Atlétikus bariton, nagy lélek – Németh József (1942-2025)

Puccini Toscáját 1975-ben Pécsett Eck Imre, a Pécsi Balett vezetője állította színre. Az egyik Scarpia az akkor 33 éves Németh József volt. A rendezőnek, aki táncos-koreográfus volt, a szerepben annyira tetszett az atlétikus termetű, kirobbanó hangú fiatal bariton, hogy kivételesen hatásos belépőt tervezett neki. Persze ennek megvolt a zenei alapja, hisz a híres-félelmetes Scarpia-akkordok megteremtik a hangulatot. De a belépő olyan remekül sikerült, hogy amikor közeledett, a színfalak mögött mindig összegyűlt a kórus, a műszak és a ráérő stáb, mert minden este látni akarták, hogy jön be Németh-Scarpia, hogyan énekli, hogy: „Tán kocsma ez a templom?”. Mi, akik sokszor láttuk, hallottuk őt színpadra lépni, jól értjük a pécsi stábot.

Szinte egyszerre érkeztünk Szegedre. A Don Carlosban láttam először, 1983-ban Posát énekelte a Szegedi Nemzeti Moziban. (Nota bene Pécsett a Főinkvizitort is elénekelte néhányszor Posa mellett.) Csak a Fülöp-Posa kettősre értem oda, mert előtte az egyetemen buli volt. Gregor volt Fülöp. Vele többször énekeltek együtt a Macbethben, vagy az Igor hercegben, ahol egyik jobb volt, mint a másik! 1997-ben a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 80. évfordulójának egyik üdvös mellékterméke volt a Borodin-opera szegedi bemutatója, orosz rendezővel és tervezőkkel.

Németh József először a Testnevelési Főiskolát végezte el, ötpróbában középiskolás bajnok is volt, közben kezdett énekelni tanulni. Paul Robeson hangja igézte meg, bár ő nem basszus volt. Sík Olgánál kezdett, de aztán kikerült a Szovjetunióba. Édesapja a világháború alatt katonaként halt meg, nem is ismerte őt. Édesanyja nevelte, aki viszont jó kapcsolatban volt az ellenállás szervezőivel, akik aztán a kommunizmus évtizedeiben magas állásokat töltöttek be. Tehetségén túl ez segítette az ifjú énekest, hogy Leningrádban és Moszkvában tanulhatott, a basszista Szeleznyev, és a tenor Suslin voltak a mesterei. Vasárnaponként pedig koncertre járt, többek között Ojsztrahot, Richtert, Rosztropovicsot hallgatott.

Amikor hazatért, fölvették az Operaházba de csak egy csomó kis szerepet kapott, Sciarronét, Őrtisztet, Fogadóst, legföljebb Zareckijt. Aztán Debrecenbe, majd Pécsre szerződött, hogy nagyobbakat énekelhessen. Scarpiát, Escamillót, Don Juant, Amonasrót, Nabuccót. Közben többször tanult Olaszországban, Velencében Gino Bechinél. Majd egy olyan nyár következett, amikor Firenzében délelőtt Tito Gobbi, délután pedig Mario Del Monaco mesterkurzusán vett részt. „Gyere el hozzám, nekem van a világon a legjobb énektechnikám, majd én megtanítalak énekelni!” – mondta neki Del Monaco, aki világ életében szerény ember volt.

Ezek után Augsburg majd Graz következett akkor régebbi szerepeit és az újakat németül kellett megtanulnia és énekelni. 1983-ban Pál Tamás hívta haza, Szegedre, ahol a következő évadban már Oberfrank Géza lett a zeneigazgató. Az ő irányítása alatt aratta legnagyobb sikereit. Elsősorban azokban az előadásokban, amelyeket Kerényi Miklós Gábor rendezett. A Nyugat lányában Jack Rance, Macbeth, az Otelló Jagója, Hollandi és Don Giovanni volt. 1987-ben az újranyitott Szegedi Nemzeti Színházban rendeztek Operafesztivált, ahol a Macbeth szinte minden díjat megnyert, beleértve a legjobb előadás díját, Németh József pedig a legjobb férfialakításét. Erről a produkcióról jóminőségű tévéfelvétel is készült, amely a YT-on elérhető. De élőben az előadás még jobb volt. Ő maga és kollégái több előadását is rögzítették videofelvételen, és én magam is magnóra vettem néhány előadást. Szerencsére így több produkciójáról is maradtak dokumentumok.

Egyszer kitűnő fülű kollégájának mutattam a szegedi Álarcosbál élő fölvételét, amelyet még én rögzítettem.

- „Igen, a Svéd Sándor!”– nyugtázta, majd az ária vége felé izgatottan közbevágott: - „Hát már hallom, hogy mégsem a Svéd, de akkor kicsoda? Nagyszerű, tömör hang.”

Ám nem csak nagy hang, de nagy lélek is volt. Ha egyik vagy másik szerepét hoztam szóba, sohasem a frázisok nehézségéről, hanem lelkiállapotokról, az érzelmi viharokról kezdett beszélni, amelyeket neki el kellett énekelni. Arról, hogy a figura, akit megformál, hogyan rezonál az ő személyes sorsával.

1990-ben Németh József a Magyar Állami Operaházhoz szerződött, ahol továbbra is sikerrel énekelte nagy szerepeit, de szegedi bombaszériáját már nem tudta megismételni. Úgy tűnik, ahhoz kellett neki az az intenzív, hosszas műhelymunka, ahogy Kerényi és Oberfrank készítették elő bemutatóikat.

Utána is rendszeresen föllépett a Szegedi Nemzeti Színházban és a Szabadtéri Játékokon, tanított a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola ének tanszakán.

Halála alkalmából egykori kollégája, Iván Ildikó írta, hogy „szép matéria, erős színpadi jelenlét” jellemezte, a magánéletben pedig nagyon kedves ember volt. Ha Amonasróként kijelentette, hogy ő az etióp király, nem volt több kérdés.

Kerényi az Otellót Jago színházaként rendezte meg, a legelején ő jött be a színre, és az ő intésére hangzott föl Viharjelenet első akkordja. Visszavonulása után többször nyilatkozta, hogy Jago volt a kedvenc szerepe. Sokszínűsége, összetettsége miatt. A bolygó próbái alatt a rendezővel hosszas, baráti küzdelmet folytattak, mert színre lépő monológjában nem engedte őt gesztikulálni, végig zsebretett kézzel kellett énekelnie. S bizony, Kerényinek igaza volt, így lett igazán hatásos a jelenet.

Németh Józseffel baráti viszonyba kerültünk, amihez hozzájárult, hogy az operán kívül másik szenvedélyünk is összekapcsolt: a vadászat. Kicsi gyerekkora óta szenvedélyesen vadászott. Mesélte, hogy iskolás korában édesanyjától légpuskát kért ajándékba. Egy pesti útján meg is vette a fegyvert, de eldugta az egyik szekrénybe. Jóska azonban rájött, hogy hol van, kilopta, és sok-sok verebet lőtt vele. A fegyvert aztán visszadugta a rejtekhelyre, de mégis lebukott. A meglőtt csurikat ugyanis a mackóalsója gumis alsójába összegyűjtötte, amely átvérzett és kisült a dolog.

Jó vadászember, biztoskezű puskás volt. Egyszer fácánozni hívtam el. Én csak egy kakast lőttem, ő viszont 10-et! Afrikába is eljutott, oryx, kudu és varacskos disznó trófeája is került nappalija falára.

A sport végig megmaradt az életében, sokáig teniszezett, és képességeit a színpadon is kihasználta. A Macbeth második boszorkányjelenetében egy emelet magasságából ugrott le a vészbanyák közé (egy tűzoltó-vászonnal kapták el), az mindig döbbenetes hatást tett. Mint a Bajazzók Toniója vándorkomédiásként néha kézenállva jött be a színpadra. „Majdnem nagyobb sikerem volt vele, mint a Prológgal!” – mesélte hamiskás mosollyal.

2012-ben 70 évesen nagyszabású gálakoncertet adott a Szegedi Nemzeti Színházban. Kedves kollégáit hívta el, és régi szerepeiből énekelt részleteket -kitűnő fizikai és jó hangi állapotban. Macbethre vagy Bolygó hollandira már nem vállalkozott, de a Don Giovanni-Zerlina duettben még teljes odaadással udvarolt Vajda Júliának. A nők egész életében nagy hatással voltak rá, azért is szerette annyira Mozart hősét. És nem hagyta ki Valentin imáját sem a Faustból, amelyben imádott édesanyját énekelhette meg. Én lehettem az egyik műsorvezető, és én adhattam a felütést a zárószámhoz, amikor beénekeltem, hogy: „Bordalt Petúr, bordalt!”

A dal most valóban keserű lett. Ám a végső, keserű pohár egy gazdag élet végén jött el, amely meg volt rakodva sikerrel és örömmel. Mi, akik közel álltunk hozzá, nem csak egy nagyszerű énekest veszítettünk, hanem egy nyíltszívű, őrökké derűs barátot is.