\"Semmit nem szeretnék átlagos színvonalon csinálni\" (Ferruccio Furlanetto)

A világhírű olasz basszista, Ferruccio Furlanetto tavaly látogatott először hazánkba, de decemberben ismét visszatér a Művészetek Palotájába. Benyomásairól, a lemezkészítésről, új szerepeiről - no meg persze a régiekről - kérdeztük, a modern technika lehetőségeit kihasználva, e-mailben.

   - Nemrégiben kibővült a repertoárja a Borisz Godunov címszerepével, amelyet 2007-ben Bécsben is énekel majd egy új produkcióban. Emellett úgy hírlik, hogy Ochs báró szerepét is elénekli majd a Rózsalovagban. Sorba jönnek a nagy orosz és német basszusszerepek - esetleg megpróbálkozik Wagnerrel is?

   - A Borisz Godunovval minden basszistának szinte kötelező megpróbálkoznia karrierje egy bizonyos pontján. Nagyon kevés más olyan szerep van, amely az érzelmek egész univerzumát jelképezi, és megtiszteltetés Boriszként színpadra állni. Ochs báró minden bizonnyal az utolsó azon szerepek közül, amelyeket még nem alakítottam, de megmozgatják a fantáziámat. Azért szeretném elénekelni, mert ez is egy olyan szerep, amelyben az énekesnek játszani is nagyon kell tudnia.
   Wagner-szerepekkel nem kívánom bővíteni a repertoáromat. Nagyon tisztelem őt, ám úgy gondolom, hogy mind érzelmileg, mind pedig vokálisan távol áll tőlem. Az az előny, hogy elénekelhettem az olasz Mozart-szerepeket és sok mást is az olasz repertoárból, semmivé foszlana Wagnernél, és mivel az évek során egyre inkább a tökéletességre törekszem, nem szeretnék semmit átlagos színvonalon csinálni. Márpedig ez történne, ha Wagner-szerepekkel kerülnék szembe. Mindamellett sose mondd azt, hogy soha!

   - A hangja és diszpozíciója tökéletesnek tűnik a Kékszakállú eléneklésére. Tervbe vette esetleg ezt a szerepet?

   - Sajnos sosem kértek fel a Kékszakállúra, de ha egy napon megteszik, én minden bizonnyal megfontolom majd a dolgot.

   - A 80-as évek közepén be kellett ugrania Fülöp király szerepébe a salzburgi, Karajan-féle Don Carlosban. Azóta Ön az egyik legelismertebb tolmácsolója ennek a szerepnek. Hogyan változott az évek során a szerepfelfogása?

   - Az a Fülöp király 1986-ban kevesebb, mint 24 óra alatt megváltoztatta az életemet. Úgy éreztem, hogy Karajannal megnyertem a lottóötöst, és így is lett. Ez az a szerep, amely a legtöbb lehetőséget adta számomra az életben, és adja most is, ha arra gondolok, hogy elénekelhetem majd a Scala, a Covent Garden, a Párizsi Opera vagy a Metropolitan új produkciójában. Ebben a szerepben az a csodálatos, hogy együtt változott velem az alatt a 20 év alatt, amióta éneklem. Az első évek ereje teljében lévő Fülöp királyát mára felváltotta a sokkal inkább magába forduló, megfontolt ember.

   - Több szerepet is elénekelt ugyanazon Mozart-operában: Figarót és a Grófot a Figaró házasságában, Don Giovannit és Leporellót a Don Giovanniban, Guglielmót és Don Alfonsót a Cosi fan tuttéban. Különleges módja ez a különböző karakterek közötti kapcsolat, és általában a remekművekben rejlő belső összefüggések megismerésének. Hogyan vélekedik erről?

   - Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen valamennyi nagy olasz Mozart-basszusszerepet elénekelhettem. Azt mondhatom, csak Don Giovanni és Leporello esetében találtam kiemelkedő fontosságúnak a magasabb színvonalú interpretációhoz, hogy kívülről-belülről megismerjem őket. A többi szereplő sokkal egyszerűbb és vidámabb figura. Amikor Karajan felkért az első Leporellómra, sok-sok Don Giovanniként eltöltött év után, először megijedtem. Azonban sikerült olyan, számomra ideális Leporello-figurát kialakítanom, amelyet mindig is elképzeltem magam mellé akkor, amikor még Don Giovanni szerepét énekeltem.

   - Melyik volt az a szerep a pályafutása során, amely technikailag a legtöbb nehézséget okozta?

   - Egyértelműen Lord Sidney szerepét mondanám a Reimsi utazás című Rossini-vígoperából. Rendkívül nehéz szerep technikailag, főként a rengeteg koloratúra miatt. Még egy figura van, amely nagy nehézségeket támasztott, és ez Zakariás a Nabuccóból.

   - Tudom, hogy efféle kérdésekre nem igazán lehet válaszolni, de kik voltak azok a rendezők, karmesterek vagy énekesek, akik a legnagyobb hatással voltak a karrierjére?

   - Nagy megtiszteltetés, hogy pályám megfelelő pillanatában találkozhattam Jean-Pierre Ponnelle-lel és Herbert von Karajannal. Sosem felejtem el, milyen volt ezzel a két zseniális művésszel dolgozni. Két énekest említenék még, akik - bár természetesen nem voltak partnereim, mégis - pályafutásom során mindvégig inspiráltak: Cesare Siepit és Boris Christoffot.

   - Szeret stúdiófelvételeket készíteni, vagy csak szükséges rossznak tekinti az efféle mesterséges előadások létrehozását?

   - Manapság már leáldozóban van a stúdiófelvételek kora, elsősorban az internet és a hihetetlenül magas gyártási költségek miatt, amelyek nem nagyon térülnek meg a lemezkiadóknak. Továbbá problémás az is, ahogy a lemezkiadók a felvételeket intézik. Az egyetlen lehetőség, hogy a különböző előadások felvételeit kiadva olyan élménnyel ajándékozzuk meg a hallgatót, amelyek nem annyira tökéletesek zeneileg, mint egy stúdiófelvétel, ám sokkal életszerűbbek annál.

   - Egészen a tavalyi évig a magyar rajongóknak minimum Bécsig kellett zarándokolniuk, hogy Önt meghallgathassák. Visszatekintve, hogyan emlékszik első budapesti fellépésére (Verdi: Requiem)? Lehetséges, hogy a közeljövőben újra hallhatjuk Önt Pesten?

   - Nagyon szép emlékeim vannak a 2005-ös budapesti Requiemről és az ottani közönségről, épp ezért nagyon örülök, hogy felfrissíthetem ezt az élményt most decemberben (december 11-én, a Művészetek Palotájában - a szerk.), amikor talán az utolsó Leporellómat éneklem majd egy koncerten (és egyben lemezfelvételen), tisztelgésül a nagy karmester, Solti György emléke előtt.

(Fotó: MusicaGlotz)