A kalózkirálynő – Emlékezés dr. Szabó Zsuzsannára

Zsuzsát sok évvel ezelőtt ismertem meg. Én is felmentem a Normafához, amikor ott Kolonits Klári a cappella elénekelte a Casta Dívát. Aznap délután a közösségi oldalamon – akkor még ismeretlenül – nagy elnézéskérések közepette küldött néhány képet az eseményről, mintegy dokumentálva ottlétemet. A kedves, nem tolakodó gesztus után érthető módon megismerkedtünk.

Ez utóbbi azért is könnyen ment, mert Zsuzsa gyakorlatilag mindenütt felbukkant, ahova érdemes volt elmenni. Nem létezett operabemutató nélküle, s ha egy mű/rendezés/énekes megtetszett, lendülettel megvette a következő előadásra is a jegyet. Ha nem, mert ilyen is előfordult, akkor nem. („A tankos Toscát soha többé.”) Pedig edzett volt a kortárs operarendezések területén, sokkal toleránsabban közelített feléjük, mint a hagyományokon felnőtt operarajongók nagy többsége. A modern zenét is ugyanolyan érdeklődéssel hallgatta (egyszer legalább), mint a klasszikust vagy preklasszikust.

De nemcsak operai mindenevő volt, a klasszikus zene minden válfaja érdekelte, ahogy minden jelentősebb kiállításon is megjelent. S amikor nem talált a palettán zenét, sűrűn ment prózai előadásokra is. Szinte minden este volt valahol, irigylésre méltóan sosem fáradt el.

Nem létezett számára távolság. Időnként döbbenten hallgattam beszámolóit, amikor – már nem fiatalon – egy nap alatt egyedül levezetett Veronába, megnézett két előadást, utána meg vissza és a megérkezése után az első dolga volt elmenni az aznapi operaelőadásra itthon is. Vagy amikor a bécsi Trisztán és Izoldáról hazafelé meg sem állt a pesti Parsifalig. Utolsó útja idén januárban Berlinben volt, az ott töltött öt estén volt Tosca, Sevillai, egy kortárs opera („Detlev Glanert, olyan, mint Arvo Pärt és nagyon tapsoltak, ami nekem gyanús”) és két nem akármilyen koncert a visszavonuló Barenboimmal és Argerich-csel. Napközben pedig múzeumok.

Eleinte azt gondoltam, hogy ezek a nagy tempóban fogyasztott élmények hamarosan feledésbe merülnek, de rá kellett jönni, hogy Zsuzsa nemcsak megnézi az adott produkciót, azokat fel is dolgozza, értelmezi, időről időre foglalkoztatja. Bármikor fel tudta idézni bármely sok évvel ezelőtti előadás apró momentumát.

Megismerkedésünk idején Zsuzsa már jó ideje nyugdíjas volt. Valaha orvos-vezetőként egy országos hálózat második embere volt, s amikor úgy érezte, ideje visszavonulni, habozás és sértődés nélkül megtette. Keresett magának új szenvedélyt, ekkor jött (a macskákon, a madarakon és a fotózáson kívül) a zene és az opera, ami addig csak periférikusan volt jelen az életében. Rajongóvá lett, kedvencei lettek, akikért elment a világ végére is. A kedvencekből azután olykor kiábrándult és akkor keresett egy másikat. A tenoristák voltak a gyengéi, az utolsó kedvenc Vittorio Grigolo volt.

Meglepően jól látta az operavilág dolgait, bár rajongóként teljesen kívülről jött. Alapvető vidámsága és pozitív hozzáállása átsegítette az akadályokon, igyekezett mindenben megtalálni a jót.

És volt egy utolérhetetlen tulajdonsága: sarkos véleményéhez mindig hozzátette, hogy „szerintem”. Tisztelte más rajongását. Egy-egy előadást jól ki lehetett beszélni vele, mert olykor elővett egy meghökkentően más nézőpontot, olyat, ami nekem – gyakorló recenzensként – addig eszembe sem jutott. („Az odáig rendben van, hogy a rendező szerint jó ötlet, ha Carlos felugrik az asztal tetejére, de nem gondol arra, hogy Jonas pocakosan ötven x évesen eközben mennyire nevetségesen hat?”)

Mindezek eltörpülnek Zsuzsa legkülöncebb mániája mellett: amit megnézett, azt igyekezett rögzíteni is. Nem elégedett meg a darabvégi tapsokkal, felvett egész áriákat, jeleneteket, olykor az egész felvonást is. Ha éppen nem volt nála a kamerája, hát, akkor telefonnal. Képzeljünk el egy idősődő hölgyet, akinek, mint egy rossz és javíthatatlan kamasznak, egész előadásokon az jár az eszében, hogy miként közelítse meg az előadót, hogy az a leghatásosabban mutasson. Egy idő után már a zoomolásról felismertem Zsuzsa felvételeit. Végigvideózta Berlin, Bécs, Budapest, Debrecen, Lisszabon, London, Milánó, München, Nápoly, Párizs, Pécs, Szeged, Tokió, Verona koncerttermeit és operaházait. Csak elvétve bukott le. Pontosan tudta, hogy tilosban jár, de ez az izgalom éltette. Majd másnap feltette közszemlére az általa legérdekesebbnek tekintett részletet. Egy idő után észrevette, hogy a világ mennyire különbözően viszonyult ehhez a kalózkodáshoz. Volt olyan (nyugati) operaház, amelyik lelkesen megosztotta Zsuzsa előző esti akciózását, s olyan (hazai) is, amely letiltotta azt. A Kaufmann és Grigolo-fanok egy időben egymásnak adták a felvételei elérhetőségét.

Mert legyünk tisztában vele: Zsuzsa volt az az operarajongó, aki életben tartja a műfajt.

Hiába mondja az egyszeri direktor, hogy az idei évben 300 ezren felkeresték az operaházát. Az lehet, hogy csak ötezer ember, aki eljött egy évadban akár hatvanszor is. Akit nem érdekel, mennyibe kerül egy jegy, Ő OTT AKAR LENNI. A műfaj, melyet sokat temettek, akkor fog meghalni, ha ez a réteg végleg eltűnik.

A januári berlini kalandja után már csak néhány koncert jutott Zsuzsának, mert egy gyors lefolyású poszt-covid betegség felülkerekedett a szervezetén. Rengeteg elveszett operajegy maradhatott utána, meg egy halom kalózfelvétel, közöttük számos gyöngyszem.

Születésnapján emlékezzünk rá egy oly jellemző felvételével, az egyik berlini koncert ráadásával, egy soha vissza nem térő pillanat megörökítésével.