A VII. Nemzetközi Akusztikusgitár-koncert körút

VII. Nemzetközi Akusztikusgitár-koncert körút
Szabó Sándor, Andreas Georgiou, Konarak Reddy, Claus Boesser Ferrari

Hogy telik az idő, már a hetediknél tarunk! Az első, amin ott voltam, a második volt, és azon is Claus Boesser Ferrari volt az egyik fellépő művész, aki most másodszor jár Magyarországon, és a neve garancia egy jó koncertre.
A másik két meghívott vendég, Andreas Georgiou és Konarak Reddy egyáltalán nem volt ismerős számomra (persze Szabó Sándor bárkit hív meg, kellemetlen meglepetést nem okozhat, hiszen gondosan válogat, és akusztikus gitárban ő igazán tudja, kit érdemes meghallgatni), azaz sosem hallottam róluk, ami nem nagy különlegesség, hiszen elég sok kiváló akusztikusgitáros van szerte a világon, akikről szintén sosem hallottam.
Ez a hiányosságom azonban nem aggaszt, mert ha máshogy nem, valahányadik jövőbeni akusztikusgitár-fesztiválon úgyis megismerem majd őket.

A koncertet (amit a nagy sikerű, kilencállomásos sorozat zárásaként hagyományosan a Szigetszentmiklósi Városi Könyvtár és Közösségi Házban tartottak) mint mindig a fesztiválok során, Szabó Sándor nyitotta.
Szabó eredeti, összetéveszthetetlen muzsikája az évek során egyre kiforrottabb, érettebb lett.
Ezen az estén sem maradt kizárólag az \"egyszerű\" gitárnál, mint már azt tőle megszokhattuk, de most megelégedett egy nyolchúrossal. Elmélyülésre késztető, érzékeny zenéje egy pillanatra sem hagyta unatkozni a közönséget.
Szabó úgy képes lekötni a hallgatóságot, hogy semmilyen látványos, harsány akcióra nincs szüksége. Csak leül, és zenél.
Az immár hagyományos kivetítős kíséret hangulatos aláfestést adott a muzsikának, megfelelő irányba terelve a gondolatainkat, ha esetleg a zene nem volna elég (de elég volt).

A következő fellépő Andreas Georgiou görög gitáros volt, aki a 16 húros gitár mestere. Ebben az a különlegesség, hogy ezen a monumentális gitáron nagyjából ketten játszanak az egész világon, az egyik Szabó Sándor, a másik ő.
Georgiou virtuóz technikával kezeli ezt a nem egyszerű hangszert, a hallgatónak pillanatnyi pihenést sem hagyva követik egymást a pörgős számok.
Sajnos a technika némiképp a műélvezet rovására ment, kicsit hosszúra nyúlt az előadás, és bizony unalmas volt, bár a művész mindent megtett, hogy ne legyen az, még szájtrombitált is. Több érzelem, mondanivaló, és kevesebb bravúroskodás jobban esett volna.
A végén előkerült egy kalimba, amivel lényegében a tizenhat húros gitárral szemben a két végletet láthattuk, hiszen ennél egyszerűbb pengetős hangszer (bár ez inkább ütősnek számít, de akkor is pengetni kell) talán nincs is, és ezzel a kis váltással a produkció legérdekesebb részét hallhattuk.

Konarak Reddy Indiából érkezett. A gitár nem kifejezetten az indiai zene hangszere, Reddy sem ezzel kezdte tanulmányait: indiai klasszikus zenét tanult először, majd később keltette föl érdeklődését a gitár. Olyannyira, hogy el is ment a Berkeleyre tanulni, ahol a jazzel ismerkedett meg, hallhatóan igen mélyen. Játékában sikeresen elegyíti a jazzt és az indiai zenét, de ez önmagában még nem volna különös, hiszen igen sokan csináltak már ilyesmit, nem kis sikerrel. Amit azonban Reddy csinál, az valami más. Úgy vegyíti a két világot, hogy egy teljesen új, őszinte hangzást, dallamvilágot, zenét hoz létre, minden erőlködés és kényszer nélkül. Nem furcsa, ahogy a raga belekeveredik a modális jazzbe, és nem lepnek meg az egymást váltó különleges ritmusok sem. Olyan természetességgel szól minden, mintha Reddy semmi újat nem hozna létre, pedig nagyon is. Annyira elvarázsol a muzsikájával, hogy föl sem tűnik, mennyire virtuózan kezeli a hangszert. Különleges jobbkéz-technikája valószínűleg saját találmány, legalábbis én még senkinél nem láttam ilyet: hüvelykujját különlegesen virtuózan használta. Ez ugyan jazzgitárosoknál gyakori (Wes Montgomery hagyománya), de fingerstyle-gitárosoknál ritka, hogy ilyen jelentős szerepet kapjon.
Reddy egy elektromos eszközzel, hangminta-vevővel is gazdagította a hangzást, ez egyre többször tűnik föl akusztikus hangszereseknél, és igazán szép példája annak, hogyan lehet az elektronikus eszközöket jó ízléssel használni, anélkül, hogy az akusztikus élmény csorbulna.

Claus Boesser Ferrari mindig valami újítást hoz, ez a koncert sem volt kivétel ebben a tekintetben. Az a legkevesebb, hogy ventilátorral, meg ki tudja még mivel keltett hangot gitárján, hogy a hangszer minden részéből zenét csalt elő (kivéve a húrokat, ahol normális esetben muzsikál az ember), mert tulajdonképpen ilyesmit el is várt tőle az őt legalább kicsit is ismerő hallgató.
Ami azonban igazán különleges volt ezen az estén, hogy lényegében egyetlen darabot játszott. Ebbe a darabba sűrített mindent, amit el akart mondani, ehhez fölhasznált sokféle zenei nyelvet, világot, egybeolvasztotta saját szerzeményeit a jazz, a rock, a klezmer és más népzenék dallamaival. Előadásmódja magával ragadó, játéka nemkülönben. Kár, hogy ilyen ritkán jut el hozzánk.

A koncertet természetesen közös muzsikálás zárta, ami ismét bizonyítékát adta, hogy teljesen különböző zenei világot képviselő művészek is képesek egységes produkciót létrehozni.

A hetedik fesztivál sem okozott csalódást a hangszer rajongóinak, és szinte biztosan elérte nem titkolt célját: hogy újabbakat is szerezzen. Talán - nem is sokára - eljön az az idő, amikor Szabó Sándor meghívott vendégei között magyar gitárosokat is hallhatunk.