Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

Sztán István

1999-12-05 00:00:00 Tóth Péter
Sztán István Mint ahogy híreinkben beszámoltunk róla, a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskola a Miskolcon megrendezett Országos Szakközépiskolai trombitaverseny valamennyi díját elhozta. Ennek kapcsán beszélgetünk Sztán Istvánnal az iskola igazgatójával, trombita tanárával, karmesterrel.

/Sztán István 1946-ban született Kétegyházán. Zenei tanulmányait 1960 - 65-ig a Szegedi Zeneművészeti Szakközépiskolában Huszár Gábornál ill. a Zeneakadémián Varasdy Frigyesnél végezte. 1969-től tanít a XI. kerületben. 1978-óta a rézfúvós tanszak vezetője. 28 éve tagja a MÁV Szimfonikus Zenekarnak. Közben tíz éven át a budapesti zeneiskolák szaktanácsadója. A Weiner Leó Állami Zeneiskolát és Szakközépiskolát 1995-óta igazgatja./

Café Momus : Minek köszönheti a Weiner Leó Zeneiskola és Szakközépiskola ezt a hosszú évek óta tartó hegemóniát a rézfúvós oktatásban?
Sztán István : Talán annak, hogy évtizedek során sikerült olyan kollégákat idehozni, akikkel jól együtt tudunk dolgozni és csapat munkában rendkívül könnyű jó eredményeket elérni. Ha a kollégák jó szakmai felkészültségűek és egymás munkáját megbecsülik, akkor a fejlődés is biztosított. De azt tudni kell, hogy először a növendékek vannak és csak aztán a tanárok. Úgy gondolom az, hogy itt mindig is bőven voltak jelentkezők annak köszönhető, hogy ebben az iskolában - gyakorlatilag az óta, amióta 1969-ben elkezdtem az Aga utca nevelőotthonban - mindig működött fúvószenekar is. Az akkori igazgató, aki valamikor levente zenész volt nagyon proponálta, hogy ha már fúvós hangszereken tanulnak a gyerekek, akkor legyen zenekar is. S mivel én is fúvószenekarban nevelkedtem, örültem a lehetőségnek. Így épült párhuzamosan a tanszak mellett a fúvószenekar is. A fúvószenekar vonzereje biztosította az utánpótlást. Mivel bőven lehetett válogatni a növendékek közül, így sportnyelven szólva a tömegsportból kinőtt az élsport is. Házon belül megteremtődött egymás konkurenciája, ami egészséges versenyhez vezetett. Ez a mai napig így van.

1978-ban indultak el a zeneiskolai versenyek. Egyre több és több növendéket küldtünk ezekre a versenyekre, és ők egyre jobb eredményeket értek el. 1990-ben, amikor a Weiner Szakközépiskola létrejött már nagyon sok olyan gyerekünk volt, akik különböző díjakat nyertek ezeken az országos versenyeken.

Az első tanévben az igazán jók még a Bartók Szakközépiskolába mentek, és az maradt nekünk, aki oda nem felelt meg. De mivel a mi zeneiskolás növendékeink itt maradtak, ez a tendencia az évek folyamán megfordult. Ma már vannak olyan városok, ahonnan évek óta kimondottan hozzánk küldik a gyerekeket. Ha ekkora válogatási lehetőség van, akkor úgy gondolom, hogy - kis túlzással - nem is annyira fontos a jó pedagógus. Csak meg kell tartani a gyereket azon a szinten. Nagyon-nagyon fontosnak tartjuk mindannyian, hogy megtanítsuk dolgozni, gyakorolni a gyerekeket. Ha sikerül megszerettetni a gyerekeket a hangszert, és komoly munkára nevelni akkor már könnyű helyzetben vagyunk. Ehhez társulnak a szinte hetente meglévő tanszaki hangversenyek, koncertek. Ez a nagy létszám miatt azt jelenti, hogy egy-egy gyerek két-három hetente bemutathatja a dobogóra kiállva, hogy hol tart a munkában.

C. M.: Létezik olyan metódus, ami csak a Weinerre jellemző?

Sz. I.: Azt hiszem, hogy ugyan úgy tanítunk, mint mások. 1971-ben, amikor diplomáztam a kezembe jutott egy olyan amerikai metódus - egyébként magyar származású a szerzője: Philippe Farkas - amiben csodákat olvastunk. Ezt lefordíttattuk és mindenki számára elérhetővé tettük. Én harmadmagammal írtam is egy zeneiskolai trombitaiskolát, amit gyakorlatilag erre, illetve az azóta megismert egyéb metódusokra építettünk. A hetvenes években szaktanácsadóként sikerült elérni, hogy a tantervben a trombitaoktatást kezdetét az addigi 10 éves korról 8 éves korra tegyék át. Ez ma már az egész országban így van. A különbség csak annyi, hogy mi talán jobban odafigyelünk, hogy ezt jól is csinálják, és ha valamelyikünknek gondja van, akkor a házon belül fordulhatunk egymáshoz segítségért, közösen korrigálhatjuk az esetleges hibát. Mivel nincs két egyforma gyerek, a módszert mindegyikhez külön igazítani kell. Ilyenkor meghallgatjuk egymás növendékeit, s megpróbáljuk igazi team-ként megoldani a gyerek problémáját. Ez többszörösen is jó, mert az ember nincs egyedül, mint tanár és a gyerekek szemében is jó, mert látják, hogy törődünk velük. Ha sikerül az átállítás és sikere van a gyereknek, az neki is szárnyakat ad.

C.M.: Amennyire tudom, te mindig is az egy diák-egy tanár elmélet híve voltál, már akkor is amikor itthon még szinte elképzelhetetlen volt, hogy a kezdetektől ugyanaz a tanár tanítson egy növendéket.

Sz. I.: Igen. De nem is inkább egy tanárnak, hanem sokkal inkább az egy iskolának, egy "istállónak" a híve vagyok. A növendékek többségét a zeneiskolától viszi tovább a tanára. Ennek persze meglehet az a hátránya, hogy esetleg megszokom, hogy a gyerek így vagy úgy fúj és kevésbé figyelek oda, és akkor nincs fejlődés. De ez a veszély minimális ebben az iskolában, mert a többi kolléga figyel. Meg kell említenem, hogy szerintem nagyon jó, hogy a tanáraink között minden korosztály képviselteti magát. Az idősöktől -akikhez lassan én is tartozom - a nagyon tehetséges fiatalokig. Tehát az utánpótlás e téren is biztosítva látszik.

Fontosnak tartom, hogy a gyerek egy helyen és ugyan azt tanulja, hallja és, hogy tisztában legyen vele, hogy mit várnak el tőle. Persze előfordul, hogy átadjuk hosszabb-rövidebb időre egymásnak a gyerekeket, mert való igaz, hogy neki is jobb, ha néha más arcot is lát, más mondókát hall. A zeneiskolás növendékeken látom, hogy semmiféle törés nincs amikor bekerülnek a szakközépiskolába, akkor sem, ha esetleg más tanárhoz kerülnek.

Nálunk a gyerekek rengeteget kamaráznak - kvartettől a nagypartiig mindenféle felállásban - és a fúvószenekarban is játszanak. A rézfúvós kamaraegyütteseink régóta híresek.

Nagyon sokszor hívják a fúvószenekart játszani, de amikor megtudják, hogy egy ilyen zenekar kb. 70 tagú megijednek, mert ennyi ember ritkán fér föl a színpadra, ezért a rézfúvós nagyparti elé fafúvósokat ültetek és így, ezzel a kis létszámú fúvószenekarral bizonyos művek már megszólaltathatók.

Weiner Fúvószenekar

C. M.: Milyen a fúvószenekarok megítélése ma Magyarországon?

Sz. I.: Egy kicsit még hadilábon állnak vele az emberek, de rengeteget fejlődött a helyzet az utóbbi években. Nem régen nálunk járt egy osztrák - magyar koprodukcióban működő rézfúvószenekar, a Pro Brass, akik 25 koncertből álló teltházas turné végén érkeztek Magyarországra és a Vigadót gyakorlatilag nem tudták megtölteni. Pedig akik ott voltak csodát hallhattak. Többek között Musszorgszkij: Egy kiállítás képeit játszották. Ez talán morbidnak tűnik első hallásra, de úgy megszólalt, hogy azt mondom, ha Ravel hallotta volna, talán eleve erre az összeállításra hangszerelte volna meg. Nem nagyon tudnak róla az emberek, hogy ilyen is létezik. Jobban meg kellene szerettetni itthon is ezt a műfajt. A hangzásigény egyértelműen a szimfonikus hangzás felé tolódik el. S már van néhány olyan fúvószenekar az országban, akik nagyon szép és színes hangzást tudnak produkálni. Ehhez persze olyan zenészek és olyan karnagy is szükséges, akik ezt igénylik. Más, de hűségesebb közönsége van, mint az egyéb műfajoknak. Ha nekik tetsző dolgokat hallanak, ha igazi élményhez jutnak, el fognak menni újra és újra. Mi nem panaszkodhatunk, a koncertjeink telt házakkal mennek.

C. M.: Túl azon, hogy tanár és karnagy vagy, igazgatsz egy majd' 1800 gyereket tanító zeneiskolát is. A mai felgyorsult, számítógépes, elanyagiasodott világban van-e még igény a zenetanulásra?

Sz. I.: Ha azt látjuk, hogy az általános iskolákban csökkenő gyereklétszám ellenére a zeneiskola ugyan azzal a létszámmal működik - és csupán gazdasági és infrastrukturális okokból nem magasabb létszámmal-, akkor a válaszom: igen. Az érdeklődés nemhogy csökkenne, de nő. Így még választhatunk is a jelentkezők közül. Az való igaz, hogy a sport, a nyelvtanulás, számítógép stb. mellett nehezebben állnak rá a gyerekek, hogy még zenét is tanuljanak.

C. M.: A szakközépiskola hosszú évek óta tartó problémája, miszerint kinőtte az épületét, rendeződni látszik. Ugyanakkor az iskola őrmezőre költözésével még inkább a város szélére szorul. Nem jelent ez gondot?

Sz. I.: Azt a folyamatot, hogy az iskola a működésének és az elért eredményeinek megfelelő épületet kapjon, én indítottam el. Talán jobb lett volna valahol a kerület központjában, de ez, ismerve az önkormányzat anyagi helyzetét utópiának tűnt. Kezdetben a meglévő épület bővítésén gondolkodtunk, de ennek sem volt realitása. Így jutottunk el oda, hogy egy, az általános iskolák összevonásakor felszabaduló épületbe költözzünk be. Ekkor kaptuk meg a Menyecske utcai zenei általános iskola egy részét - ahol nagy örömmel fogadtak minket-, majd néhány hete, az önkormányzat döntése alapján a Neszmélyi úti volt általános iskola épületét, ahol némi átalakítás után szeptembertől sokkal kényelmesebb körülmények között kezdődhet meg a tanítás. Tudom, hogy ez nincs a kerület központjában, de úgy gondoltam és gondolom most is, hogy ha sikerül megépítünk egy igazi zenei központot, akkor ezentúl a XI. kerület zenei központ őrmezőn lesz.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.