Carlo Bergonzi halálára
A legutolsó budapesti vendégfellépése elég különösen indult.
A szerelmi bájitalra készültünk az Erkel Színházban, a lámpaoltást követően a függöny előtt megjelent a színház művészeti titkára: „Carlo Bergonzi nem jól érzi magát, de a szívének oly kedves budapesti közönség kedvéért vállalja az előadást”. Még az idősödő művészeti titkár szájából is szokatlanul dagályosnak tűnt ez a mondat, így biztosra vehettük, hogy szóról szóra közvetítette a művész üzenetét.
És tényleg, hamarosan egy hatvanhoz közeledő, piknikus alkatú úr lépett színre. Jelmeze (amit nyilván otthonról hozott magával) köszönőviszonyban sem volt Békés András kedves rendezésével, mintha valami rokokó-előadás piperkőc lakája jelent volna meg előttünk. Nem igazán mozgott, megállt a színpad közönség felé eső negyedében, enyhe terpeszben, fél szemmel a dirigensre sandítva. Néha tett egy negyed fordulatot, hogy rápillantson egyik-másik partnerére, de nem sokszor. Bal kezét többnyire a szívére tette.
Az első áriáját („Quanto e bella”) valami álomszerű puhasággal indította, szinte nem is énekelve, hanem lehelve a csodálatos dallamot. Az ária közepén viszont egy ’gé’-t rekedten fogott meg, de nem zavartatta magát, tartotta, ahogy a kottában van. Halk morajként hullámzott át rajtunk a csalódás: hát ezért nem érzi magát jól. Innentől kezdve mindvégig ez zajlott: a magas hangok rendre rekedten, a mélyebbek gyönyörűen frazeálva. És Nemorinónak rengeteget kell a színpadon lennie.
A híres ’Una furtiva lagrima’ ária is ugyanebben a kettősségben szólalt meg, de utána hosszan ünnepeltük. Addigra már nem zavartak a rekedt magasságok, megszoktuk őket. Vártuk a kezdő frázisokat, amelyek mindig üdén, artisztikusan szólaltak meg. Azt hiszem, Carlo Bergonzi egész pályájára a legpontosabb jelző ez: artisztikus.
Kevesen tudják, hogy a pályát baritonistaként kezdte, s olyan tenorok partnere volt még, mint Beniamino Gigli, Aureliano Pertile vagy Tito Schipa. De a magasságok rendre elvékonyodtak, míg egy remek énektanár segítségével rájött a megoldásra. Néhány hónapig visszavonult, még a családjának sem árulva el, mire készül. Ha bariton marad, valószínűleg mindvégig az olasz másodosztályt erősítette volna, énekesként csak ritkán jutott volna túl Párma lankáin. Így viszont Ő lett Gigli, Pertile és Schipa utóda egy személyben, fellépése a világ bármely színpadán ünnepnek számított.
Valami páratlan csoda folytán ösztönösen érezte az olasz dallamot, mikor kell azt puhán, mikor keményebben megszólaltatni. S mivel tudta a határait, itáliai szerzőkön kívül más nem is igen énekelt (Csak a Carmen tenorhőse ugrik be, szabályt erősítő kivételként.). Ez lehetett a titka szép, hosszú pályájának, a határok pontos ismerete. A drámaiság nem volt erős oldala, mint ahogy a színpadi jelenlétet is mellékes körülménynek tekintette. Az egyik utolsó mohikán volt, aki csak a torkával tett csodát. S akit nem izgatott a spinto szerepkörön inneni és túli világ.
Az életkori és énekesi határokat talán csak egyszer próbálta meg átlépni, amikor – 75 esztendősen(!) – nekifutott az Otellónak. A feljegyzések és a hevenyészett felvételek tanúsága szerinti sikeres főpróba után az előadást a második felvonás után lemondta. És nem próbálkozott a szereppel sem többé. Talán jobb is így.
A Bájital után autogramgyűjtő barátom bement hozzá. Meglepődve konstatálta a végtelenül kiegyensúlyozott, jókedélyű, szinte vidám találkozást. Bergonzi mintha élete legjobbját énekelte volna, aranyos és kedves volt, no meg picit leereszkedő. Szerethetett élni, jó kedélyét és hangját sokáig megőrizte. Két héttel a 90. születésnapja után hunyt el.
A spintón belül egyhamar nem akad utódja.