Anakronisztikus mamutok, avagy mese felnőtt gyerekeknek

Volt egyszer egy fiatalember, aki tehetsége és vágyai folytán egyszer csak feltűnt Szegeden. Ideális „népi kádernek” látszott, paraszt-polgár anyával, vasutas-szaki apával, Alsóvárosból. Csak a színpad érdekelte, Lehotaynál tanult (Körmendyvel, Márkussal, sokakkal együtt), és bejárt statisztálni a Színházba, ahol észrevették jó mozgását, és felvették táncosnak (noha mindig színésznek érezte magát). És volt olyan kiemelkedő, hogy ő lehetett az első hazai Mandarin; az első csonkítatlan, Bartók – Balázs Béla – Lőrinc György-féle 1949-es szegedi bemutatón. Majd a pesti Operában, Lakatos „Gabsival” Diótörő-herceg, meg a Hattyúk tava... és de sok más! A balett új korszaka... Mesés...

Az már nem volt mesés, mikor fülön fogta, és lecsukta a „Párt Ökle”, mert tudnia kellett volna arról, hogy két – kiváló – kolléga besokallt, és Berlinben átmetrózott, hiszen a szállodában maradt noteszban azt találták, hogy számára „valami rendes, nem malacszínű színpadi alapozófestéket” kellene hozni... – na, igen, hát akkoriban kevesebbért is lecsuktak bárkit. Ami neki – ő mondta – csak jót tett: vallásosan nevelkedett, hát ott bent elkezdett egy nagy-kilencedet, és mire kiengedték, hitében megerősödött, úgy mondta el később: a Fő utcáról első útja egy templomba vezetett. És nem sokkal ezután találkozott az Operában azzal a nővel, akit – nemsokára – először elvett, akiről elmondták: most engedték ki Kistarcsáról... négy év után! Szinte semmi az a kis (?) idő ehhez képest!

Mandarinként

És vissza a színpadra, táncolt, és az akkori időkhöz képest „sztár” volt, és közben elege lett az egészből. És tanult tovább színészetet, mert tudta: ez a feladata. Míg nem tudták, ki az, aki tanítja, Major és Gobbi is hívta, mivel vidéken többször voltak együtt egy-egy kultúrház színpadán, de magántanára, Németh Antal nem az volt, akit az akkori szocreál elviselt.
De közben számára természetes volt, hogy Harangozó Gyula a násznagya, hogy az első gyereket és a kismamát Takács Paula szállítja haza öreg Mercijén, hogy a fiatalasszonyt Svéd Sándor – noha csak névrokon – „kishúgom”-nak szólítja, és ha ő a színpadon van, az árokban a Ferencsik dirigál. És körben ott az összes többi mamut: ha a gyerek majd betotyog a Házba, körülnézni, a Szöktetésben Ozmint Székely Mihály énekli, meg a többi... (Úristen! Ha akkor ezek mind szabad országban élnek, garantáltan övék minden világhír!)

És amikor azon a bizonyos őszön keresztülsüvített a szabadság szele, a soknevű úton, az Operaház előtt, a háromkeblű szfinx mellett, a kádercéduláját megtalálta, nejével együtt majd kipukkadva röhögtek: „Tagjelölt könyvét 1953-ban önként visszaadta. És nem búsult!!!” – szó szerint így.

És természetes volt, hogy amikor a lakása előtti úton lánctalpak csikorogtak, és megfagyott minden múzsa, az asszonnyal lopva kiosontak a fegyverropogás közt kenyérért a pincében rekedteknek: gyereknek, családnak, szomszédnak, mindenkinek, aki ott volt. Mert élni, és a többieknek élni segíteni kellett. És a pár szép nap után, a rettenet után, mégis itt maradni, mert kicsi a gyerek, a szülőket nem lehet itt hagyni, hiába lopakodott haza érte egy kollegina, hogy Londonban, Párizsban, nyugaton szerep várja! Nem ment.

Éjfélkor – Ruttkai Évával

És természetes volt, hogy az első és egyetlen, akkor, erről az időről készült majdnem-őszinte filmben, az Éjfélkor-ban Ruttkai Éva mellett a saját ellentétét is el tudta játszani. Vagy bármit, ha hívták. Igen ritkán.

De nagyon nem volt természetes, ha csöngött a telefon és az asszony vette fel, és így szólt:
   – Gyere, téged keres a Belügy! – és ha rákérdeztek, hogy az asszony honnan tudja, akkor így válaszolt:
   – Négy évig ültették, magukat a levegővételükről is megismeri!
És ha az erőszakos csengetésre az ajtót a gyerek nyitotta és szólt:
   – Apuci, rendőr bácsik jöttek! – pedig civilben voltak, akkor is csak mosolygott. És mondták, és agitálták, és követelték, hogy jelentsen. De nem volt rá hajlandó, és szerinte nem is volt mit.

És hiába volt Trisztán, Ferdinánd és Csongor, mivel nem tört meg, hiába dörgött a taps: írni róla többé nem lehetett.
Agyonhallgatták.

És volt Pécsett, és még énekelnie is kellett, pedig nagyon nem tudott... És a Medveczky Ilona többször kérte, legyen a táncpartnere, mert rendesen egyedül csak ő tudja megemelni, és ne csak hakniban, mert a balett...! És volt még itt- ott.

Közben jött még egy fiúgyerek, aztán meg ápolni kellett apóst, anyóst, apát, anyát, megrendülten eltemetni, és eltemetni egy feleséget – amit lehetett, hozott az élet. És talált maga mellé új szerelmet, fiainak nem mostohát, de pótanyát, az unokáknak pótnagymamát, az előző asszony kollegáját, barátját. Mondták: elvette az Opera két legszebb hangját.

És évekig volt a Bábszínházban. Egyszer, vidéken, ahol játszottak, éppen filmforgatás volt, és a szálláson egy kolléga észrevette az idős Bánhidit.
   – Te ismered, menjünk oda, mutass be – kérte, pedig az idősödő színész épp forgatás után, még szőrösen, mosdatlanul ült a bora mellett.
   – Nem jó ötlet! – válaszolta.
   – De mégis! – így odamentek hozzá.
   – Hát, üljetek le! – mondta az öreg – Látod, milyen szép szál magyar ember, és milyen kiváló színész, ti meg – nézett a kollegára – paraván mögé dugtátok!

És aztán a frissebb levegővel elkotródtak az idegenek innen. És jöttek más idők, és a nyugdíj. De maradt az agyonhallgatás – vagy a feledés. És előjött sok, dohos, zavaros eszme. És a közelmúlt, és a legfurcsább, nevetséges bélyeg (egy fél-zsidó asszony után a másik egészen az), saját otthonukban mondták nekik: na, hát, hiszen ti antiszemiták vagytok!
Aztán megint, temetni, a társat, az asszonyt, igen, a gondoskodót, az „antiszemita” zsidót... de lehetett figyelni két dédunokát.

És hívták végre, néhányan, akik nem feledték. Emlékezni. Más mamutokra. Lőrincre. Harangozóra. Hogy szólhasson: Lakatos Gabi holmiját az új háztulaj kukába tette, ha még menthető, vigyék el, múzeumba, ha még lehet. És hívták, hogy meséljen róla. És volt mit. De látnia kellett, hogy hová alázták a művészetet, a kultúrát, a művészi etikát, hová bulvárosították, „celebesítették”, és hová tűnt a tisztesség a közéletben, politikában. Várta a nagytakarítást. Figyelte. Október 23-án, az ünnepnapon, a koraesti órákban, nyolcvanévesen is nézte a híreket a tévén, hátha... és békésen elaludt örökre.

Így hívták: Ősi János, balett-, szín- és bábművész.