"Szeretem a természetesen zengő hangokat egységbe hozni" (Antal Mátyás, a Nemzeti Énekkar karigazgatója)

25 éves a Nemzeti Énekkar, s 20 esztendeje Antal Mátyás vezeti az együttest. Az elmúlt negyedszázadról, az énekkari munka rejtelmeiről, az együtt töltött időszak szépségeiről és nehézségeiről beszélgettünk a karigazgatójával a holnapi jubileumi koncert apropóján.

(Fotó: Berényi Gyula)

   – A Magyar Állami Hangversenyzenekarban ültem fuvolásként, és első éve vezettem a Budapesti Kórust emellett folyamatos, ugyanakkor apró léptekkel éltem meg és terveztem a viszonylag későn kezdődő karmesteri pályámat.

   – Amikor az Állami Énekkar megalakult, a Muzsikában volt egy terjedelmesebb körinterjú a magyar zenei élet jeles személyiségeivel. Többek között téged is megkérdeztek arról, mi a véleményed az Állami Énekkar megalakulásáról. Emlékszel, mit mondtál?

   – Talán pontosan nem emlékszem, de a Budapesti Kórus oldaláról nézve rendkívül sérelmesnek tartottam. Akkor nem foglalkoztam azzal, hogy ez gazdaságpolitikailag aktuális döntés-e, de azt tudtuk, hogy sok érdek összejátszásának eredményeképpen jött létre az új együttes. Mindenesetre borzasztóan boldogtalan voltam az Állami Énekkar megalakulása miatt, ez ugyanis a Budapesti Kórus hosszú és lassú megfojtásához vezetett. Azt persze akkor is éreztem, hogy (elsősorban a működési formája miatt) a Budapesti Kórus nem úgy tölti be feladatát, mint ahogy azt a Rádióénekkar töltötte be a Rádiózenekar mellett.

   – Te tehát az első öt évet a zenekar oldaláról figyelhetted. Onnan nézve milyen volt ez az énekkar 1985-ben?

   – Ez egy nagyon nehéz kérdés, de válaszolok rá. Én jelenleg Pászti Mikós utóda vagyok, akit végtelenül szerettem és nagyszerű zeneszerzőnek tartottam, de úgy éreztem, hogy őt belekényszerítették egy nagyon gyors döntésbe. Ez a kórus akkor nagyon átgondolatlanul és megalapozatlanul alakult. A zenekarban ülve (és még csak nem is a Budapesti Kórus iránti elfogultság szemüvegén keresztül nézve) akkor úgy gondoltam, hogy ez az énekkar nagyon nincs rendben.

   – Az első öt év során volt ebben valami változás?

   – Pászti Miklós halála után [1988-ban] érkezett az énekkarból egy megkeresés, hogy vállaljam el a vezetésüket. Volt is egy beszélgetésem erről Rátki Andrással, az Országos Filharmónia igazgatójával, de akkor úgy tűnt, hogy az ÁHZ-ban való működésemmel párhuzamosan ennek nincs realitása, ráadásul én akkor Kobayashi Ken-Ichiro mellett betanító karmester is voltam a zenekarnál. Így két évig Ugrin Gábor lett az énekkar karnagya. Az alatt a két esztendő alatt láttam egy bizonyos fejlődést, volt egy közös olasz turnénk is, amelyen második karmesterként vettem részt. Ugrin precíz és alapos betanító volt, és ez feltétlenül meghallatszott az énekkaron.

   – Azután úgy adódott, hogy öt évvel az Énekkar megalakulása után te lettél a karigazgató.

   – Igen, lentről (az énekkar tagságából) jövő kezdeményezésként újra megkerestek a feladattal, és akkor úgy döntöttem, hogy egy évig szüneteltetem a zenekarban a fuvolás állásomat és belevágok a dologba. Ehhez a Filharmónia igazgatósága hozzájárult, és végül ez az egy év szüneteltetés végleges lett, s most már a huszonegyedik szezonomat kezdem a Nemzeti Énekkarnál.

   – Egy ötéves énekkar nagyon fiatal, a repertoár is alig alakulhatott ki. Mik voltak az akkori feladatok?

   – Én úgy éreztem akkor – ezt őszintén mondom –, hogy az általam itt töltött időből csak tíz év után kezdtem igazán látni egyértelműen olyan fejlődést, ami már igazán vállalható volt. Addig az énekkarból elsősorban a differenciáltság hiányzott. Egyfajta sokoldalúság mind hangképzésben, mind stílusismeretben és artikulációs változatosságban, ami elengedhetetlen volt a célul kapott feladatok megoldásához.

   – Azt gondolom, hogy egy énekkar fejlődése általában a feladatok fokozatos adagolásával történik meg.

   – Az első években elkövettem azt a hibát, hogy szinte válogatás nélkül mindent elvállaltam, mert attól féltem, a kórusnak nem lesz elég feladata – és ez a minőség rovására ment. Emlékszem egy esetre, amiért még ma is nagyon rosszul érzem magam. Petrovics Emil Jónás könyve című művét viszonylag rövid idő alatt kellett megtanulnunk, és nagyon nem sikerült. Az a szerencse, hogy néhány évvel később újra előadhattuk, és akkor már minden rendben ment. A kezdetekben hihetetlenül lassan zárkóztunk fel a rangunkhoz illő feladatokhoz. Azóta viszont nagyon sokat fejlődött a tanulási sebesség. Egyébként ma is azt tartom, hogy bizonyos komplikált műveket nem árt jóval a koncertet megelőzően elkezdeni és egy ideig szüneteltetni. Különösen igaz ez akkor, ha általunk ritkán használt nyelven éneklünk, mint most például a jubileumi koncertünk egyik darabjánál, Stravinsky Menyegzőjénél, melyet oroszul szólaltatunk meg.

   – Ha az elmúlt 20 esztendődre visszatekintesz, vannak-e olyan kiemelkedő koncertek, amelyhez hozzá tudod kötni az énekkar fejlődését? Mert, ha mondjuk 15 éve fölkér valaki Schönberg operájára, a Mózes és Áronra, akkor biztosan nem vállalod, de az elmúlt évben már nagy kritikai és közönségvisszhangot kiváltva teljesítettétek a feladatot.

   – Ez nagyon érdekes kérdés. Még dr. Tótpál József igazgatása idején, az 1990-es évek közepe táján szóba került, hogy énekeljük el Kurtág György egyik kórusciklusát. A felkérést visszautasítottam, mert úgy éreztem, hogy a kórus még nem alkalmas erre a feladatra. A döntésnek elég rossz visszhangja volt, mintha megfutamodnék a feladat elől, pedig csak nem éreztem a realitását. Mára – hála Istennek – ezek az érzetek elmúltak, mert 2006-ban, Kurtág születésének 80. évfordulóján elénekelhettük, s Magyarországon be tudtuk mutatni a Csüggedés és keserűség dalait Kocsis Zoltán vezényletével, de az a koncert is azt igazolta, hogy az ilyen feladatot idejében el kell kezdeni, hiszen a betanulás számunkra több mint fél évet jelentett.

   – Az utóbbi évtizedben szembetűnően feltűnt jó néhány kortárs darab az énekkar repertoárján, például Kurtág, Jeney, Ligeti, Szokolay, Orbán, Vajda és mások művei. Egyfajta repertoárváltás is végbement?

   – A magyar koncertrepertoár meglehetősen konzervatív és behatárolt még ma is. Az énekkarnál az első 10 évem a mindennapi repertoár megtanulását jelentette, persze volt benne néhány kortárs mű. Csak érdekesség, de a legelső karigazgatói betanításom Lendvay Kamilló Via crucis című műve volt, amit nagyon szerettem. A második évtized mindenképpen egy óriási megújulás, amihez hozzátartozik az is, hogy Kocsis Zoltán nagyon más repertoárban gondolkodik mint elődei. Elég ehhez csak Jeney Zoltán hatalmas alkotására gondolni, a Halotti szertartásra, vagy Schönberg, meg Stravinsky ismeretlenebb műveire. Az utóbbi tíz évben kerültek be a repertoárba Csemiczky, Orbán, Kocsár és mások fontos darabjai is, és rendszeresen veszünk részt kortárszenei fesztiválokon új művek bemutatásával. Én magam is rendkívül szeretem a kortárs műveket, melyek betanítását, a pepecselést az intonációval, a ritmusokkal, az összehangzásokkal, a hangkombinációkkal amolyan vadász-szenvedélynek tekintem.

   – Itteni munkásságod kezdete pontosan egybevágott a rendszerváltással.

   – Ez egy érdekes dolog. Belőlem hiányzik az a menedzseralkatú szemlélet, ami pedig fontos lehet az énekkari munkák gyakorlati szervezéséhez, viszont vannak kitűnő kollégáim, akik ezt megteszik. Engem a művészi alkatom sem tesz igazán alkalmassá, hogy a rendszerváltás embere legyek. Saját egyéni karrierem is úgy alakult, hogy minden olyan dolgot elvezénylek, amire felkérnek, de nem tudom, hogy nekem mit kéne tennem ahhoz, hogy én találjam meg ezeket a feladatokat. Hozzá kell tennem, hogy a Nemzeti Filharmonikusok ma egy nagyon konjunkturális és virágzó intézmény, ahol a hangversenyek mennyisége számomra adva van, a feladatom "csupán" annyi, hogy elvégezzem azt a töméntelen munkát, amelyet mások megszerveztek részünkre, és hogy ezek a koncertek magas színvonalon jöhessenek létre.

   – Ha nemzetközi összehasonlításban kéne nézni, hol tart most a Nemzeti Énekkar? S mi az, amit nemzetközi viszonylatban a legjobban tud?

   – Minden énekkart eleve a hangképzési jellege determinálja. Ilyen értelemben hangzásban a kórusunk egy romantikus nagy vegyes kar ismérveit mutatja. Így hasonló a Francia Rádió Kórusához, a Szlovák vagy a Cseh Filharmónia Énekkarához. Olyan énekesek ülnek az énekkarban, akik nem szolfézson kicsiszolt apró hangocskákként, hanem énekesi, azaz jelentős felhangdús énekhanggal érkeztek hozzánk. Én szeretem az önmaguktól zengő hangokat egységbe hozni. Ez a fajta kórus 80 fővel úgy meg tudja szólaltatni Verdi Requiemjét, Brahms Német requiemjét vagy Dvořák oratóriumait, hogy szembeszáll egy nagyromantikus szimfonikus zenekarral. Stílusban ma már differenciálódnak az énekkarok. A Nemzeti Énekkarnak teljesen más jellegzetessége van mint az ország más jelentős együtteseinek. Ma divatosak a régizenében az egyenesebb hangképzéssel éneklő együttesek, de hozzám ez kevésbé áll közel. Persze ezek ízlésbeli kérdések. Érdekes dolog (s ez jellemzője a hazai énekes szólistáinknak is), hogy Magyarországon sok éneklési iskola található. Nálunk vannak olaszosan, németesen és kicsit szlávosan éneklő tagok, de nincs az a jellegzetes hangkép, ami egy olasz, egy német vagy orosz kórusnál. Mi is éneklünk Rahmanyinovot, de nem azzal a hangzással, mint mondjuk egy kijevi vegyes kar, pedig a lehetőségeink és még a gyökereink is részben megvannak hozzá. Ugyanezt mondhatjuk az olasz vagy a német zenére is. Azt lehet mondani, hogy a Nemzeti Énekkar egy internacionális alapokkal rendelkező romantikus nagy vegyes kar.

   – Egy ekkora együttesnél óhatatlan a változás. A tagok kiöregednek, nyugdíjba vonulnak és újak, ha úgy tetszik, fiatalok jönnek helyettük. Te milyen alapon hatsz erre a változásra?

   – Az már kiderült, hogy a kórusépítésben nem vagyok híve a radikális, a gyökereket kitépő változásoknak. Én a folyamatos változás híve vagyok, aminek egyfajta lelki tartalma is van. A Nemzeti Énekkarnál van egy speciális helyzet, ami abból adódik, hogy az együttes mindössze csak 25 éves. Hirtelen kezdett el egyszerre öregedni, és mára az alapító tagok több mint fele kicserélődött. Az új tagok felvételénél van számomra egy ideális típus, az, aki gyerekkorában a zene alapjait valamilyen hangszeren megtanulta, majd később az énekesi hivatás felé fordult. Zeneileg jól megalapozott és minőségi énekhanggal rendelkező muzsikusokat keresek. Ez időnként nehezebb feladat, mint jó hangszerest találni, mert azok gyerekkortól ugyanazt tanulják, és ha eljutnak valahová, az már önmagában minősít. Az énekesről viszont többnyire huszonéves korában derül csak ki, hogy van megfelelő énekhangja, és végtelen nagy szerencse, ha nem akkor kezdi a zenei alapokat megszerezni.

   – A holnapi jubileumi koncerten egy rendkívüli ritkaságot (Stravinsky: Menyegző), egy néha megszólaló művet (Brahms: Szerelmi dalkeringők), valamint egy népszerű darabot, egy slágert (Orff: Carmina Burana) énekeltek. A háromarcúság jellemzi az énekkar jelenlegi profilját is?

   – Igen – slágerek nélkül nem létezhet egy működő énekkar, nálunk a ritkaságok is lassan repertoárdarabokká váltak, míg az új művek bemutatása állandó kihívás és egyben kötelességünk is.