Bejelentkezés Regisztráció

Kommentár

A hidegháború zongoristája – Van Cliburn emlékére

2013-03-04 08:33:09 Balázs Miklós

Van Cliburn Tavaly augusztusban jött ki a sajtóközlemény, hogy csontrákban szenved. Októberben jelent meg utoljára nyilvánosan. Azóta otthonában ápolták, de állapota a télen rohamosan romlani kezdett. Hosszú ideig küzdött a betegséggel, mire a gyilkos kór legyűrte. Helyi idő szerint múlt szerdán, életének hetvennyolcadik évében elhunyt az amerikai zongoraművész, Van Cliburn.

Tőrőlmetszett déli legény volt. A „Dixie” büszkesége. S olyan jól állt neki a karimás cowboykalap, mintha ráöntötték volna. Louisianában született, majd hatéves korában költözött Texasba, mivel apja egy olajtársaságnál dolgozott, s Kilgore-ban kapott munkát. Ekkor már három éve tanult zongorázni, méghozzá muzikális, zongoratanárnő édesanyjától, aki nem kisebb személyiség, mint a Liszt-tanítvány Arthur Friedheim növendéke volt egykoron. Van Cliburn már kiskamaszként ritka, megállíthatatlanul nagy tehetségnek számított: tizenkét éves korában megnyert egy texasi állami zenei versenyt, tizenhét esztendősen ösztöndíjat kapott a New York-i Juilliardra (ahol anyja is koptatta a padot korábban), s alig múlt húsz, mikor bemutatkozhatott a híres Carnegie Hallban.
Így indult a pálya, egy meteorit sebességével. De a nemzetközi kiugrás csak ezután következett.

1958 tavaszán rendezték meg első ízben a Moszkvai Nemzetközi Csajkovszkij Zenei Versenyt, melynek kimondott-kimondatlan célja volt, hogy a hruscsovi konszolidáció éveit élő Szovjetunió – miután technikai előmenetelét demonstrálandó ’57 őszén Föld körüli pályára bocsátotta a Szputnyik 1-et – szemléltesse vélt vagy valós kultúrfölényét a világ imperialista és kapitalista népeivel szemben. Egy amerikai művész számára ezért a szokottnál is nagyobb kihívást jelentett a versenyen való indulás, de az akkor huszonhárom éves Cliburn, telve önbizalommal, becsvággyal, valósággal maga mögött hagyva az egész mezőnyt, végül elhozta az első díjat.

Az amerikai fiú fölényes technikai tudásával hamar meggyőzte a zsűrit, energikus játékával lehengerelte a versenytársait, zongorázásának eredeti frissességével valósággal megigézte a közönséget. Azt a közönséget, mely bár a legnagyobb kaliberű hazai pianistákhoz volt szokva, többnyire csak titkon, ritkábban nyíltan rajonghatott az észak-amerikai zongoraművészekért, mint előbb Glenn Gould vagy később Byron Janis. Cliburnért azonban, minthogy hivatalosan is egy moszkvai versenygyőzelemmel bírt, már skrupulusok nélkül bolondulhatott. És bolondult is, szinte szó szerint. A szovjet közönség számára Cliburn a jólét és a szabadság vágyott megtestesülése volt. Magas, jóképű, fiatal déli lovag, aki kicsattan az egészségtől. Mosolya egyszerre gyermeki és kacér, tekintette egyszersmind ábrándos és hamiskás, eredendő charme-ja pedig annyira valódinak, annyira természetesnek hat, hogy hamar leveszi a lábáról még a konzervatívabb publikumot is. A döntőbeli produkcióját, melyben Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét játszotta, szűnni nem akaró vastaps és dörgő „álló ováció” fogadta – a filmfelvételek tanúsága szerint az ünneplők között volt maga a pártfőtitkár is –, s ha volt is aggály a zsűriben, hogy kihozhatnak-e egy amerikait győztesként, a végeláthatatlan ünneplés minden kételyüket eloszlatta.

Egyesek ma is úgy tartják, hogy Van Cliburn oroszországi diadala mindenekelőtt politikai tett volt, amennyiben mind Eisenhower (majd Kennedy), mind Hruscsov számára jó „üzletet” jelentett, hogy a nagyhatalmi játszmák és a világpolitika pattanásig feszült ellentéteit a kultúra szférájában próbálják oldani. Ebben a játszmában a zongoraművésznek a puszta bábfigura szerepét osztották. Meglehet. A politika mindig is szeretett marionettbábuként bánni a művészekkel, kivált a hidegháború idején. Hogy miközben az államférfiak rakétaválságról, atombombák telepítésről, a hatalmi pólusok mind élesebb elszigeteléséről tárgyalnak, legyenek művészek, sportolók, celebritások, egyszóval nemzet- és államhatárokon átívelő példaképek, akikben megtestesül az emberiség közös, nagy békevágya, s bennük mint jelképben láthatja a nép fia a maga hívogató, reményt keltő ideálját.

A tények magukért beszélnek: a moszkvai diadal után valóságos örömünnep, molinókkal, lampionokkal, konfettikkel ékes utcai parádé fogadta Cliburnt odahaza. A Time magazin címlapon hozta a sikert: „A texasi, aki meghódította Oroszországot” – szólt a fellengzős szalagcím. „Én nem hódítottam meg semmit. Ők hódítottak meg engem” – felelte szerényen a pianista. Az orosz közönség után az amerikai publikum is vállára emelte és nemzeti hőssé avatta a művészt. A zongorista első hanglemeze ötszázezer példányban kelt el a megjelenés évében, ami önmagában rekordnak számít, azonban a következő esztendők során az eladások száma meghaladta az egymillió példányt, így Cliburn Csajkovszkij-albuma (rajta a b-moll zongoraversennyel) lett az első klasszikus zenei korong a hangrögzítés történetében, mely átlépte a bűvös egymilliós eladási határt. Ez a példátlan bravúr exkluzív szerződést ért Cliburn számára az RCA Victor lemeztársaságnál.
Az amerikaiak egyfajta kulturális nagykövetet láttak benne, s azzá is avatták. Cliburn egyike volt azon keveseknek, akik szinte szabadon repülhettek, sőt szárnyalhattak a szabad világ és a szovjet barakk között. Az egyik héten még Moszkvában adott szólóestet, a következőn Houstonban játszotta valamelyik Rachmaninov-koncertet. Hétfőn Leningrádban lépett fel, pénteken már Chicago várta; úgy ingázott a vasfüggöny egyik oldalról a másikra, mintha csak a szomszéd faluba sétálna át. Nagy ívű, izgatottsággal terhes, terjengősen romantikus interpretációit heves rajongás fogadta szerte a világon.

Van Cliburn Az orosz mesterek (Csajkovszkij, Rachmaninov, Prokofjev) mellett sokszor játszotta Beethoven G-dúr és Esz-dúr zongoraversenyét, Schumann és Grieg koncertjeit és persze tengernyi Chopint és Lisztet. Repertoárja nem volt nagy, s bár jócskán bővült az idővel, játéka a ’60-as évek végére kezdett szárazabb, színtelenebb lenni, s ahogy múltak az esztendők, a lendület megkopott, a kifejezés szikárabb, a dinamika kiszámítottabb, az összkép földhözragadtabb lett. Cliburn gyorsan és nagy lángon égett, akár a szalma, s nem voltak tartalékai. 1978-ban, mindössze negyvennégy évesen vonult vissza a nyilvános koncertezéstől, de ekkor már árnyéka volt hajdani önmagának. Idejének nagy részét a róla elnevezett, a texasi Fort Worthben négyévente megtartott zongoraversenyek szervezése kötötte le, mely 1962 óta számos jelentékeny zongoraművészt mutatott meg a világnak, s indított el a pályán.

Egy rövid, relatíve kései visszatérést őriznek még a történelem lapjai: a hidegháború végén, a közeledés és enyhülés idején, 1987-ben, mikor Ronald Reagan amerikai elnök a Fehér Házban látta vendégül Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárt, Cliburn is fellépett az eseményen, s ezután további tizenhat várost – köztük amerikai és oroszországi helyszíneket – érintő turnét vállalt; mindközben elhalmozták a legkülönfélébb orosz és amerikai kitüntetésekkel. Úgy tetszett, pályája utolsó szakaszában a politika ismét bábot csinál belőle, ám a közönség rajongása, mely megőrizte az egykori muzsikuscsillag folttalan hitelét, nem csillapodott az idővel. S bár az idős, megfáradt művész csak nyomokban emlékeztetett egykori önmagára, a rajongók odaadó csodálata a régi, arany időket idézte. Még mindig megvolt benne az az ellenállhatatlan, kisfiús vonzerő, ami egykoron olyan elemi erővel csapott fel a személyiségéből és a játékából: a szabadság és a megbékélés ígérete.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.