\"Örömmel tudok visszatekinteni az életemre\" (Lukács Ervin)

Rendhagyó pályakezdés után került a zenekarok élére. Nyert a római karmesterversenyen, de pályáját mégis idehaza futotta be - dirigensként és pedagógusként, a háttérbe húzódva, olykor szinte elbújva a nyilvánosság elől. A hétvégén ünnepli 80. születésnapját Lukács Ervin, akit szerkesztőségünk ezzel az interjúval köszönt.

   - Ismersz magadon kívül orvos-karmestereket?

   - Jaj, de váratlan kérdés, erre nem tudok felelni. Őszintén szólva nem. Persze biztos vannak, mert a két szakma, a zenei és az orvosi közel áll egymáshoz. Az orvosok nagy része foglalkozik zenével, kamarázik, zongorázik, vagy csak egyáltalán szereti a muzsikát.

   - Hogy jött az orvostudományi egyetem?

   - Már hatéves koromtól karmesteri pályára készültem. Nem egyszerűen zeneire, karmesterire. Anyám és apám mesélte, hogy álltam a rádió előtt, hallgattam a zenét, és hadonásztam, beintettem a belépő hangszereknek. Viszont szüleim kispolgári gondolkodású emberek voltak, akik nagyon féltettek ettől a pályától. Győzködtek, hogy valami komoly, \"rendes\" foglalkozásra is szükség lenne. Érettségi körül eléggé elgyengültem, és hagytam magam rábeszélni. A legszebb, ami számomra a zene után következett, az a gyógyítás volt, így beiratkoztam az orvostudományira. Végigcsináltam a hat évet, s lediplomáztam jelesre.

   - És a zene?

   - A zenével olyan kapcsolatot tartottam, hogy beléptem a Budapesti Kórusba, amely akkoriban az egyetlen pesti oratóriumkórus volt. Oda még Bárdos Lajos vett fel, egy hónappal később vette csak át a karigazgatói feladatot Forrai Miklós. Koncertekre, operába jártam. És közben végeztem az orvostudományit, amit egyébként nagyon szerettem. Negyedéves koromban titokban, szüleim tudta nélkül beiratkoztam a Zenekonzervatóriumba, Sugár Rezsőhöz zeneszerzésre. Ugyan sohasem rendelkeztem zeneszerzői hajlamokkal, de tudtam, hogy a sikeres zeneakadémiai felvételhez két év zeneszerzés tananyaga kell. Így odajártam, és egy év alatt teljesítettem a penzumot. Utána jelentkeztem a Zeneakadémiára, de ezt csak akkor közöltem a szüleimmel, amikor fölvettek.

   - Tehát az utolsó orvostudományi évet már párhuzamosan végezted az Akadémiával?

   - Így van. Amikor fölvettek, abba akartam hagyni az orvostudományit, de anyám könyörgött, hogy fejezzem be, ha már odáig eljutottam.

   - De sosem praktizáltál...

   - Dehogynem. Végzésem után kivezényeltek katonaorvosnak négy hónapra egy laktanyába. Még a Zeneakadémia sem tudta elintézni a mentesítést. Ez volt az egyetlen orvosi tevékenységem.

   - A karmesterképzőben Somogyi László növendéke voltál. Ő később elhagyta az országot, így róla mostanság keveset tudni, pedig sokak szerint létezett egy ún. Somogyi-iskola.

   - A zenekarok nem nagyon kedvelték, mert rabiátus ember volt, sokat veszekedett velük. De velünk, tanítványokkal veszekedhetett, és a cél érdekében ezt nagyon jól csinálta. Somogyi elismert, Kossuth-díjas, kiváló művész volt, aki - Ferencsik mellett - a zenei élet vezetőjének számított. Sokat dolgozott a Rádiózenekarral és az ÁHZ elődjével, a Székesfővárosi Zenekarral. Én különösen Mozart világában tartottam egyedülállónak a művészetét, és azt, ahogy tanította ezt a zenét. Ezenkívül az új magyar zenének is ő volt a legfőbb apostola. Abban az időben szinte minden zeneszerző neki nyújtotta be az új darabját, és ő mutatta be azokat. Operát viszont nem dirigált (csak a háború előtt az OMIKE társulatában vezényelt néhány előadást), elsősorban koncertkarmesterként és pedagógusként tartották számon.

   - Azután eltelt néhány évtized, és te léptél a helyébe a karmesterképző élén.

   - Amikor Somogyi elment 1956-ban, akkor a Zeneakadémia nem talált utódot, így engem kértek fel, hogy - óradíjasként - folytassam az ő munkáját, mert az utolsó évben amolyan ki nem nevezett tanársegédként működtem mellette, és legjobban én ismertem a módszerét. Ez az időszak három évig tartott, és számos kollégát (pl. Oberfrank Gézát vagy Pál Tamást) is én tanítottam. Csak 1959-ben nevezték ki Kórody Andrást a tanszak élére, akitől én 1982-ben vettem át a stafétabotot.

   - És létezik Lukács-iskola?

   - Én mindig úgy éreztem, hogy komoly pedagógiai érzékem van, s nagyon szerettem tanítani. Húsz év alatt egyetemi tanárként számos növendékem volt, s elmondhatom, hogy a mai generációból szinte az összes 45 év alatti magyar karmester az én tanítványom volt. És sok tehetséges fiatal van, hála istennek.

   - Számot tudsz mondani?

   - Nem. Általában évenként 4-5 főt vettünk föl, akik közül azért egy, néha kettő lemorzsolódott.

   - Menjünk vissza a pályakezdéshez. Ágai Karola mesélte, hogy élete első Gildáját a Honvéd Együttesnél a te pálcád alatt énekelte.

   - Így van. Én még főiskolás voltam 1951-től 56-ig, de már 54-ben odakerültem a Honvéd Együtteshez - egyébként Somogyi ajánlására. Ott abban az időben Kertész István, majd később Kerekes János volt a vezető karnagy, s én lettem a másodkarnagy. A Váci utcai Honvéd-székház nagytermében voltak az előadások, s enyém volt a második szereposztás Karolával. Csodás élmény volt az a produkció, ugyanis ez volt az első operadirigálásom.

   - Róma, 1962. Mi jut erről eszedbe?

   - Az, hogy élet dolgaiba a véletlennek nagyon sok beleszólása van. Például 1961 tavaszán Szekeres Ferenc kollégám megkeresett, hogy nem volna-e kedvem vele együtt kimenni nyáron Velencébe egy karmesterkurzusra Franco Ferrarához. 1961-ben senki nem mehetett Nyugatra, így hát én boldogan elfogadtam az ajánlatot. Megkaptuk az útlevelet, vízumot. Az ott töltött másfél hónap alatt Ferrera végig kitűntetően bánt velem, s a kurzus után (a résztvevők közül egyetlenként) fölkért, hogy a következő évadban ösztöndíjasként járjak hozzá a római Santa Cecilia Konzervatóriumba. Igen ám, de én két éve már az Operaház tagja voltam, elsősorban korrepetitorként, bár néhány előadást dirigálhattam. Hazajöttem, és bementem Nádasdy Kálmánhoz, aki borzasztóan elutasító volt, hallani sem akart a dologról. Lehangoltan jöttem ki az igazgatói irodából, összetalálkoztam Ferencsikkel, aki egyből látta rajtam, hogy rosszkedvem van. Amikor megtudta, hogy Ferrara ösztöndíjat ajánlott, azonnal bement Nádasdyhoz. Öt perc múlva kijött: \"mehetsz, megmondtam neki, hogy nekünk sokkal többet fog érni az a Lukács Ervin, aki egy évet végzett Ferraránál\".

   - Utána jött a verseny?

   - A tanév végén hirdették a harmadik római karmesterversenyt. Akkoriban a világon három igazán jelentős verseny volt, a New York-i Mitropoulos-verseny, a Karajan-verseny és ez. Én nem szeretek versenyezni, de ha már ott voltam a városban, elindultam, és megnyertem. Ez nagyon sokat lendített a karrieremen. Számos külföldi meghívást kaptam, és itthon is akkor kerültem bele a koncertéletbe.

   - Melyeket tartod a pályád főbb állomásainak?

   - Zeneakadémia, Operaház, Róma. Ezek kötődnek a három fontos mesterhez is, akikkel dolgoztam. Somogyi Lászlóhoz, akitől megtanultam az igazi zenét, a feszes ritmust, a zenei kifejezést. Ferencsik Jánoshoz, aki szárnyai alá vett az Operaházban, és akinek az Állami Hangversenyzenekarnál is állandó helyettese lehettem. És Ferrarához, akitől szintúgy fantasztikus dolgokat tanulhattam. Ezek voltak a legdöntőbbek az életemben. És persze a tanítás.

   - Mik a jó karmester ismérvei?

   - A dirigálás egyik fele pszichológia, hiszen különböző felkészültségű és gondolkodású embereket kell rávenni arra, hogy azt csinálják és úgy, amit és ahogy én szeretném. A másik fele a műismeret és a technikai felkészültség. Ezt én éppoly fontosnak tartom, mint a pszichológiát. A profi zenészek elvárják, hogy világosan érthető legyen, mit akar a karmester. Nem szeretik, ha elmagyarázza, elszövegeli, mit gondol a műről. \"Mutassa meg, és mi lejátsszuk.\" Manapság egyfajta deformálódást érzek, sokszor előfordul, hogy egy sikeres szólista úgy ébred fel, mától dirigálni akar, de ehhez nincs meg a technikai felkészültsége. Vannak persze nagy kivételek. Például David Ojsztrah vagy Pablo Casals nagyszerűen dirigált.

   - Te nem tűnsz harcos típusú embernek, de Toscanini óta a dirigenstől szinte elvárják a diktátori hajlamot. Van azért más út is, ugye?

   - Úgy érzem, hogy van, és ezzel semmit sem vonok le Toscanini és a hozzá hasonlók értékéből. Én szeretem a körülöttem lévőket meggyőzni és vezetni, de persze primus inter pares alapon. Hogy örömmel, meggyőződésből kövessenek. Kényszerből nem lehet igazán zenélni.

   - Van-e olyan opera, szimfónia, versenymű, bármi, amit szeretnél még elvezényelni?

   - Biztos van, de én lassan befejezem a működésemet. Nyolvan éves vagyok, és úgy néz ki, hogy sem az új operai rezsim, sem a koncertélet nem tart igazán igényt az én működésemre. De elégedett ember vagyok, örülök annak, amit eddig tettem, és ha nincs tovább, akkor is örömmel tudok visszatekinteni az életemre.