Szívügyem ez a Társaság! - Interjú Hollós Mátéval a szegedi Vántus-napok kapcsán

A szegedi Vántus István Kortárszenei napok idén a 33. évfolyamához ért. Az egykori Mai Magyar Zene Hete című sorozat, mely egyike a legjelentősebb magyarországi kortárszenei fórumoknak a kiváló szegedi zeneszerző és tanár Vántus István \"édes gyermeke\" volt. Több ezer koncert, több száz bemutató fémjelzi a kortárs zene ünnepét. Hollós Mátéval a Vántus István Társaság elnökével ennek kapcsán beszélgetünk - többek között - a kortárs zene helyzetéről.

   - Közismerten sok és szerteágazó elfoglaltságod mellett hogyan jut időd a Vántus István Kortárszenei Napok szervezésére is?

   - Szívügyem ez a rendezvénysorozat, nagyon szerettem magát Vántust. Személyét, zenéjét egyaránt. Így amikor a halála után családja, valamint a szegedi barátai megkértek, hogy legyek én a Társaság elnöke, szívesen vállaltam. Végül is "koncentrált munkában" ez csupán a Vántus Napokat jelenti, amikor néhány napon keresztül itt vagyok, egyébként évente kétszer-háromszor jövök Szegedre megbeszélésekre. A többit a napi munkámba olvasztva végzem. Tehát igazán belefér az időmbe.

   - Van-e valamilyen személyes kötődésed Szegedhez, vagy Vántushoz?

   - Szegedhez egyéb kötődésem, mint amit Vántus révén megszereztem, nincsen: nem itt születtem, soha nem éltem itt. Fiatal zeneszerzőként - mint sokan mások is - először ide jutottam el, mert Vántus ambicionálta és szorgalmazta azt, hogy az általa megrendezett \"A Mai Magyar Zene Hete\" elnevezésű rendezvénysorozaton szerepeljenek fiatalok is. Így aztán többször is jártunk itt fiatal kollégáimmal együtt, s ez iránymutató hagyomány számunkra a Vántus István Kortárszenei Napok szervezésekor is. Vántust magát egyébként előbb a tévé képernyőjéről ismertem meg, az egyetlen róla készült portréműsorból. Ehhez később személyes élmények is társultak, amelyek megerősítették a vonzalmat.

   - Az ő halálakor természetes, magától értetődő dolog volt, hogy az ő nevét veszi fel ez a rendezvénysorozat?

   - 1992-ben bekövetkezett halála után néhány évig szegedi kollégái szervezték tovább A Mai Magyar Zene Hetét. Amikor 1997-ben megalakult a Vántus István Társaság, úgy döntöttünk, hogy kezünkbe vesszük a rendezvényt, Vántusról nevezzük el, és attól kezdve lényegében ugyanaz a struktúra érvényesül, amit ő hosszú évtizedeken keresztül alakított ki.

   - Mennyire tekinti sajátjának ezt a rendezvényt a város? Rolla János egy interjúban ugyanis arról panaszkodott, hogy a Zempléni Napok nem vált a térségben élők sajátjává. Úgy érezte, hogy csupán elfogadják a "pestiek" segítségét, de maguk nem tesznek meg mindent érte.

   - Nagy különbséget érzek a Zempléni Napok illetve Szeged társadalmi környezete között. A Zempléni Napok ugyanis falvakban zajlanak, míg Szeged mégiscsak egy egyetemi város. Itt tehát sokkal inkább van a komolyzenének közönsége, mint adott esetben, egy zempléni faluban. Ez megmutatkozik a Vántus Napok látogatottságán is, noha nyilvánvalóan, a kortárs zene iránt itt is nyomottabb az érdeklődés, mint mondjuk egy Vivaldi koncert iránt. A várost említve nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy az önkormányzat évről-évre nagyvonalúan támogatja a rendezvényt és noha ezt nekünk ki kell egészítenünk az NKA-tól és az Artisjustól kapott további összegekkel, de az alapra, a nagyobb szeletre biztonsággal számíthatunk minden évben.

   - Milyen szerkesztési elvek szerint áll össze egy ilyen egyhetes rendezvénysorozat?

   - Bár megőriztük a Vántus vezette sorozat alapvető struktúráját, természetesen vannak újítások is. A hagyományőrzés kategóriájába tartozik a \"Zeneszerző és közönsége\" c. sorozat. Ezen egy már beérkezett, esetleg a középnemzedékbe tartozó, de mindenképpen kialakult életművel bíró zeneszerzővel találkozik a közönség a Somogyi Könyvtárban. Általában aznap egy reprezentatív kamaraest is sorra kerül. Ugyancsak a régi időkből vett elem a rendezvénysorozat vége felé a Durkó Zsolt művéből kölcsönzött című, \"Törpék és óriások\" gyerekkoncert. Itt jól látható, hogy a helyi zenetanárok mennyire ambicionálják azt, hogy növendékeik kortárs magyar darabokat is tanuljanak. Új elem a minden évben megrendezésre kerülő koncert, amelynek \"Valaki és vendégei\" a címe. Itt többnyire egy szegedi művész áll a középpontban. Idén fogadott szegediként Vántus jó barátja, Kocsár Miklós volt a vendég, aki alig egy hónap múlva tölti be a hetvenedik életévét. Õ egyben a társaság tiszteletbeli elnöke is. Ugyancsak új elem, bár Vántus szelleméhez erősen kötődik, hogy minden évben rendezünk egy koncertet, amelyen kimondva vagy kimondatlanul, de főleg a fiatalabb generációba tartozók szerepelnek. Kétévente pedig zeneszerző versenyt is rendezünk. Tavaly ennek is elég szép eredménye volt.

   - A szegedi művészek mennyire szívesen vesznek részt a sorozatban?

   - Nagyon. Ezt örömmel és meggyőződéssel állíthatom. Nem kell kérni, hogy közreműködjenek a koncerteken, hanem legtöbbször maguk jelentkeznek, akár egy-egy konkrét művel, akár "bianco" elvállalva a fellépést. Az a nagyon kedvező helyzet, hogy az itt élő, dolgozó muzsikusok jelentős része szívesen foglalkozik mai zenével.

   - Ehhez képest a közönség mennyire látogatja az eseményeket?

   - A közönség olyan, mint bárhol az országban. Néhányan szinte törzsközönségnek számítanak. S nemcsak a szakmából, hiszen nem egy emberrel ismeretlenül is köszönő viszonyba kerültünk az évek alatt. Nyilván nincs tolongás egy ilyen rendezvényen, de ez szokványosnak mondható.

   - Kicsit kitágítva a horizontot, hogyan látod a kortárs zene helyzetét? Kérdezem ezt Hollós Mátétól az Artisjus vezetőségi tagjától, a Hungaroton igazgatójától, az Akkord Zenei Kiadó tulajdonosától és nem utolsó sorban a zeneszerzőtől.

   - A kortárs zene mindenütt a világon nagyon nehéz helyzetben van. Az egyik ok e zene általános regressziója. Ráadásul Magyarországon nem alakult ki egy olyan szenvedélyes kortárszenei közönség, amilyen sokhelyütt másutt Európában létezik. Itt van ugyan egy kicsiny törzsközönség, amely egy bizonyos típusú kortárszenei eseményre eljár, de nálunk kortárszenei fesztivált rendezni telt ház reményében aligha lehet. A mecenatúrát illetően csak annyit tudok mondani, hogy néhány évvel ezelőtt Hollandiában járva meglátogattam a Donemus alapítványt, ami a kortárs holland zene kiadására és előadatására jött létre. Kicsit beletekintve az alapítvány költségvetésébe kiderült, hogy pontosan háromszor annyival gazdálkodnak, mint amennyi abban az évben Magyarországon az összes zenei mecenatúrát magába foglalta.
   De azért nem akarom ezt a kérdést nagyon pesszimistán tekinteni. Az NKA, az Artisjus, és időnként, mint Szegeden is a helyi önkormányzatok adnak pénzt kortárszenei eseményekhez, vagy kiadványokhoz. Ebből úgy-ahogy megszervezhető a minimálisnál talán kicsit nagyobb, de mégiscsak meglehetősen langyos kortárszenei élet az országban. Ami nagyon fontos, és ami felé talán képesek leszünk elmozdulni, az a magyar kortárs zene promóciója, hiszen nemcsak arról van szó, hogy nálunk mennyi mai magyar zenét játszanak, hanem arról is, hogy ez hogyan kerül ki a világba. Ez régebben olajozottan, szervezetten és a mecenatúra által támogatva működött. Most azon ügyködünk a Magyar Zeneszerzők Egyesülete soraiban, az NKÖM elvi egyetértésével, hogy miként lehetne egy, a minisztérium számára is elfogadható, működőképes költségvetésből létrehozni olyan promóciós intézményt, amely a magyar zene külföldi közönséghez és külföldi felhasználókhoz juttatásával tudna foglalkozni.

   - Egy kiadónak megéri-e kortárs zenét kiadni?

   - Abszolúte nem éri meg. Mondhatom: anyagilag lehetetlen. Egy olyan méretű kiadónak, mint az Editio Musica Budapest, elvileg lenne lehetősége arra, hogy költségvetésének egy részét a kortárszene kiadására, sőt promóciójára fordítsa. Azt, hogy miért van ez mégis váltságban, arról - hely és idő szűke miatt - csak annyit mondanék, hogy egyrészt az EMB-nek az elmúlt húsz évben alkalmazkodnia kellett a világpiac követelményeihez, olyan értelemben, hogy nagyon meg kellett szűrnie a kiadott szerzők és művek számát, másfelől megkockáztatom, hogy a privatizációjuk koránt sem szolgálta azt a célt, hogy ez a kiadó a mai magyar zene területén excelláljon. Ami a rendszerváltás óta létrejött kis kiadókat illeti, fél kezemen meg tudom számolni azokat, akik kiadnak kortárs zenét. Ebből az Akkord talán a legnagyobb és a legfolyamatosabban piacon levő kiadó.
   De tudni kell, hogy ez a kiadói tevékenység mecenatúra nélkül nem képzelhető el. Ugyanis ezekből a kottákból olyan keveset lehet eladni, még nemzetközi színtéren is, hogy szinte reménytelen, hogy a kiadó, amely egyébként a lehető legköltségkímélőbben működik - hiszen kizárólag a tevékenységére használ fel pénzeket, tehát munkaerőt nem tart fenn -, a kiadványait maga finanszírozza. Ebben komoly áttörést jelentett a Zeneműkiadói Támogatások Kuratóriumának létrejötte, amely lehetővé tette azt, hogy tavaly, amikor először osztottak ki pénzt, több mint 30 pályázat nyerjen. Ez nagyon nagy dolog, főleg, ha hozzáteszem, hogy az egyetlen nagy, az EMB meg sem közelíti ezt a számot. A mi kiadónk 15 pályaműre kapott támogatást, ezek a közeljövőben fognak megjelenni.

   - És a Hungaroton miként vélekedik a kortárs zene helyzetéről?

   - Ott is mecenatúra kérdése a kiadás. Ebben most nem túl rózsás a helyzet. Nem is olyan régen még voltak olyan éveink, amikor 15-18 kortárszenei lemezt jelentettünk meg, túlnyomó részben az NKA támogatásával. Azért mondom, hogy túlnyomó részben, mert volt néhány lemez, amit a Soros Alapítvány támogatott, vagy amit egyéb más magán szponzor. A Soros Alapítvány már évek óta kiszállt a lemezkiadás támogatásából, a magán szponzorok pedig nagyon is esetlegesek, egy-egy szerző baráti kapcsolatán múlnak. Az NKA viszont csökkenő mértében támogatja a kortárs zenét. A legutóbbi pályázat révén már csak 3 lemezt tudunk megjelentetni, idén pedig ki sem írtak ilyen pályázatot. Ez azt jelenti, hogy megint kezd baj lenni a kortárs zene kiadhatóságával.
   Az elmúlt 10 évben megjelent CD-ket tekintve az idős generáció szinte egyetlen tagja sem maradt ki, és a középgeneráció is igen szépen reprezentált. Most kellene a fiatalok felé elindulni. Erre pillanatnyilag nem sok esélyt látok. Oda kellene visszajutni, hogy az NKA ismét évente legalább 10 ilyen kiadvány megjelentetését támogassa. Tekintettel arra, hogy ez a zene olyan kis példányban terjeszthető, hogy az abból származó bevétel még a Hungaroton rezsiköltségét sem fedezi, 100 százalékos, a kiadás összes költségét magában foglaló támogatásra van szükség.

   - Ez egy kortárszenei lemez esetén, nagy átlagot tekintve mekkora összeg?

   - Egymillió forint alatt teljesen kizárt egy CD megjelentetése. Egy átlagos kamarazenei lemez kb. másfél-kétmillió forintból létrehozható, egy kicsit nagyobb apparátusú közelíti a hármat és egy zenekari lemez ötmillió alatt elképzelhetetlen.

   - Te mindig megkérdezed a Muzsikában a kortársaidat, hogy min dolgoznak mostanában, de téged valahogy soha nem kérdeznek meg. Tehát Hollós Máté zeneszerző mit ír?

   - Most fejeztem be egy dalciklust, amely a Fészekben az Új magyar művek sorozatában kerül bemutatásra. Címe: Három dal egy versre, és ez már a No. 2 az ilyen című sorozatomból, melyben még további darabokat is tervezek. Ezekben ugyanazt a verset háromféleképpen zenésítem meg.

   - Három különböző stílusról van szó?

   - Nem, csupán három különböző megközelítésről. Ebben az esetben az első tétel Recitativo, a második Ária a harmadik Barcarola címet visel, ugyanis az első - bár dalszerűen és nem igazi recitálással - megismertet a verssel, a második a vers egyik kulcsszavára van kihegyezve, és ezt bontja ki, a harmadik pedig a vers egy másik kulcsszavát hangsúlyozza ki. Természetesen mind a három - ha ez nem hangzik fellengzősen, azt mondhatom - az én stílusomban íródott. Tehát nem arról van szó, hogy más-más bőrbe bújnék bele, csupán más és más módon közelítek a vers tartalmához. Mind a három alkalommal elhangzik a teljes szöveg, de a hangsúlyok eltolódnak.
   Ha a kérdésed arra vonatkozik, hogy jelen pillanatban min dolgozom, akkor elmondom, hogy két nagyobb feladatom is van. Az egyik egy brácsaverseny, amit Rivka Golani rendelt tőlem. Õ húsz évvel ezelőtt bemutatta egy szólódarabomat és nemrég, amikor itt járt, megismételte egy pár évvel ezelőtti kérését - amit akkor ad acta tettem -, hogy írjak neki egy versenyművet. Most, hogy látom, komoly a szándéka, meg fogom írni a művet. A másik egy sürgetőbb terv. Évek óta dolgozom egy Családi album című kantátafüzéren, felmenőim verseire. A hangszerelése ennek is visszafogott; különböző kamaraegyüttesek, kis kórus és néhány szólista.