"Vaszy példája borzasztó fontos nekem, de nem szóról szóra" (Gyüdi Sándor, a Szegedi Nemzeti Színház direktora)

Második éve igazgatja a Szegedi Nemzeti Színházat Gyüdi Sándor. Interjúnkban a nagy elődökről, a mindennapi operaüzem irányításának feladatairól, a műsortervekről, a vendégművészekről, s a tavalyi évad nagy sikeréről, a Faust elkárhozásáról beszélgettünk.

   - Úgy számoltam, hogy valamikor 1977-78 táján, egyetemistaként kerülhettél ide Szegedre...

   - Pontosan, 1977-ben katona voltam Hódmezővásárhelyen, és 1978-ban kezdődött itt az egyetem.

   - Hallottad még Vaszy Viktort dirigálni?

   - Láttam, hallottam. Még a halála előtti estén, amikor utoljára jelent meg a nyilvánosság előtt, Bárdos Lajos köszöntésén, akkor is ott voltam.

   - Volt akkoriban Vaszyhoz valami személyes kapcsolatod, vagy véleményed róla?

   - Nem nagyon ismertem. Én akkor egy matematika-fizika szakos egyetemista voltam, Vaszy pedig már alig dirigált. Zenei értékítéletet, kritikát akkor még magamnak sem mertem megfogalmazni.

   - Rajongó voltál?

   - Nem igazán, de ahogy az imént mondtam, kívülállóként nem vettem a bátorságot, hogy egy ilyen zenei nagyságról véleményt fogalmazzak meg. De azt érzékeltem, hogy egy kicsit már öreg. Produkcióiban jelentős drámai erő volt, de azért ő akkor már egy idős karmester volt - utolsó évadában láthattam.

   - Azért kezdtem ezzel, mert egy évtizeddel Vaszy halála után a Szegedi Nemzeti Színház karigazgatója lettél, húsz évvel később a Szegedi Szimfonikus Zenekar igazgató-karnagya, s az elhunytát három évtizeddel követően már a színház direktora. Nincs abban valami sorsszerű, ahogy évtizedenként lépsz egyre magasabb grádicsokra?

   - Komoly kérdés, hogy feljebb lép-e ezzel az ember, vagy csak egyszerűen többet terhelnek rá. Nem terveztem, nem építettem tudatosan a karrieremet. Dolgoztam lelkesen és szorgalmasan, a munkám eredményeképpen kiválasztódtam azokra a növekvő feladatokra, melyeket rám bíztak.

   - Hogy élted meg a Vaszy óta eltelt időszakot? Hiszen azóta végleg szegedivé váltál.

   - Érdemes elmondanom, hogy én Pécsen nőttem fel. Ott is volt operatársulat, így nem csak "simán" zenét tanuló diák voltam, hanem színházba és operába járó gyerekként nőhettem fel. Szegedre kerülve azt tapasztaltam, hogy az itteni operaélet összehasonlíthatatlanul gazdagabb volt a pécsinél (pedig ekkor zajlott a színház felújítása, 78-tól 86-ig). Ez nemcsak Vaszy idején volt így, hanem később is, hiszen a Vaszyt követő operaigazgatók, Pál Tamás és Oberfrank Géza szintúgy rendkívül elhivatott és dinamikus vezetők, jelentős operakarmesterek, fáradhatatlan társulatépítők voltak.

   - Ennek ellenére a rendszerváltástól, tehát a 90-es évektől a szegedi operajátszás elindult egyfajta lejtőn, mind az előadások, mind a vendégjátékok számát illetően. Persze ez lehetett országos jelenség is...

   - Vaszy örökösei, haszonélvezői vagyunk a szegedi operaéletben, elég, ha a színházat, a zenekart vagy a konzervatóriumot nézzük. A Vaszy-érára jellemző előadásszámok viszont nem jönnek már vissza soha; volt, hogy száznál több operaelőadást is tartott egy évben, s persze operettet is játszottak. Teljesen más volt akkor a társadalmi környezet, a kultúra finanszírozása, más a közönség igénye. Az a fajta tömegtermelés viszont a tiszteletreméltó számadatokon, a nagy csúcspontokon túl árnyoldalakkal is rendelkezett. Egy harmincas széria előadásaiban, amikor egy hétvégén akár négy előadás is létrejött, becsúsztak a mai igényeket már ki nem elégítő előadások. Más volt a közönség mércéje, mivel akkoriban e darabokhoz lemezen, CD-n, DVD-n nem lehetett hozzájutni.

   - Ha ma Vaszy feltámadna, ő sem ugyanúgy csinálná...

   - Én erre azt szoktam mondani, hogy Vaszy példája borzasztó fontos nekem, de nem szóról szóra. A legfontosabb, hogy a kornak megfelelő célokat kitűzve és nagyon igényesen kell dolgozni. Ezt tette Vaszy, ebben szeretném követni én is, de a konkrét célok és ennek megfelelően a konkrét megoldások részben mások ma. A külföldi megjelenések számának csökkenését sem tartom tragikusnak, mert azért a 80-as évekbeli külföldi megjelenéseink nem a nagypályán zajlottak. Kisvárosokban játszottunk, ahol a közönség megtehette volna, hogy autópályán egy óra alatt eléri a világ legjobb operaházait, de nem ez volt a fontos nekik. A másodosztályban játszottunk, s azért feleltünk meg, mert az ár-érték arány jó volt, magyarul olcsón és ahhoz képest jól játszottunk. Ez mára megszűnt, de talán minőségibb megjelenést tudunk elérni.

   - De a 2000-es években kritikus mértékben lecsökkentek az előadások, a premierek száma szinte minimálisra esett.

   - Igen, de erre a szegedi közönség nyugtalanul, sőt rosszallással reagált. Az Operabarátok Egyesülete intenzív levelezésbe kezdett az akkori igazgatóval, Székhelyi Józseffel. Én az akkori helyzetemben (a zenekarnál) sokáig nem akartam megszólalni, de 2007-ben kénytelen voltam. Az igazsághoz tartozik, hogy Szegeden azt a szerepet, amit a vidéki színházak nagy részében az operett tölt be, Vaszy idején nem kis részben az opera töltötte be. Ő egyfajta népszínházi operajátszást vezetett be, hozzászoktatta a közönséget a műfajhoz. Emiatt itt több opera kell, akár az operett rovására is. Ez ma is így van.

   - A vidéki színházaknál volt (és néhol ma is van) egy olyan tendencia, hogy az operaelőadások néhány alapműre korlátozódnak. Rigoletto, Tosca, Parasztbecsület-Bajazzók, Sevillai borbély, majd kezdődött elölről. Már egy Hoffmann meséi is nagy kuriózumnak számít. S ez lassan kezdett Szegeden is így lenni, de most újra színesedik a paletta. Mi a koncepció?

   - Onnan kezdem, hogy évi három operabemutatóra van lehetőségünk. S akkor ebbe beletartozik, hogy itt Szegeden ne nőjön föl gyerek úgy, hogy tíz és húsz éves kora között nem hallja élőben a Rigolettót, az Aidát, a Carment, meg amiket az előbb említettél. Egyfelől tehát az alapműveknek viszonylag folyamatosan megnézhetőeknek kell lenniük, másfelől meg tényleg kell olyan műveket is játszani, amelyek ritkábbak és különlegesebbek. A kérdés - ami komoly fejtörést okoz - az arány. Néha az egyik irányba dől el a választás, néha a másikba. A tavalyi évünkben az Adriana Lecouvreur és a Faust elkárhozása egyértelműen a ritkaság kategóriát jelentette, viszont a harmadik bemutatónk a Figaro házassága volt. Ebben az évadban az arány nem 2:1, hanem 1:2. Bohéméletet adunk és Álarcosbált, viszont a harmadik bemutatónk, az Ory grófja, igazi ritkaságnak számít. Az elkövetkező évekre is körülbelül ez a tervem a bemutatók terén, viszont azokat az alapműveket, amelyek nélkül nem lehet felnőni, egy kicsit tovább tartjuk műsoron.

   - Mostanában sokat vitatkozik a szakma azon, hogy a stagione vagy a társulati rendszer az üdvözítő. Jól látom, hogy te a társulatra szavaztál?

   - Igen, hiszek abban, amiben Vaszy nagyon hitt, amiben Pál Tamás nagyon hitt, amiben Oberfrank Géza nagyon hitt, hogy az igazán jó operaelőadás akkor születik meg, amikor intenzív csapatmunka hozza létre. Ha e mögött állandó társulat áll, az az igazi. Itáliában nem így csinálják, de ott azokat, akiket összehoznak egy produkcióban, annyira megfizetik, hogy tényleges munkával töltsék együtt a szükséges hat hetet. Magyarországon nem tudjuk a vendégművészeket úgy megfizetni, hogy ez alatt az idő alatt mindig jelen legyenek. És persze akkora társulatot, ami a darabjainkat az Adrianától a Faust elkárhozásáig, a Bohémélettől az Ory grófjáig minden szempontból kiszolgálná, nem tudunk fenntartani. Mi arra törekszünk, hogy legalább egy komplett szereposztást saját tagokból állítsunk ki. És a darabválasztásnak az is fontos szempontja, hogy a művészeimet mennyire tudom benne foglalkoztatni.

   - Magyarországon vendégművészek szempontjából kétféle megoldás van. Az egyik a megfizethető, olcsó, esetleg fiatal, de másod-harmad vonalbeli vendégénekes (akiből esetleg egyszer majd első vonalbeli lesz), a másik pedig a világsztár. Az elsőből sokra futja, a másodikból csak egy-kettőre.

   - Létezik egy harmadik változat is nálunk, kísérlet szintjén mindenképpen. Nagyon nagy munkával felkutatni az olcsó és megfizethető, ugyanakkor nagyon jó és kiváló énekeseket. És hadd mondjak ennek igazolására néhány példát: László Boldizsár (aki egy másik műfajból igazolt hozzánk), Pasztircsák Polina (aki első hazai színpadi szerepét abszolválta nálunk Mimiként, és a bemutatót követő hetekben megnyerte a genfi énekverseny első díját és mindhárom különdíját). Az Ory grófjának mindkét címszereplője, Szerekován János és Horváth István is így került hozzánk, vagy folytathatnám a sort Barabás Annamáriával, aki ugyan magyar, de Brassóban született és nőtt fel, majd Svájcban diplomázott. Pál Tamással ketten 2009 májusában több mint száz énekest hallgattunk meg. Bárki bejelentkezik nálunk, egy héten belül kap időpontot.

   - Ha ezt leírjuk, lehet, hogy nagy sor lesz.

   - Nem baj, nem létezik olyan elfoglalt időszak, hogy ne legyen erre tíz percünk. Mi inkább ezt a harmadik utat választottuk.

   - De azért fel-felbukkannak nálatok igazi sztárok is.

   - Véleményem szerint ehhez a műfajhoz hozzátartozik a sztárkultusz. És ez nem alantas dolog. Nyilvánvaló, hogy amikor José Cura beáll az Otellóba, a Toscába, vagy Rost Andrea a Luciába meg a Bohéméletbe, az nem az a fajta munkafolyamat, mint amikor egy csapat hat hétig dolgozott egy produkción. De ezek az énekesek nemcsak zenei, hanem színpadi értelemben is óriási tehetségek. Hozzátartozik a műfajhoz a nagy egyéniségek alakításainak meghallgatása-megnézése. Így lehet majd a mai nézőnek öregkorában visszaemlékeznie egyrészt régi nagy előadásokra, másrészt régi nagy énekesekre, akiket volt alkalma élőben hallani - akár középszerű előadásban is. Mi tehát megpróbáljuk megteremteni a lehetőséget arra is, hogy jelentős énekesekkel élőben találkozhasson a közönségünk.

   - A tavalyi évad legjobb előadásának díját a Faust elkárhozása nyerte el olvasóink körében. Hogyan jött az ötlet egy nem igazán könnyű darab, nem igazán dramatikus cselekményben gazdag oratórium színrevitelére, melynek ráadásul te voltál a dirigense?

   - Lehet úgy készíteni műsortervet, hogy az ember vágyálmait viszi műsorra, de felelős vezetőként ennél konkrétabb célokat kell kitűzni. Az én konkrét célom ebben az esetben az volt, hogy válasszak egy olyan darabot, melyet Juronics Tamással együtt tudunk bemutatni. Ő a színházunk művészeti vezetője, és szerettük volna névjegyünket közösen letenni. Nem egy hagyományos értelemben vett operát akartunk bemutatni. Egy picit allegorikusabb dolgot, egy picit misztikusabbat kerestünk, nem konkrét és hagyományos operai szituációt. Ahol a látványnak nagyobb a szerepe, mint mondjuk a Bohéméletben. A Faust elkárhozása nagyszerű mű, de nem könnyű színpadra álmodni. Van benne öt földi helyszín: az Elba-part, a kocsma, Margit szobája, utcarészlet, Faust dolgozószobája. Ezen kívül le kell menni a pokolba, föl kell menni a mennybe - nem a díszlet zárt függöny mögötti átrendezésével, hanem a nyílt színen. Lehetne olcsó megoldással kísérletezni, továbbá létezhetnek nagyon absztrakt ötletek fénnyel, vetítéssel, egyéb effektusokkal. Ennek a darabnak a színrevitelét nagyon ki kellett találni. És úgy érezzük, sikerült; ezt jelzi a közönség elismerése.