Búcsú Mariss Jansonstól
Mind tudtuk, hogy a szíve fogja elvinni. Ő is tudta. De reméltük: még nem ma, vagy nem a jövő héten, s talán belefér még a 2020-as Salzburgi Fesztivál. Mariss Jansonst első ízben 1996-ban kísértette meg a halál, egy oslói Bohémélet-előadáson lett rosszul. Szívrohama volt, s mondják: csak kevés híja, hogy nem halt bele. Ezt követte pár évvel később egy újabb szívroham Amszterdamban, egy mesterséges szívritmus-szabályozó készülék, majd egy végzetes roham az elmúlt hétvégén, Szentpéterváron. Pedig igyekezett lassítani az utóbbi időben, számos fellépését lemondta. Pedig a bécsieknek, főleg nekik, az ember nehéz szívvel mond nemet. Ha ez a pálya huszonhárom évvel ezelőtt véget ér, akkor is volna miről írnom, de nem ért véget, inkább lombot hozott, koronát, virágba borult, kiteljesedett: habot, fodrot, hullámot vetett, ezret. Alakult, formálódott, új hangsúlyokat nyert a repertoár is, változott a művészi arcél is, sokasodtak a meghódított zenekarok, szaporodtak a bevett fővárosok a lett dirigens körül. Hosszú ideig vitte egyszerre a kontinens két eminens zenekarát, a Bajor Rádió Szimfonikusait és a hollandok királyi ékszerét, a Concertgebouw-t, s ezenközben szívesen tett eleget londoni, bécsi, berlini meghívásoknak.
Ez talán még egy egészséges szívnek is sok lenne.
Amikor megszületett, éppen kerítést vontak Riga belvárosának néhány tömbje köré a megszálló német erők, amit gettónak neveztek. Mikor muzsikálni kezdett, talán már jelentettek is róla: hiszen lettként boldogulna Leningrádban, mert szülei itt kapnak állást nem sokkal Lettország szovjet bekebelezése után. Arvids Jansons, az édesapa maga is jegyzett karmester – éppen a Hallé Zenekart vezényelte 1984-ben, amikor elhunyt. Szívrohamban, persze. Ekkorra azonban már Mariss Jansons karrierje is lendületbe fordul, mert immár öt esztendeje, hogy az Oslói Filharmonikusok vezető karmestere. Idáig azonban hosszú út vezet: a dirigensi pálya nagy kanyarok nélkül, ösztönzőn, ígéretesen kap lábra, 1971-ben díjat nyer Karajan karmesterversenyén, s bár az osztrák mogul szívesen látná asszisztenseként, a szovjet hatóságok nem értesítik Jansonst Karajan ajánlatáról. Idővel azért lesz belőle másodkarmester: 1973-ban a Leningrádi Filharmonikusoknál, ahol a Mravinszkij kései éveinek űrjeit Tyemirkanov egyedül aligha tölti ki. Ezután jön a nagy váltás, a norvég főváros provinciális zenekara hívja: az Oslói Filharmonikusok zeneigazgatója lesz 1979-ben, megalapozva az elmúlt évtizedek egyik meghatározó dirigensi életútját. Szerelmi házasság ez – az oslóiak válása Okko Kamutól könnytelen volt és hűvös –, Jansons és az együttes huszonhárom évre kötik össze az életüket. A nász hosszú és édes gyümölcsöket érik, a zenekar, melyet a lett mester odahagy 2002-ben, már messze nem ugyanaz, mint negyedszázaddal korábban. Az Oslói Filharmónia hangversenyterme, az igen, az éppen ugyanaz a szűk, rideg, rosszul rezonáló, komor terem, de a szigorú tekintetű hölgyek és urak a pultok mögött azért csak megtanultak zenélni. Ahol korábban olyan kemény és csontos volt még a dévaj Csajkovszkij is, most Mahler süvít, Bruckner fütyül, Brahms dudorász. S olyan ezerszínű fényt vet a dalos Dvořák, melyet jobb helyeken is ritkábban szokott.
Oslo az idővel híres és érdekes lesz Jansonsszal a névjegyén, és keresett a válogatós nagyközönség számára, s Jansons megismerteti a nagyvilággal a zenekarát, s megismerteti a nagyvilágot a zenekarával. A 2002-es szakításkor a mester már egy minden hájjal megkent testületet hagy a flegma és közömbös André Previnre. De szemben már jön a fényes, gazdag Amszterdam, mely tárt karokkal fogadja őt, s jön a díszes München is, mely ugyancsak mindent megígér, fogadkozik, esküszik. Munkás e két poszt szimultán, de visszautasíthatatlan. Alakítják e karriert London történelmi zenekarai és a csábító Amerika is, alkalmi sikerek Philadelphiában és Chicagóban, s egy decens vezetői állás, a hosszú ideig Maazeltől sújtott Pittsburgh-i Szimfonikusok felszabadítása a vidéki dögunalom alól. Szentpétervár filharmonikus zenekara, mely éppoly kecses, mint egy balerina, s egyszersmind izmos, akár egy súlylökő, megmarad fontos hobbinak, vagy talán kicsivel többnek: száz bájjal ékes Rahmanyinov-szimfóniák és egy érzéki színekkel dús Sosztakovics Hetedik szimfónia e sírig tartó liaison hanglemez-mementói. Amszterdamnak és Münchennek ismét a harcos Bruckner dukál, megannyi nehéz Mahler és nem mellesleg Richard Strauss hatalmas-pompás hangtablói, no meg a kötelező kűr, a giccstelen, elegáns, letisztult Beethoven-ciklus. Ezenközben berlini fényár, londoni vastaps, s az elpusztíthatatlan bécsi Újévi koncertek penzuma három ízben is (2006, 2012, 2016), s egy be nem tartott fogadalom a bajoroktól, mely egy új hangversenyteremmel kecsegtet, azután sok színes kitüntetés és nagy, messzire hangzó lemezfelvételek sora, köztük Sztravinszkij, Sibelius, Wagner, Bartók – a nagyzenekari repertoár legmeredekebb hágói. Eget, földet rengető, óriás csodák. Jansons, azt mesélik, sosem fegyelmezett, tanított. Nem vezetett, utat mutatott. Nevelt, művelt, szeretett. Mondott sok igent és sok nemet. Utóbbiból talán nem eleget. S kereste a hangjegyek mögött megbújót.
Befejezett egész az életmű, mely határozott, tiszta sziluettet vet. S most véget ért Nagy Péter városának zegernyés ködében, a Tolsztoj-házban, a Rubinstein utcában, a tizenötös szám alatt.