„Vannak még adósságaink” (Mácsai János)

A hétvégén Budapesten vendégeskedő kanadai ARC Ensemble Száműzött zene címmel ad két koncertet hazájukból elüldözött komponisták műveiből. Ehhez a programhoz kapcsolódik egy ma esti hangverseny, melyen a II. világháborúban meggyilkolt magyar zeneszerzők darabjait hallhatjuk. A komponistákról, műveikről és a kutatómunka nehézségeiről Mácsai János zenetörténészt kérdeztük.

   – Mennyire volt fehér folt, ismeretlen terület ez a korszak, illetve témakör?

   – Bársony Péter brácsaművész már sokat foglalkozott ezzel a témával, ő kért arra, hogy segítsek összeszedni a hiányzó információkat, és megírni a műsorfüzetet. Ha nem is teljesen a nulláról indultunk, de meglehetősen elölről kellett kezdeni a kutatást. A most bemutatott szerzők között mindössze kettő olyan akad, akinek az életművéről valamelyest voltak hozzáférhető adatok. Az egyik Weiner László, akinek emlékére 1994-ben már rendeztek egy hangversenyt, és Tallián Tibor írt egy könyvecskét róla. A másik Kósa György, akiről szintén jelent meg egy kiadvány, és őt – főleg élete utolsó időszakában – nagyon is elismerték. Mindenki más gyakorlatilag teljesen ismeretlen volt a magyar zenei élet számára.

   – A bemutatott művek milyen körülmények között íródtak? Már a háború alatt, esetleg fogságban?

   – Ilyesfajta kuriozitásuk nincs. A koncerten Magyarországon komponált művek hangzanak fel, egy kivétellel, mert Pártos Ödön Palesztinában élt már a harmincas évektől kezdve, az ő darabja a háború után keletkezett. Kósa György szintén túlélte a háborút, de arra jött haza a munkaszolgálatból, hogy kislányát és feleségét megölték. Az ő műve is utólag íródott, Jutka nevű lányára emlékezik benne. Az összes többi darab a háború előtt keletkezett, mindet fiatal emberek komponálták, normál körülmények között, már amennyiben az akkori helyzetet normálisnak lehet nevezni.

   – Mit sikerült megtudni ezekről a szerzőkről?

   – Weiner László huszonéves korában halt meg, így szinte csak a tanulóéveiből maradtak fent kompozíciók, de ez is elég ahhoz, hogy lássuk, milyen nagy tehetség volt. Kodály nagyon kedvelte, meg is próbált közbenjárni az érdekében, de sajnos eredménytelenül.
   Justus György nagyon furcsa pesti bohém figura volt, egy kvázi clochard, aki a híres Szalmás Kórust vezette Szalmás Piroska halála után. Senki nem tudott arról, hogy mennyit komponált, a most felhangzó Jazz szvit az egyetlen műve, amely nyomtatásban fennmaradt.
   Kuti Sándor lánya hűen ápolja apja emlékét. A lakásában mutatott egy nagy dobozt, amelyben elég sok kézirat van, két-három koncertre elegendő anyag. Kuti is nagyon tehetséges szerző volt, valószínűleg sokra vitte volna, ha túléli a háborút.
   Vándor Sándor nevét valamennyire ismerjük, ha máshonnan nem, a Vándor Kórusról. Utca is van róla elnevezve, de azt nem állíthatnám, hogy a magyar zenei életből bárki is hallott volna Vándor-művet az utóbbi években.
   Budai Pálról csupán annyit tudunk, hogy Kodály-tanítvány volt, és muzsikusként elsősorban a hitközség szolgálatában állt.
   Gyulai Elemér nem volt zsidó, de mint fiatalembert, elvitték frontszolgálatra. Ő volt az első Magyarországon, aki zenepszichológiával kezdett foglalkozni, a harmincas évek elején, jóval megelőzve korát. Meg is jelent két kis könyve, amelyek könyvtárakban, illetve néha antikváriumok mélyén fellelhetők.

   – Gyakorlatilag ősbemutatókat hallhatunk a koncerten?

   – Többé-kevésbé igen. Ha az elmúlt ötven évben egyszer vagy kétszer el is hangzott valahol bármelyik mű ezek közül, az sem számít ismert darabnak.

   – A koncerten kamaraművek sorakoznak egymás után. Ez már a szervezők koncepciója, vagy egyszerűen nem leltek fel egyéb műfajú kompozíciókat?

   – Természetesen meghatározó volt a rendelkezésre álló apparátus is, így nagyzenekari műveket, illetve nagy kórust foglalkoztató darabokat nincs most mód megszólaltatni, de az az igazság, hogy jobbára ilyesféle a fennmaradt anyag nagy része.

   – Telne-e a megtalált művekből több koncertre?

   – Némelyik szerző estében mindössze néhány darabról van szó, másoknál kicsit bővebb a fennmaradt életmű. Például Weinernek vagy Kutinak is van több koncertnyi, lemeznyi anyaga. A minőség elég vegyes. Miután fiatal emberekről van szó, néha még juvenáliákról, tanulódarabokról beszélhetünk csak. De mindegyikőjük nagyon tehetséges ember volt.

   – Tehát nem csak a szerzők sorsa miatt érdekes az anyag?

   – Ezek önmagukban is érdekes és értékes művek, de természetesen azért mégiscsak a sors, a tragédia és a történelem adja meg ennek az anyagnak a színét, ízét. Huszonéves korban egy zeneszerző érése még nem lezárt ügy. Nem tudjuk, mi lett volna, ha... Azt lehet látni, hogy sok tehetséges ember veszett oda, és ez nem csak a családnak, a baráti körnek, a társaságnak, a kulturális életnek, hanem a zenetörténetnek is nagy veszteség.

   – Akad-e még olyan zeneszerző, akire rábukkantak, csak most nem kapott helyet?

   – Hogyne, többen is vannak. Persze egy koncert időtartama limitált, de egy ilyen esemény azért arra ráirányíthatja a figyelmet, hogy itt van, viszonylag elérhető közelségben egy korszak, amelyet érdemes felderíteni. A 18. századi repertoárt kutatva a zenetörténészek már a kismesterekkel is foglalkoznak, próbálják őket beállítani a nagyok mögé, s az életműveket egymás viszonylatában elhelyezni, így alkotva minél teljesebb képet a korszakról. Itt is ilyesmiről van szó. Nem csak Bartók, Kodály és Dohnányi létezett, hanem volt mögöttük egy hátország, egy pezsgő zenei élet is, amely részben tanítványaik, részben kortársaik nevéhez köthető. Sok felfedeznivalót rejtenek még a könyvtárak és a fiókok.

   – Van-e esélyük ezeknek a műveknek arra, hogy a jövőben a koncertrepertoár részei legyenek?

   – Ha kincstárian akarok fogalmazni, azt mondom, hogy igen, ha viszont őszinte akarok lenni, azt, hogy szerintem nem. Lehet, hogy valamilyen okból némelyik felbukkan a jövőben, de tartós „megmaradásnak” nincs esélye. Mert hát kinek van? Kodály, Weiner kamaradarabjai épp úgy nem részei a repertoárnak. Néhány nagy művükön kívül mit játszanak? Alig valamit. Talán csak Bartók a kivétel.

   – Lehetséges-e kutatómunkájuknak egy olyan folytatása, hogy időben is továbblépnek, és az ötvenes évek diktatúrájának elhallgatott, elhallgattatott komponistáiról gyűjtenek anyagokat?

   – Hogyne. Bizonyos értelemben még egybeesések is vannak, hiszen Kósa György az ötvenes években sem volt túljátszott szerző. Ez a korszak persze már valamelyest feldolgozottabb, készültek róla tanulmányok. De én továbbmennék egy merész lépéssel, és arra lennék kíváncsi, vajon mikor kerülnek elő a ma elhallgatott zeneszerzők? Azokra gondolok, akik az úgynevezett szocializmus időszaka alatt futtatott, a rendszer mellett elkötelezett, vagy legalábbis pozícióban lévő emberek voltak. Én például az elmúlt 18-20 évben még nemigen hallottam koncerten művet Kadosától, Dávid Gyulától, Sárai Tibortól, és még sorolhatnám. Ők tulajdonképpen a háborúban elpusztult komponisták kortársai voltak, csak túlélték a világégést, és most az a bűnük, hogy írtak úttörőindulót, meg Sztálin-kantátát. De hát ki nem írt akkor ilyesmiket? Csak aki jobban befutott, annak megbocsátották.

   – Sarkos fogalmazás...

   – Tudom, vadul hangzik. De azt gondolom, van nekünk még adósságunk azokkal a zeneszerzőkkel szemben, akik túlélték a háborút, és pont az utána következő érában voltak alkotóerejük teljében. Szóval már megint van egy elhallgatott korszakunk, pedig nem hiszem, hogy minden mű csapnivaló lenne ebből az időszakból. Mikor hallottunk utoljára egy Szabó Ferenc-művet? Vagy Farkas Ferenctől valamit? Farkasról mindenki úgy beszél, mint elismert komoly emberről, akit sok mindennel lehet vádolni, csak baloldalisággal nem. És mégsem játsszák műveit.
   Szigorúan hangsúlyoznám, hogy nem akarom egy lapon említeni a korszakokat. Nem ugyanaz az ötvenes évek és a Holokauszt, és megint más a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek világa. De bármelyik korszakhoz nyúlunk, érdemes folytatni a kutatást.