A szegedi vígoperai hagyomány - Gyimesi Kálmán emlékének

„Son noti in tutto il mondo... e in altri siti.” Ezekkel a szavakkal érkezik meg Dulcamara Gaetano Donizetti és Felice Romani Szerelmi bájital című operájában. A csodadoktor épp csak dicsérni kezdi önmagát, amikor ezt teszi hozzá szó szerint: „Ezt tudják az egész világon…. és még más helyeken is.” Blum Tamás zseniális fordításában így magyarítja: „Ezt tudja minden élő… (hirtelen elakad) és, és… a többi szintén.” Az „ééés”-t sürgető módon a kórus is beénekli.

Többször hallottam élőben Szegeden és Pesten is Gregor Józsefet, aki a világ legnagyobb Dulcamarája volt. Ő kicsit módosított a szövegen és ezt énekelte: „Ezt tudja inden élő… és, és a holtak szintén!” Erre mindig nevettünk, s egyben azon nyomban előttünk állt ez az elragadó gazfickó, aki szorult helyzetéből szemrebbenés nélkül vágja ki magát egy bődületes marhasággal. S nyomban nem a történet valódi világában voltunk, hanem annak égi mását láttuk.

A közelmúltban gondoltam végig, milyen nagyszerű vígopera-előadásokat láttunk Szegeden és azon tűnődtem: van-e speciálisan itteni vígoperai hagyomány? Szerintem van.

Ennek a hagyománynak alapja a tökéletes felkészültség. Vaszy Viktor itt töltött évtizedeiben ezt követelte meg énekesitől, s ezért ez beleivódott a társulat tagjaiba, akik aztán a hagyományt tovább örökítették.

A buffához mindig is hozzátartozott az improvizáció. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy mindenki nagyon alaposan tudja a szerepét, sőt a partnerének a szerepét is, a váratlan megoldás ne zökkentse ki, esetleg őt is serkentse rögtönzésre. Persze az improvizációhoz még egy dolog kell: ötlet! Tehetség. A szegedi operatársulatban mindig is volt jónéhány nagy személyiség, akiknek voltak ötletei, s akik nem voltak restek a büfében vagy az öltözőben hosszasan dolgozni egy ötleten, s egy sikerült rögtönzésnek becsülete volt.

Persze ez vezető-, és karmesterfüggő is. Vaszy és Oberfrank Géza szigorú volt ebben a tekintetben, Pál Tamás vagy Molnár László engedékenyebb. Gyimesi Kálmán mesélte, hogy már színpadon próbálták A varázsfuvolát. Ő kitűnően érezte magát Papageno szerepében, áriájában a zene ütemére lépkedett, és még karjával picit verte a taktust is. Vaszy egyszer csak fölmorgott neki az árokból: „Egy karmester van!”

A 80-as években A sevillai borbélyt még Pál Tamás mutatta be Horváth Zoltán kitűnő rendezésében, aztán Oberfrank vette át a darabot. Gyimesi lehengerlő volt a címszerepben. Híres belépője alatt például megborotválkozott. Úgy emlékszem, a nagy olasz baritontól, Bruscantinitől lopta az ötletet, akit a Scalában látott Figaróként. Kitűnően kidolgozta, mindig nagy sikert aratott vele. („Ebben a szakmában csak a legjobb helyekről szabad lopni!” – szokta mondogatni.)

Ott voltam azon az előadáson, ahol Oberfrank vezényelt, mint zeneigazgató, talán a második vagy a harmadik volt, és Gyimesi annál a szövegrésznél, hogy „a grófnőnek beöntést kell adni” a karjával félreérthetetlen pajzán mozdulatot tett. Ekkor Oberfrank az árokból felcsóválva fölmutatott neki, hogy „Nem, nem, ez nem kell!” Ezt viszont a címszereplő zokon vette, s ezek után végig markírozta az előadást, a közös játékban is éppen csak részt vett. Hosszú háborúskodás kezdődött ezzel kettejük között, amely csak a zeneigazgató Pestre való távozásával ért véget.

Gregor a Bájitalban sose hagyta ki, hogy „ez a bájital, mit …. Kizolda használt.” A Don Pasquale Hadarókettőse nem fejeződhetett be valami aktuális bemondás nélkül, ebben Gyimesivel verhetetlenek voltak. Egyszer e sorok íróján csattant a poén ostora, de sajnos indokolt volt és szellemes. Ja, azt mondanom se kell, hogy Gregor, Sinkó György, Gyimesi, Vághelyi Gábor vagy mások mindig szédületes tempóban és jól érthetően hadarták végig a duettet. Egyébként Vághelyinek ebből a darabból lett beceneve. „No sógor, egy élő holtat tisztelhet most bennem!” – mondta neki Pasquale, és őt a szakmában egy idő után csak Sógorként emlegették.

Amikor pedig Gregor immár operai tagozatvezetőként A sevillai borbély-produkcióhoz szponzort szerzett, Bartolo szerepében így köszönt el házvezetőnőjétől: „Ha Don Basilio jönne, mondd, hogy a Postabankba mentem!” A második felvonás szöktetési jelenetében kellemetlen meglepetések érik a szerelmeseket. „Kővé válok!” – énekli Almaviva. Ám Réti Csaba az egyik előadáson így énekelte a mondatot: „Kockakővé válok!” Mondjuk utána a Figarót éneklő Egri László nehezen tudta elfojtani a nevetését.

Egy másik Don Pasqualéban Gyimesi már a címszerepet énekelte, s amikor a 3. felvonás közepén késő „iccaka” a szerelmesek nyomába indultak, a népszerű bariton puskájának csövére akasztotta a kézilámpáját, hogy szükség esetén nyomban tüzelni tudjon.

A Szerelmi bájitalban Adina sokáig titkolja, hogy vonzódik Nemorinóhoz. Végül Dulcamarának böki ki, amikor a csodadoktor azt mondja, bárkit megkaphat: „Nekem egy kell csak, Nemorino!” Az Adinák ezt finom mosollyal szokták énekelni. Vámossy Éva viszont ebben a pillanatban ijedten hátraugrott, és arcán aggodalmas kifejezés jelent meg. Megkérdeztem, improvizáció volt, és tökéletesen megmutatta, hogy nagy titok csúszott ki a száján.

1995-ben volt egy bemutatkozó koncertje az új tagoknak a színházzal szomszédos Bartók Művelődési Házban. Ekkor ismerkedtünk meg a lenyűgöző Farkasréti Máriával, az igazi szenzáció azonban Kelemen Zoltán volt A 25 éves bariton pompás hangon, magabiztosan énekelte Figaro belépőjét a Sevillaiból, Macbeth áriáját, és a „Nemico della patriá”-t az Andrea Chénierből.

Ráadásul amikor az albán tenor és költő (a rossznyelvek szerint továbbá kecskepásztor…), Agim Hushi rázendített a Tosca Képáriájára, Kelemen egyszer csak fölemelkedett a székéről és önszorgalomból beénekelte a Sekrestyés zsörtölődését. Ez nem volt megbeszélve, de a tenort nem zökkentette ki, a közönségnek pedig tetszett.

Ezek után a Szerelmi bájital Nemorino-Dulcamara kettőse következett szintén olaszul Kovácsházi Istvánnal, aki a következő évadban vendégként énekelt pár szerepet Szegeden. Nos a kettős első felében a csodadoktor ékes szavakkal ecseteli a legénynek, hogy bájitala milyen remek. A duett közepén azonban a közönség felé fordulva leleplezi a titkát: „E bon vin, non elisire – Ez jó bor, nem bájital.” Nos Kelemen ezen a ponton előhúzott a zsebéből egy flakon dezodort, bemutatta a közönségnek, majd így szólt: „E Old Spice, non elisire.” A hatás frenetikus volt, hatalmas nevetés tört ki. Ilyen a jó rögtönzés: váratlan, pontos, ugyanakkor egyszerű, mindenki nyomban megérti: Hát mi más kellene egy lánynak, hogy beleszeressen egy fiúba, mint finom illat?

Gregor egyik jubileumi koncertjén Szegeden négyen énekelték a Hadarókettőst. Az ünnepelt mellett Gyimesi, Vághelyi Gábor és Sárkány Kázmér volt Malatesta. Évekkel később egy Gregor-emlékkoncerten fölidézték ezt, akkor Altorjay Tamás Pasqualéja mellett Gábor Géza, Andrejcsik István és Kelemen Zoltán hadarták a bariton szólamot. (Érdekesség, hogy noha Gábor kifejezetten basszus. Ezt az operát még soha nem énekelte, de pár koncert kedvéért Gregor kedvéért megtanulta a slágerszám – bariton szólamát.)

Az eredeti koncerten Gyimesi a tréfa kedvéért gésának öltözött, és saját fekvésében el is énekelte a Pillangó Nagyáriáját. A bolondozásra való hajlam a társulat vérében van.

Szegeden valósult meg Kovalik Balázs legradikálisabb (és egyik legzseniálisabb) rendezése a Se villa, se borbély. Az alapvetően konzervatív

szegedi publikum zajosan lelkesedett a nagyon modern, abszurdba hajló rendezésért. S ha már rögtönzés: pár évvel a bemutató után angliai turnéra vitték a Rossini-operát. Ekkor Almavivát az amerikai tenor, Timothy Bentch énekelte, s az ottani előadásokon gyakran hosszan improvizált a recitatívókban anyanyelvén, amivel mindig nagy sikert aratott.

Ez a szellem, a csintalanságra való örök hajlam, valószínűleg minden operatársulatban él, de Szegeden különösen erős. Rossini Hamupipőkéjének Don Magnificója Gregor egyik legjobb szerepe volt. Amikor 2014-ben már több évvel a halála után ismét műsorra tűzte a társulat, a két Magnifico, Kiss András és Cseh Antal is átvette néhány bemondását, játékát.

Donizettitől bemutatták A csengőt, a Ritát, de a Farsangi kalamajkát és a Bolondokházát, sőt a Városháza Udvarán a Viva la mamma is színre került a Kisopera produkciójaként. Oberfrank Géza szegedi zeneigazgatósága alatt elővette Telemann: A türelmes Szokratész című ritkán játszott buffáját. Vaszy pedig 1971-ben átdolgozta és bemutatta Erkel Saroltáját is. S a hagyomány továbbélésének egyik alapvető feltétele, hogy a társulat sok vígoperát játsszon.

(Gyimesi Kálmán, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja 2025. január 2-án hunyt el.)

Gyimesi Kálmán, Vághelyi Gábor, Gregor József és Sárkány Kázmér a Don Pasquale hadarókettősében