"Úriember volt, a szónak a régi, klasszikus, gyönyörű-szép értelmében" - emlékezés Lukács Ervinre

Ma búcsúztatják a nemrégiben, 83 éves korában elhunyt nagyszerű karmestert, a Magyar Állami Operaház örökös tagját, az Állami Hangversenyzenekar volt zeneigazgatóját, a Zeneakadémia karmesterképző tanszékének egykori vezetőjét, Lukács Ervint. Alakját kedves tanítványa, Hamar Zsolt segítségével idézzük fel.

     - Mennyiben volt karizmatikus személyiség Lukács Tanár Úr?

     - Mindenképpen elmondhatjuk, hogy - az utolsó nagy Maestrók egyikeként - karizmatikus személyiség volt. Fantasztikus alaposság, zenei és egyszersmind általános műveltség jellemezte a tudását. Csak egy példát hoznék: szinte sosem tudta, hogy mit hozunk órára, milyen anyagot, tehát nem tudott fölkészülni. Ennek ellenére soha nem kért partitúrát, de két perc után mégis leállított bennünket és megkérdezte, hogy a 77. ütemben nincs azon a hangon egy akcentus? A zeneirodalom ilyen fokú mély ismerete, tudása bennünket, tanítványait mindig ámulattal töltött el. Személy szerint nekem kitűzött célom is természetesen, hogy egyszer eljuthassak idáig.

      - Példakép?

     - Igen és még egy szót hadd tegyek hozzá, amely szó karmesteri ténykedése kapcsán nem biztos, hogy elégszer hangzik el: rendkívül ihletett ember volt. Nem egyszer és nem kétszer éltük át azt az élményt, amikor a karmesterórán elkérte a pálcát és odaállt, hogy megmutassa, ő hogy képzelné el. Ezek a pillanatok majd mindegyike ünnepnap volt számunkra, gyakran katartikus élményt jelentettek.

      - Csöndes személyiség volt. Én sokszor láttam őt próbálni, de sohasem emelte föl a hangját...

     - A csöndes személyiség helyett én azt mondanám, hogy úriember volt - a szónak a régi, klasszikus, gyönyörű-szép értelmében. Nálunk nem is volt rá szüksége egyébként, hogy fölemelje a hangját, mi - mint mondtam - egyfajta ájult áhítattal tekintettünk rá. Egyébként sokszor voltam próbáin is, és a hangszeres kollégák esetében sem volt szüksége arra, hogy felemelje a hangját.

      - Technikát tanított, vagy annál többet? Ahogy a fontosabb tanítványain végignézek, azt látom, hogy nagyon eltérő ütéstechnikákat használtok.

     - Tulajdonképpen igazad van, de azért mégsem. Az elveket tekintve egyívású iskola volt a miénk, de a gesztusrendszerét nem erőltette ránk. Ilyen szempontból egy liberális ember volt. Az elvet tartotta meghatározónak, s ezt tekintve nagyon hasonlóan vezényelünk Győriványi-Ráth Györggyel, Kollár Imrével, Kocsár Balázzsal, Kesselyák Gergellyel vagy Héja Domonkossal.

      - Volt-e olyan zenei terület vagy korszak, amit preferált a tanításnál?

     - Abban az időszakban a Zeneakadémia még a klasszikus képzésre helyezte a hangsúlyt és nemcsak a karmesterképzés területén. Ebben nemcsak a bécsi klasszika értendő, hanem Brahms és a Brahms utániak is. Tanár Úr a XX. századból Bartókon, Kodályon kívül nem nagyon tanított mást, talán egyedül Debussyt és Ravelt még. S elég határozottan ki is mondta, hogy karmester-technikailag nem akarja tanítani a barokkot, amiben tulajdonképpen egyet is értek vele.

      - Milyen volt a személyes kapcsolata az egyes növendékekkel? Megtartotta azt a bizonyos három lépés távolságot?

     - Igen, ő egy távolságtartó ember volt. De én azt éreztem, hogy egy nagyon óvó-féltő, néha gyönyörködő, néha dühösködő szeretettel tekintett ránk. Kicsit ahhoz az idős nagypapához tudom hasonlítani, aki otthon ül az ebédlőasztalnál és gyönyörködik az unokákban, a szeméből valami végtelen szeretet árad, de nem ülteti egyiket sem az ölébe, s az unokáknak sem jut eszébe, hogy érintsék őt. Ez egy másfajta nexus.

      - Hogy alakult a kapcsolatotok, miután elvégezted a Zeneakadémiát és kvázi kollégák lettetek?

     - Ha egy szóval kell válaszolni, akkor: jól, ha két szóval, akkor: nagyon jól. Mindenki tett ezért. Amikor diplomáztam, az első érzésem az volt, hogy "Jézus Mária, még mennyi mindent nem tudok, és jó lenne bepótolni". Szóval, nem szerettem volna elvágni a szálakat azokkal, akiktől tanulhatok. Ez Lukács Tanár Úr esetében is így volt. Amikor hatvanéves lett, szerveztem számára egy koncertet az Óbudai Társaskörben, ahol az összes "díjnyertes" tanítványa vezényelt. Ezt ő nem tudta előre, de nagyon hálás volt érte. Az utolsó operaházi premierjén ráadásul engem választott asszisztenséül. Most pedig nem jó érzés, hogy nem tudtam őt az elmúlt időszakban elégszer felhívni.

      - Amikor "kiszabadultatok" a Zeneakadémiáról, s te önálló koncertező művész lettél, előfordult, hogy egy-egy koncert vagy tévéfelvétel kapcsán véleményt mondott a produkciódról?

     - Nem, ehhez ő túlságosan úriember volt. Ha kérdeztük volna, akkor bizonyára elmondja, de kérdés nélkül nem erőltette ránk a véleményét. El tudta engedni a tanítványait.

      - Kiderült számotokra, hogy mi volt a kedvenc muzsikája?

     - Erről verbálisan sosem adott semmilyen támpontot. Előszeretettel vezényelt klasszikusokat, mindenekelőtt Mozartot, de szívesen vezényelt romantikusokat is. És hangozzék el, hogy a szó legtisztább értelmében volt operakarmester és koncertkarmester is egyszerre. Hirdette is, hogy nem dirigens az, aki nem tud operát vezényelni. Az opera műfajában pedig hihetetlenül otthon volt, fantasztikus Mozart-, Verdi- és Puccini-karmester volt. Minden karácsonykor ünnepi esemény volt az ő Bohémélete.

      - Wagner idegen volt tőle. De azt hiszem, egy művész megítélésében mérföldkő, hogy tudja, mi az a terület, ahová ő nem merészkedik.

     - A Tanár Úr esetében nem úgy vetődött föl, hogy ne tudta volna elvezényelni, inkább azt mondanám, hogy nem érdekelte. Mondok egy fura hasonlatot: vannak 2B-s ceruzák, vastagon fogó heggyel, és vannak kecsesebben, vékonyabban rajzolók. Ő egy Rotring-finomságú karmester volt. A pályám egyik alapélménye volt, amikor az ÁHZ-vel egy Brahms-Negyediket adott elő. Talán még konzis lehettem. Ahogy elkezdte, ahogy a semmiből elindult a Zene, ma is rohangászik a hideg a hátamon, ha rágondolok. Akármikor vezénylem ezt a darabot, mindig ezt a hatást próbálom elérni. Talán egyszer...

Fotó: © Mezey Béla