"Takács Paula cipőjét adták rám, és rettentően féltem, hogy elesem..." (Déry Gabriella)

Régi adósságunkat törlesztettük, amikor Déry Gabriellát felkerestük. A Magyar Állami Operaház Kossuth-díjas örökös tagjával, mesterművészével énekesi pályájáról beszélgettünk.

Simándyval a Hunyadi Lászlóban (1967)

   - Kezdjük egy találós kérdéssel: Éppen 111 esztendővel ezelőtt egy fiatal tenorista debütált az Operaházban Canio szerepében. Ki lehetett ő?

   - Ez csak a nagyapám lehetett, Déri Jenő. Honnan nyomozta ki?

   - Manapság az interneten sok minden megtalálható... Mit lehet róla tudni?

   - Híres Mime volt, meg Dávid és Canio, hosszú évtizedekig volt az Operaház oszlopos énekese. És az én nagypapám.

   - Látta még fellépni?

   - Nem, amikor megszülettem, akkor már visszavonult. De gyerekkoromban állandóan énekeltetett és vizsgálgatta a torkomat. Valamit sejthetett. 1942-ben halt meg, akkor én még gyerek voltam. De jóval később, az Operaházban az izgalmasabb jelenetek előtt a színpad oldalában mindig elmondtam egy fohászt a nagypapához.

   - Viszonylag korán a pályára került...

   - Ezt Hoór-Tempis Erzsébetnek köszönhetem, aki szinte az egész pályámon végigkísért. Nagyon szigorú tanárnő volt, képes volt egy staccatón másfél órát dolgozni, de ez így helyes. Addig nem engedett tovább, amíg az nem szólt tökéletesen. Nagy fellépések előtt mindig ő skáláztatott be. Nem létezett számára fontosabb a színpadnál, megkövetelte, hogy mi is így érezzünk.

   - Akkoriban két-három nagy énekmester kezében voltak a művészek. Ő volt az egyik, Révhegyiné a másik...

   - Féltékenyek is voltak egymásra... Szóval, amikor Erzsi néni megtudta, hogy az Operaházban Szilágyi Erzsébetet keresnek, nagy alapossággal dolgozta ki velem a La Grange-áriát, és elmentünk próbaéneklésre. Az sikeres volt, és kaptam két estére szerződést a szerepre.

   - Ez 1957-ben volt. Mire emlékszik az előadásból?

   - Takács Paula nagyobb cipőjét adták rám, és rettentően féltem, hogy elesem benne. Pless László dirigált, drága Ilosfalvy volt László, Gyurkovics Mária Gara Mária, s talán Fodor János pedig Gara nádor. Én borzasztóan izgultam, de hályogkovács módjára végigénekeltem a szerepet, amit annyira tudtam, hogy a feltételes reflexek és az öröklött érzék maguktól végigvittek a darabon. Palló Imre volt akkor az igazgató, nagyon drukkolt és az előadás után a nyakamba ugrott. Nem voltam tudatában a feladat nagyságának, de később már persze nem volt ez így.

   - Van abban valami sorszerű, hogy pont Takács Paula cipőjét adták magára, nem?

   - Hát igen, később mindenki azt mondta, hogy én Paula örökségét vettem át. Vele nagyon szerettük egymást, sokat segített. Ő is Hoór-Tempis növendéke volt. Élete végéig nagyon jóban voltunk.

   - A két előadás után hamar tagnak szerződtették a Házhoz, s jöttek a szerepek szép sorjában...

Parasztbecsület (1967)

   - A Szilágyi Erzsébet után a Varázsfuvola első dámáját énekeltem (Szőnyi Olgával és Komlóssy Erzsébettel), majd Emmát a Hovanscsinából.

   - Ezután jött a híres-hírhedt beugrás a Sába királynőjébe...

   - Nem sokkal később Varga Pál ösztönzésére megtanultam Sulamit szólamát a Sába királynőjéből. És mit ad isten, az egyik nap felhívott a művészeti titkár, Dárday Andor (persze, mert Varga Pál súgott neki): "Maga tudja Szulamitot? Be kéne ugrani holnapután a szerepbe, mert mindenki beteg." A tanárnőm elájult, mert még a darabot sem láttam. Volt akkor egy Ferenczy nevű súgó az Operaházban, jól kihasalt a színpadra, úgy súgott, nemcsak a szöveget, de azt is mondta-mutatta, hogy éppen mit csináljak. A második előadás pedig már ment, mint a karikacsapás.

   - Azután 1959-ben, 26 évesen elénekelte a Turandot címszerepét. Hogy nem rokkant bele? Nem félt?

   - Az egy nagy butaság, amit erről a szerepről összehordanak. Nem szabad túlerőltetni, egyszerűen be kell tartani a kottát. Nagyon sok piano van ebben a szólamban, nem elüvölteni kell. Ott vannak például a kérdések jelenete, amit fokozódó indulattal kell énekelni, az ária kezdetét sejtelmesen, egészen pianissimótól a fortissimóig ívelve. Persze más ezt tudni és más betartani. Volt kolléganőm, aki megkapta a szerepet. Hangosan mesélte a büfében, hogy nem nagy ügy ez a Turandot, hiszen alig több mint húsz perc. Ez igaz is, a sűrűje, a "massza" mindössze ennyi. Azután, egy héttel később úszkálok a hévízi strandon és hallom, amint a hangosbemondó azt mondja, hogy "Déry Gabriella művésznőt kérik a telefonhoz..." Mehettem haza megmenteni az előadást.

   - Én Önnel először akkor hallottam ezt a szerepet, amikor szintén beugrott, de csak az első szünetben mondták be.

   - Emlékszem arra is. Akkor épp egy műtét után itthon voltam, pont kutyát sétáltattam, amikor keresett a főtitkár, hogy bent van a közönség, elkezdték a darabot, de a kolléganőnek alig van már hangja. Mondtam, hogy várjanak addig, amíg beéneklek, hiszen hetek óta nem énekeltem, a szerepet meg már évek óta nem. Jó hangi állapotban voltam, így visszahívtam, hogy küldhetik a taxit.

   - A pianókról az jutott az eszembe, hogy a záróképben, amikor Turandot azt énekli, hogy tudja már a herceg nevét ("úgy hívják: Szerelem"), azt a bé-t ott fönt Ön teljesen piano fogta meg...

   - De utána crescendáltam...

   - Igen, azt úgy szinte senki nem énekelte.

   - Jó, hogy ezt mondja ennyi év után... Pedig így van a kottában.

   - Visszatérve az alapkérdésre: nem féltették ettől a szereptől? Hiszen olyan fiatal volt.

   - Nádasdy behívott az irodába mielőtt kitűzött a szerepre, és kérte az egész áriát. Meg is voltam sértve egy kicsit, de azért elénekeltem. Kálmán meg csak ott ült és hallgatott. Meg volt döbbenve. Onnantól enyém volt a szerep. Még a 25 éves jubileumomon is ezt énekeltem.

   - Amikor kezdett, akkor még színen volt az összes nagyágyú a korábbi generációból: Palló, Maleczky, Gyurkovics, Osváth, Székely...

   - Egyszer volt Székellyel egy nagyon szép Sába-előadásunk. Utána néhány nappal megszólal a telefon: "Gabikám, megtanulnád a Leonóra-Gvárdián kettőst? Lesz egy rádiófelvételem." Hát, ezer örömmel. Így lett egy örök emlék, egy gyönyörű felvétel Székely Mihállyal, aki sajnos ezután pár hónappal távozott az élők sorából.

   - Egy csomó Gardelli-féle felújításban is benne volt.

   - Végigénekeltem vele az egész Verdi-repertoárt. Legemlékezetesebb az Aida és az Álarcosbál Améliája, de én mégis a Traviata-lemezre vagyok a legbüszkébb. Hallottam, hogy énekest keres Violetta szerepére. Mondtam neki, hogy én tudom a szólamot, erre azt találta mondani, hogy az nem az én hangom. Ott is hagytam a folyosón. Három hétig sorban hallgatta a jelölteket, de csak nem találhatta meg az igazit, mert egy este felhívott. Nagyon szabadkozott, hogy nem énekelném-e el mégis neki az I. felvonás áriáját. Engem nem szabad feldühíteni, mert akkor még jobban éneklek. Másnap délben bevonultunk egy próbaterembe, személyesen kísért, én persze olaszul énekeltem. Utána az Ő olasz temperamentumával azt se tudta, hogy kérjen bocsánatot.

Házy Erzsébettel a Rózsalovagban (1971)

   - Ferencsikkel is sokat énekelt.

   - Emlékszem, egyszer nagyon megríkatott. A második Hunyadi-premieremre készültünk. Az egyik próbán azt találta mondani, hogy "Gabikám, Te csak énekelj, jövök utánad!", erre elkezdtem sírni. "Hát miért bőgsz?" "Mert ezt utoljára Székely Mihálynak mondtad." Már akkor is ilyen meghatódós voltam... Ferencsik nagyon értékelte, ha valaki kidolgozta a szerepét, de nem osztogatta a dicséreteket bőkezűen. Donna Annát az ő kedvéért énekeltem el. Tervezett egy olyan Tannhäusert is, ahol egy énekesnő énekelné Erzsébetet és Vénuszt, de végül nem volt tenor és ez elmaradt, pedig megtanultam a két szólamot.

   - Wagnert nem is énekelt?

   - Az Istenek alkonyából a 3. nornát (Komlóssyval és Sándor Judittal), mást nem.

   - Viszont volt több Richard Strauss-szerep.

   - A Salomét vagy negyvenszer énekeltem, még Berg Ottó tanította be, volt benne egy nagyon pikáns Hétfátyoltánc...

   - A férje [Jeszenszky Endre, balettművész] segített benne?

   - Igen, persze. Volt is botrány itthon belőle. De Mikó az előadásra már letompította. Utána volt egy nagyon jó Ariadné, amiben Ágai Karola fantasztikus Zerbinettát énekelt. Azután megkaptam a Tábornagynét, s legvégül sokat énekeltem a Saloméban Herodiást. Amikor 40 év után visszavonultam, Szinetár győzködött, hogy énekeljem még, de akkor már nagyon fájt a lábam. A lábam tönkrement, de a torkomat megkíméltem... Tudni kell abbahagyni.

   - Hosszú pályát futott be.

   - Igen, mondhatni szemérmetlenül sokáig énekeltem. A pálya vége felé odaadták Szarka nénit a Köpenyből. Én meg csináltam belőle egy kiöregedett párizsi kurvát. Hát nagy sikerem volt, Kroó György valami olyasmit mondott róla a rádióban, hogy "furcsa dolog történt, Szarka néni átvette a vezetést".

   - Abban az időben nagyon sok nemzetközi sztár megfordult nálunk, sokukkal énekelhetett.

   - Carlo Bergonzival fantasztikus Végzet hatalmát énekeltünk, Boris Christoff lenyűgöző Fülöp király volt. Én voltam Tosca, amikor Plácido Domingo először nálunk járt. Még nem nagyon ismerte senki. Még kövér volt, amikor bejött, a közönség kicsit kuncogott, de csak addig, amíg meg nem szólalt. A Képáriát meg kellett ismételnie.

   - Mi a titka ennek a pályának?

   - Ez a pálya nem adja magát könnyen, a titkok csak az évek során nyílnak meg. Az éneklésben nem szabad egyetlen színt erőltetni. Sok szín van, és azokba kell a szerepek lényegét belesűríteni. Nem csak szépen kell tudni énekelni, képesnek kell lenni csúnya hangot is kiadni. Magam részéről testemet-lelkemet adtam ezért a pályáért, de megérte, mert csodálatos volt. Az átélt emlékeket nem lehet elvenni a művésztől.

Albert Herring (1991)