A MűPa orgonaavatója

Már megint a cikk-klasszifikációval támadtak kisebb gondjaim. Ha hétfőn este hangversenyen jártam volna, itt lenne a beszámoló helye jobbra, kissé lentebb...

De sem a műsor, sem a közönség, sem a szervezés nem volt olyan. Inkább amolyan, hogy is mondjam, másmilyen volt.
Rituálé? Happening? Vagy csak egyszerűen \"buli\"? Jobb lesz, ha beszámoló helyett most csupán kommentálom a közönséges napi hírt:

\"A Művészetek Palotája 2006. május 22-én orgonaavató gálakoncerten mutatta be Európa legújabb hangversenytermi orgonáját. Az ünnepi esten megjelent a kulturális és a politikai-társadalmi elit számos képviselője.\"

Na meg mi! - tesszük hozzá büszkén.

Merthogy ezúttal olyan partira kaptunk meghívót, ahová jegyeket nem árultak a pénztárakban. Ez a gálakoncert nem a közönségnek szólt, hanem a krémnek. (Na meg nekünk! - tenném hozzá ismét, nem csökkenő büszkeséggel.)
Szóval, nem koncert volt, merthogy a koncertek közönségét már jól ismerem. Számtalanszor volt szívmelengető érzésem, amikor jó ismerősként nyugtáztam a rendszeresen látott arcokat. Volt, hogy egy kedves idős párra majdnem ráköszöntem.
Nos, akik most itt vannak, többnyire szintén ismerős arcok. Csak máshonnan.

A szervezés rendkívül figyelmes, a politikus hölgyek, urak szépen rendben, az egymással átellenben található oldalpáholyokat foglalják el, szövetségi rendszer szerint jobbra-balra, széna-szalma, csálé-hajsz. (Valamint mi, a két páholysor között pontosan középen, a földszinten - tenném hozzá, most már tényleg fokozhatatlan büszkeséggel...)

Amúgy, a koncertnek is megadták a módját. Elég teátrális, ahogy a selyemmel letakart játékasztal magától fölemelkedik a pódium közepén. Görögtűz és konfetti éppen nincs, mégsem könnyű áthangolódni a zenére. Elhangzik két Bach, Elekes Zsuzsa és Baróti István tolmácsolásában, és mi kénytelenek vagyunk bólogatni: \"jó lesz ez\". Az semeddig nem volt vita tárgya, hogy a hangszer tényleg nagyon jó. És talán elég sokoldalú is. Ha a c-moll passacaglia így megszólaltatható rajta, akkor valószínűleg bármi más is. Markánsan eltérő hangszínt és felépítést csak a posztromantikus francia darabok igényelnek.

Fassang László szinte mellékesen bizonyítja, hogy az orgona ezt a stílust is képes lesz hitelesen megszólaltatni, de a Widor-tétel - új hangszer ide vagy oda - mégis inkább az előadó primátusát hirdeti. Amilyen íveket, legatókat, sőt hangsúlyokat képes megszólaltatni, olyanokat orgonán elvileg nem lehet. Ez a fölény - ezzel a hangszerrel - nagyjából azért érzékelteti, hogy mire számíthatunk, ha itt \"valódi\" koncerteket hallgathatunk majd. Rendkívül rosszul esik, hogy ebből most nincs folytatás. A zene kívánná, a műsor nem engedi.

Merthogy a műsorban - nem tudni, miért - Az operaház fantomjából következik egy szvit. Ez a Webber most szó szerint fáj. Tudom én, hogy népszerű - de hogy miért? Varnus Xavér a pódiumon, plusz egy kisegyüttesnyi rézfúvós a karzaton, és a primitív strófa huszadik ismétlésére csatlakozik a dobos is, hogy még negyvenszer elnyomják ugyanazt. (Persze, az utolsó néhányat már egy szekunddal feljebb!)

A második félidőben Baróti István egy \"tisztességes\" B-A-C-H prelúdium és fúgával nyitott. Most mintha mindenki inkább az orgonára, a teltségre, melegségre, fényességre és nagyságra figyelt volna. Talán Baróti is a hangszerbe feledkezett.

Mit mondhatnék az orgona-zongora duett által elővezetett Rákóczi-indulóról?
\"Ilyen állat márpedig nincs.\" Amúgy a vártnál jobban működött, de nem jár több, mint egy zavartan eldörmögött \"érdekes\".

Antalffy-Zsiross Dezső Scherzójával Elekes Zsuzsa folytatta a \"revüt\". Merthogy ez inkább revü volt, mint koncert - ezt már megbeszéltük. Azért kell itt újra hangsúlyoznom, mert ez a nem túl hosszú zsánerdarab a maga részletdús finomságával sokkal jobban érvényesülhetett volna egy neki való környezetben. Ha például Elekes úgy döntene, hogy majd egyszer önálló koncertet szentel a huszadik század első feléből származó magyar orgonaműveknek, az engem komolyan érdekelne.

A zárószám Hidas Frigyes Orgonaversenye volt Varnus Xavér, és a Lukács Ervin vezényelte Danubia Zenekar előadásában.
A szerzőnek sok rokonszenves darabját hallottam már. Legtöbb opusza szintén könnyűzene-gyanús, de amolyan derűs, gusztusos, jó ízléssel megcsinált zene. A most ősbemutatott orgonaverseny sajnos nem tartozik ezek közé. Az anyag inkább zongora-, mint orgonaszerű, és a korábban hallott kompozíciók természetességével és frissességével szemben kissé tétova és felületes. Kár.

Ráadásokért nem is nagyon tolongott a közönség, igaz, anélkül is elég hosszúra nyúlt az este. Nagyon fáradtan próbálok hazafelé valamilyen mérleget állítani.

Úgy érzem, a zeneileg kevésbé átgondolt műsorszerkezet legfeljebb ízelítőnek volt jó, a nem erre kitalált darabok nem egyszer egymás ellenében működtek. Más a kép, ha nem hagyományos hangversenyként próbálom meg értékelni az eseményt. Merthogy \"ünnepként\" már sokkal jobban sikerült minden. A nem akármilyen koncertteremben most már van egy nem akármilyen orgona is. A lehetőség tehát adott, és ez már önmagában hatalmas szó.

Hamarosan orgonafesztivál kezdődik a Művészetek Palotájában. Egészen biztos, hogy ez a lehetőség hamarosan nagyszerű koncerteken fog realizálódni. A terem eddig is különleges volt. Ezzel a hangszerrel együtt egész Európa irigységének tárgya lett.

Így néz ki a \"spanyol nyelvkar\" az orgona homlokzatán!