Az énekes – Alexandru Agache születésnapi köszöntése
Él egy énekes Budapesten. Vagy inkább egy Énekes, mondanám, így, nagybetűvel, mert hát nem akármilyen művészről beszélünk. Hosszú karrier után érkezett el hozzánk, és nem is szerződés vezette, hanem magánéleti okok. A Sors: lám, így találkozhat össze egy ember és egy város, egy ország operaéletének útja.
Távolról indult és nagyon messzire jutott. Kincses Kolozsvár egyik operaházának tagjaként járt először nálunk a 80-as években, amikor még két szocialista ország kulturális cseréjének köszönhettük, hogy a fiatal Agache bemutatkozott a pesti közönségnek. A Traviata öreg Germont-ját énekelte, valószínűtlenül fiatalon, partnere Kukely Júlia volt. Szép, fiatalos, karcsú bariton hangra emlékezem, kiváló magas regiszterrel, melyet akkor a neves kritikus, Kertész Iván is kiemelt írásában, jelentős énekespálya lehetőségét látva benne. A bemutatkozást nem követte újabb előadás, évtizedekig. A Sors — akkor — más irányba vitte.
Énekversenyen győzni, kis színházakba eljutni tipikus pályakezdés, amelyet csak kivételes esetekben szokott követni nemzetközi karrier. Agache egyike volt a kivételes eseteknek: az olasz és francia városok színházai után elég hamar bevette a nagy európai operaházak erődítményeit is. Zürich, Párizs, London, Bécs, Berlin, Madrid népszerű vendége volt igen hamar, aztán jöttek a nagy amerikai városok egymás után, Houston, Chicago, többnyire a hamar megtalált, hangjához és egyéniségéhez legjobban illő Verdi-repertoárban.
A világ azonnal felismerte, hogy született, páratlan adottságú Verdi-baritonnal áll szemben, és ezen minőségében alkalma volt a világ legnagyobb énekeseivel, karmestereivel dolgozni Mutitól Levine-ig, Gruberovától Pavarottiig. Solti György haláláig a nagy mester egyik kedvelt énekese volt, utolsó felvételén, a Cantata Profanában is ő volt a bariton szólista, ahogy egy évtizeddel korábban legendás londoni, filmszalag által is megörökített Boccanegrában is ő volt a címszereplő. Gyorsan felfedezték a nagy lemezcégek is, Rigoletto és Lammermoori Lucia-felvétele — ez utóbbi Gruberova oldalán és Bonynge pálcája alatt — nagy szakmai sikert aratott.
A gyors karrier ellenére viszonylag későn jutott el a Metropolitanbe. Későn, de nem késve le semmiről: több produkció szériáiban is nagy sikert aratott, Luna gróf, Boccanegra és Amonasro után egyik legkedvesebb szerepében, Az álarcosbál Renatójaként brillírozott. A produkció broadcastjét a Bartók Rádió is átvette, így legalább a rádión keresztül a magyar közönség is hallhatta a Placido Domingo vezényelte előadást.
Ezekre az élményekre hagyatkozva Agachét jómagam egy pazar hangú baritonnak ismertem meg, de hogy milyen formátumú énekművész, csak akkor tudtam meg, mikor élőben találkoztam vele, színpadon, egymás után több szerepben is. Évtizedes vesszőparipám, hogy egy operistát csak a színházban látottak alapján lehet megítélni, a rádión keresztül vagy lemezről hallottak csak egyfajta támpontot adhatnak. Az elmúlt években Agache számos egymástól nagyon eltérő alakban mutatta meg egészen kivételes hangi és színpadi adottságait.
Hallottuk azokban a szerepekben, amelyekben legnagyobb sikereit aratta külföldön: volt Macbeth és Boccanegra, Rigoletto és ismét Giorgio Germont. De nálunk debütált Wagner-énekesként, A bolygó hollandi címszerepében az évad revelációját nyújtva; és bár Scarpia nem tartozott a leggyakrabban énekelt szerepei közé, a pesti színpadon megformált rendőrfőnöke egyik emblematikus alakítása lett. Hollandija és egy győri koncerten énekelt frenetikus Luna grófja mellett az előző szezonban látott Nabucco és Falstaff alakításait emelném ki okvetlenül, melyekkel, úgy érzem, nevét örökre beírta a magyar operatörténet láthatatlan könyvébe.
A közönség és egy színház vezetése hamar hozzászokik, hogy ilyen kaliberű énekest hallhat ill. foglalkoztathat. Talán az idő múlásával természetesnek is veszi, anélkül, hogy tudatában lenne kivételes jelentőségének. Ezért emlékeztetni kell rá, hogy Alexandru Agachéhez fogható bariton-nagyság, az övéhez mérhető nemzetközi karrierrel és reputációval, Svéd Sándor óta nem állt folyamatosan a magyar operaszínpad rendelkezésére. Itt jár közöttünk a világ ma élő egyik legnagyobb baritonistája, aki, meggyőződésem, vokálisan, énektechnikailag és zenei formálásban is éppen itt, Budapesten érte el pályacsúcsát. Felfoghatatlan szerencse, amelyet óriási felelősség kezelni, élni vagy nem élni vele.
Ami a közönséget illeti, semmi gond: saját fülemmel hallottam, mikor egy hölgy a pénztárban a Nabuccóra akart jegyet venni, hozzátéve: „de arra, amiben az Agache énekel”. A közönség megértette, hogy egy olyan színházban, ahol mindenki egy-egy alkalomra és szerepre szerződéssel énekel, nem tagként, ott nem az a kedvenc, akit annak kijelölnek, vagy évtizedes munkával kiérdemelte, hanem az, aki valódi, nagy élményt ad. A fórumok is bizonyítják, hogy a nézők közül már senki nem tekinti vendégnek. Mikor nekünk énekel, Agache a mienk.
A Café Momus oldalán megjelent korábbi interjújából is kiolvasható volt, hogy művészi nagysága és nemzetközi sikerei ellenére Agache hallatlan kedves, szerény ember is. Ezt erősítették meg azok a hozzászólások, kommentek, melyeket a fórumra kollegái, operaházi zenészek, kórustagok írtak, kedves embernek, jó kollegának, „csudaművésznek” nevezve. Ajánlanám megfigyelni mindenkinek, aki színpadon látja, milyen póztalanul és egyszerűen fogadja a közönség legnagyobb ovációját is az előadás végén. Semmi mesterkéltség, semmi felesleges színpadiasság: Agache a szerepben sztár, nem a függöny előtt.
Egy énekes életkora tulajdonképpen érdektelen lexikonadat. Aki akarja, utánanézhet az interneten is. Egyetlen dolog számít: hogyan szól a voce, milyen az általános hangi- és művészi kondíció. Ilyen értelemben Agache fiatal, de már tökéletesen érett művész. Abszolút virágkorban. Zengjünk hát neki most egy jó nagy, jó hangos „Happy Birthday”-t — és utána várjuk, kérjük, hogy énekeljen nekünk még sokáig Ő, az ÉNEKES.
Verdi: Il trovatore - Luna gróf áriája
Alexandru Agache (bariton), vezényel: Rico Saccani
Houston 1992