova első és talán legnagyobb csodája: szilárd technikai fegyverzetének köszönhetően úgy tűnik, hogy művészetében és hangjában nem változott, nem változik semmi. Pedig dehogynem! Művészi alázatával még ebben az életkorban is új szerepekre vállalkozik, és ha kell, ha alkalom adódik, nem habozik még diáknak állni se. Önmaga mesélte el interjúkban, hogy pár éve egy nála sokkal fiatalabb énektanárral kezdett el dolgozni technikáján. Képzeljük el a szituációt: egy fiatal énektanárnő az ünnepelt díva színe elé járul, és azt mondja neki, hogy minden csodálatos, majdnem minden tökéletes, csak van egy-két pont, ahol… hát… nem egészen. (Összehasonlításul röviden egy esetet elmesélnék. Nem akarom megnevezni a nagy magyar énekesnőt, a legnagyobbak egyikét, aki korábbi barátnőjének, akadémiai évfolyamtársának azt mondta fiatalon: te nekem mindig megmondhatod majd őszintén a kritikádat is. Aztán, mikor jóval később egy új szerepében azt mondta neki a barátnő, hogy „vigyázz, mert annál résznél nem tiszta az intonációd”, felháborodott: „hogy mersz ilyet mondani nekem, egy Kossuth-díjas művésznek?” )

Gruberova is mondhatott volna valami hasonlót a fiatal énektanárnőnek? Bizony mondhatott volna, de ő nem tette! Nem, inkább elkezdett a tanárnővel énektechnikai gyakorlatokat végezni, csiszolni, javítani — csodálatos, bámulatos hozzáállás ez, amely igazolja saját, egy jó húsz évvel ezelőtti interjúban adott válaszát a sztereotip kérdésre: mi kell a karrierhez? „Először is az adottság, Istentől, ami nélkül nem megy. Utána egy hatalmas mennyiségű munka. És egy kis szerencse.” Most, a 45. jubileumán nyugodtan kijelenthetjük, hogy Gruberova a lehető leggondosabb sáfára volt az Úrtól kapott kincsnek, őrizte, védte, gazdagította napról napra. Vigyázott hangjára, nem pazarolta semmilyen körülmények közt, tudott nemet mondani, ha kellett, csábító ajánlatokra is. Elhagyott szerepet habozás nélkül, bármekkora sikere is volt benne, bármekkora színházak is várták vele tágra nyitott kapukkal, ha úgy látta jónak. Nem énekelt össze-vissza, szünetek nélkül, átrepülve a fél világot. Napi életmódját a lehető legszigorúbban a pályához igazította, semmi túlzás ételben-italban, amelynek köszönhetően megőrizte a színpadon, még hatvanon túl, is illúziókeltő formáját, akár a tizennyolc éves Lucia szerepében is. Vigyázott teremtményére maga az Úr is, bizonyára mert kedvét leli benne, napról napra hallva énekét, és mert látja, hány embernek ad vigaszt vagy örömet.

Tehát Gruberova pont olyan, pont úgy énekel, mint húsz vagy harminc éve? Természetesen nem. Viccesnek hangzik, de bizonyos értelemben még sokkal jobb és varázslatosabb. Az életkorral a napi diszpozíció nagyobb kilengéseket produkál, és így bizony előfordulnak előadások, sőt pár hónapos periódusok is, amikor a csúcshangok bizonytalanabbak, esetleg intonációban pontatlanok, amire a fiatalabb években, felvételek százai bizonyítják, nem volt példa. Ez lenne a negatívum, mondjuk. Amellyel szembe állítható a hihetetlen pozitív változás, a technikai újításoknak köszönhető páratlan középregiszter. A varázslat. A mámor. A szépség maga. Gruberova új eszközöket használva, amelyeknek jeleit az őt jól ismerők, akik közelről figyelik már sok éve, külsőleg is megfigyelhetik, ma olyan gömbölyű, puha és bársonyosan telt középregiszterrel énekel, amely a hallgató bőrét és arcát… nem, nem: a szívét, a lelkét simogatja. És ehhez a millió szín, akcentus és árnyalat, a kifejezés olyan gazdagsága, amely semmihez se fogható. Amikor a La Straniera első felvonásában, még a színfalak mögött megszólalt, szinte elaléltan dőltem hátra, és szememből kicsordult a könny. Hallottam csodálatos énekeseket az elmúlt negyven évben, káprázatosabbnál káprázatosabb hangokat, de ilyet, ez a csodát soha. Az angyalok hangja, a szirének kórusa, a szférák zenéje! Ám az élmény nem ér véget a koncert utolsó hangjával, megmagyarázhatatlan az a testi és lelki állapot is, amely a csúcsformában előadott koncertek után lesz úrrá az emberen: egyszerre érzi magát halálosan fáradtnak, a koncentrációtól és az élmény hatásától az ájulás szélén, miközben hihetetlen energiákkal feltöltve, szinte a robbanáshoz áll közel. Ez lenne a katarzis?

Mondom hát még egyszer, hogy véleményem vállaltan szubjektív. Nem felvételre vagy keverőpultra, hanem egzakt tényekre, közvetlenül, saját füllel hallott élményre épülő, de mégiscsak szubjektív vélemény. El lehet hinni, vagy lehet el nem hinni. Aki ott volt, aki hallotta, látta: mindent tud. Aki nem volt, nem tud semmit. Magyarázzam el, bizonygassam? Ugyan… Magyarázni analfabétának az elméleti matematika érdekességeit? Világtalannak a színeket, süketnek a madárdalt? Semmi értelme. Abba is hagyom hát… csendben imát rebegve, hogy ezzel a csodával egy korban élhettem és élhetek, hogy megtaláltam és megismertem, hogy harmincnégy éve tanúja lehetek varázslatainak. Magam erejéből többet már nem tudok mondani, ezt érzem évek óta, és egy tavalyi felejthetetlen koncertje után, mikor szavakból, jelzőkből kifogyva a színe elé járultam, csak ennyit kérdeztem: mit mondhatok még? Kedvesen rám mosolygott és így felelt: nem kell mondani semmit, már úgyis minden el lett mondva.

Álljon itt végezetül inkább egy gondolat Örkény István Macskajátékából, amelyben a főszereplő, Orbánné, egy másik zeneszerzőről és művéről mondja azt, aminél szebbet, őszintébbet és igazabbat én se tudnék mondani Edita Gruberováról és magamról. Mert az ő éneke nem a szokásos zenehallgatás élménye. Minden hangja bennem él, velem egy és tőlem elválaszthatatlan: „Ha hallgatom, minden megszűnik fájni, nem hiányzik az ifjúság, nem ijeszt a halál.”