\"Onnan fogjuk folytatni, ahol abbahagytuk\" (Győriványi Ráth György)

   - Talán véletlen, talán nem, hogy pont az Operaházzal szemben ültünk le beszélgetni. Mikor jártál utoljára odabent?

   - Hivatalos személyként már régóta nem tettem be a lábam, hiszen semmilyen titulusom nincsen. Egy elbocsátott igazgató vagyok. Magánemberként viszont gyakran megfordulok, hiszen rendszeresen meghívnak premierekre, különböző előadásokra. Igyekszem figyelemmel kísérni az előadásokat.

   - Mindeközben folyik a munkaügyi pered is. Mi lesz abban az esetben, ha visszahelyeznek egykori munkakörödbe? A széked már foglalt.

   - Ha jogi kérdésként nézzük, akkor mindig az elsőnek van igazsága. Ez akkor majd a miniszter úrnak, a jelenleginek, vagy a jövőbeninek lesz a feladata, hogy eldöntse, miként szabadul meg az illegális vezetőktől.

   - Egy év távlatából hogyan látod a működésedet? Mit csinálnál másként?

   - Tudni kell, hogy én nem egy évre szerződtem. Komolyan gondoltam, hogy ötéves tervben hajtom végre az Opera teljes körű átalakítását. Az első évben végrehajtottam a legfontosabb feladatokat, ezek többnyire strukturális változtatások voltak. Így érthető, hogy az első év nem elsősorban a művészetről szólt. De fontos volt, mert megteremtette a színházi működés alapját. Erre lehetett volna a későbbiekben építeni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez idő alatt ne lettek volna művészi eredmények is. De fontosnak tartom újra és újra elmondani, hogy véleményem szerint az Operaház vezetőjének nem az a feladata, hogy kitűzze a premiereket, vagy kitalálja, hogy most Verdit, vagy Puccinit játsszunk, esetleg ismeretlen darabokat hoz. Ezek huszadrangú kérdések. Ízlésbeli kérdések. Mint ahogy az is ízlés kérdése, hogy kik vezényeljenek, rendezzenek, vagy mely énekeseket részesítsünk előnyben. Persze egy bizonyos alapvető színt alá nem szabadna süllyedni, de nem ez a legfontosabb kérdés.

   - Hanem?

   - Hanem az, hogy egy működőképes színház jöjjön létre, ahol fegyelem van, ahol lehet dolgozni. Ahol a művészi munkának megvan az alapvető feltétele. Ez nem volt, és most sincs meg. Tehát amikor arról beszélünk, hogy mi az, amit csináltam, és mi az, amit esetleg másképp csinálnék, és mi az, ami ebből megmaradt, akkor azt látom, hogy alapvetően minden lényeges, amit csináltam, le van rombolva. Az emberek nem látják a tragédiát: korábban 2,3 milliárdból csinálta azt az alacsony színvonalat az Opera, amit most 6,3-ból tesz.

   - Azon gondolkodtál már, hogy mi váltott ki az emberekből ilyen harcias ellenállást a változtatásaiddal szemben?

   - Ez megint egy olyan dolog, amit szívesen elmondanék. Amikor külföldön az embert kinevezik egy hasonló állába, akkor ott általában egy jól működő intézményt vesz át. Ott nem kell strukturális kérdésekkel foglalkozni. Amikor én átvettem a budapesti Operaházat, felduzzasztott létszámú énekesi gárdát, összevissza dolgozó zenekari zenészeket, nagyrészt képzetlen énekkari művészeket örököltem meg. Az énekkar volt talán a legrosszabb állapotban. Egy olyan országban, ahol Kodály Zoltánra szoktunk hivatkozni, és büszkén verjük a mellünket, hogy van egy rangos Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolánk, amit még maga Liszt alapított, ott azért igen szomorú, ha az elsőszámú zenei intézmény hivatásos kórusában talán ha néhány olyan ember van, aki legalább középfokú zenei ismeretekkel rendelkezik. Egy olyan intézményt vettem át, ahol nagyon kemény strukturális változtatást irányoztam elő. Ezeket a változtatásokat egyébként a fenntartó minisztérium és a pályázatomat elbíráló emberek is örömmel vették.

   - Sokan támadták a modorodat. Azt mondták, önfejű vagy, makacs.

   - Ez lehet, hogy igaz. De nekem egyáltalán nem az volt a feladatom, hogy az emberekkel szívélyes kapcsolatot alakítsak ki. Az volt a feladatom, hogy ezeket a változásokat végrehajtsam. Ezeknek a változásoknak nyilván voltak győztesei és vesztesei. Ha valaki megnézi a mostani évadot, vagy a jövő évad tervét, láthatja, hogy ugyanazoknak, akiknek én bátran ráléptem a tyúkszemére, most sutyiban a többiek is rálépnek a lábára. Mert eljárt felettük az idő. Nem hiszem, hogy bármelyik művészt, akit elküldtem, most úgy vesznek vissza, hogy gyere vissza, mert ez a csúnya bácsi elbánt veled. Ilyen nem volt. De büszke vagyok arra, hogy azok a művészek, akik eddig a második vonalban várakoztak, végre elnyerték méltó helyüket itthon, és nemegyszer a világ neves operaszínpadain is.

   - Kikre gondolsz?

   - Sümegi Eszterre, Wiedemann Bernadettre, Massányi Viktorra vagy Bándi Jánosra. És persze Lukács Gyöngyire, aki igazi sztár ma a világ bármely operaházában. Ők nem hiszem, hogy velem kapcsolatban nagyon ellenállók lettek volna. Akik pórul jártak, azok persze igen. És ennek hangot is adtak. Bár érdekes, hogy azoknak a nevével, akik aláírogattak ellenem, Tokody, Kelen, alig találkozni a jövő évadban. Pitti Katalin ma sem kap előadást. Pedig egykor milyen hangos volt ettől a drámától a sajtó. Most csend van.

   - Mi ennek az oka?

   - Az, hogy azok az emberek, akik vezetik az Operaházat, régi nagy motorosok. Nagyon jól tudják, hogy miként lehet kézben tartani a sajtót.

   - Sajtóból kaptatok bőven a működésetek alatt...

   - Igaz. Az emberekben az maradt meg, hogy baj van az Operában, hisz állandóan velük foglalkozik a sajtó. Most nyilván minden rendben, mert alig-alig szerepelnek. Hébe-hóba legfeljebb egy-egy premierről írnak. De sohasem írnak arról, hogy valami nincs rendben. Külső látszatra most minden jól működik. A mi időnkben mindig volt valami vita, ergo, rosszul vezettük a házat. Pedig nem hiszem, hogy azok a viszályok olyan nagyok lettek volna, vagy ez a nagy nyugalom olyan nagy művészi munkát takar.

   - Sokan szemedre vetették, hogy nem vagy napi kapcsolatban a zenészekkel.

   - Megint vissza kell térnem oda, hogy én ezt a dolgot öt évre vállaltam. A szerződésem megkötésekor leszögeztem, hogy az első évben nem vezényelek. Tudom azt, hogy a színház megismerése, meghallgatások, felvételi vizsgák stb. mellett nem lehet művészetet csinálni. Ahhoz idő kell. Felkészülés, próbák. Eleve úgy gondoltam, hogy az első évben végrehajtom ezeket a változásokat, előkészítem a jövő évadot, ami majd az én első évem lesz, és ott már tevékenyen részt vettem volna. Érdekes módon, a peremben éppen ezért vádolnak, hogy ebben az évadban túl sok próbám és túl sok előadásom lett volna.

   - Mennyi?

   - Összesen 20-25 előadás. Nem hiszem, hogy a többi kollégával szemben ez olyan irreálisan magas szám lett volna. De ők úgy gondolják, hogy mit képzel egy igazgató, hogy ennyit van színpadon. Azt gondolom, hogy az első évnek nagyon sok eredménye volt, nagyon jól előkészítettük a következő évadot. Emlékszem, volt februárban egy olyan pillanat, amikor hátradőltem, és azt mondtam; ma kész vagyunk az összes változással, kész van a jövő évi teljes műsorterv, a teljes próbaterv, megvannak az énekesek hozzá stb. Most lehet kezdeni dolgozni. Ez volt azonban egyben az a pillanat is, amikor elkezdődtek a választási kampányok.

   - Úgy érzed, hogy a politika áldozata vagy?

   - Abszolút. Ha nem lett volna politikai változás, senkinek nem jutott volna eszébe, hogy egy év után elmozdítson a posztjáról egy vezetőt, aki épp\' hogy elkezdte egy hatalmas intézmény gyökeres átalakítását.

   - Mennyire kötődsz a politikához? Ugyanis megérkezésetek úgy lett elkönyvelve, hogy megjöttek a Fideszes fiúk, akik most majd rendet vágnak.

   - Számomra ez a legviccesebb. Mert ha van valaki, aki egész életében apolitikus volt, az pont én vagyok. Soha semmilyen csoporthoz nem tartoztam, és nem is akartam tartozni. Nem azért, mert irritált volna bármelyiknek is bármelyik gondolata, hanem mert én egy magányos farkas vagyok - ezt talán joggal hányták a szememre az Operában -, én szeretem meghallgatni mások véleményét, de aztán egymagam eldönteni, hogy ebből számomra mi az elfogadható. Nehezen tudom magamévá tenni, hogy nekem azt kelljen képviselnem, amit adott esetben egy kollektíva dönt el. Tőlem tehát a pártoskodás igen messze állt. Emellett azonban szeretném leszögezni, hogy amit Rockenbauer Zoltán tett az Operával, azért szentként kellene tisztelni. Mert nincs a világon - és főleg egy ilyen dekadens világban, amiben most élünk - egy olyan miniszter, aki felvállalja, hogy háromszorosára emeli az Opera költségvetését, egy olyan országban, ahol mindenütt córesz van. Logikusan minden politikusnak ez lenne az utolsó lépése - operát rendbe rakni, vagy koncerttermet, színháztermet építtetni. Nekem korábban nem volt semmiféle politikai kapcsolatom. Ma is csak azért van, mert jóban lettem egy csomó emberrel, akivel együtt dolgoztunk.

   - Mennyire szólt bele a minisztérium az Opera dolgaiba?

   - Semennyire. És ezért nagyon hálás vagyok. Néha nagyon kellemetlen helyzetbe hozták a minisztert egyes művészek a leveleikkel, amelyekben panaszkodtak, hogy nem kapnak szerepet - nem egynek ugyanis korábban ő adott állami díjat -, és ilyenkor felhívott. Érdeklődött a valós helyzetről. De soha egy pillanatig semmilyen nyomást nem gyakorolt. Senki érdekében és senki ellen.

   - Igazgatóként kerested-e a kapcsolatot más Operák vezetőivel, tapasztalatgyűjtés, kapcsolatfelvétel okán?

   - Hogyne. Azt kell mondjam, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert az olasz operaházakban és egy-két amerikai illetve dél-amerikai operaházban is többször megfordultam már, és nagyon jól ismerem a vezetőséget, a működési feltételeket. De számos helyre el is utaztam, hogy felvegyem a kapcsolatot, vagy tanulmányozzam pl. a színházi, zenekari próbarendet. Megtudjam, hogy hány próbával készítenek elő előadásokat, hogyan oldanak meg bizonyos, nálunk is fennálló problémákat.

   - A karmester-társadalom mennyire állt ki melletted?

   - A karmester-társadalom nagyon érdekes dolog Magyarországon. Elég, ha azt mondom, hogy két vezető zenekarunkat is egy-egy zongorista irányítja... De ezzel nem akarok senkit sem degradálni. Rengeteg fiatal tehetség van, akiket én messzemenőkig támogattam. Sokan gyakorlatilag a vezetésem alatt kezdtek el komoly feladatokat kapni az Operában. Kesselyák Gergely, Hamar Zsolt, Héjja Domonkos, de akár mondhatnám Gál Tamást, vagy Kocsár Balázst is. De azt is tudom, hogy Lukács Ervin is boldog volt, hogy 50 év gyakorlata után először ugyanazok a zenészek ültek a próbáin, akik aztán este az előadáson is játszottak.

   - Mekkora volt benned a kompromisszumkésség a kollégákkal szemben?

   - Azt gondoltam, hogy azok, akik szeretnek jól dolgozni, nagyon fognak örülni ezeknek a változásoknak, mert több próbájuk lesz, tudják előre, hogy kivel fognak próbálni, mire készülnek stb. Minden pozitív kezdeményezésre kész voltam a kollégákkal. És ezt ők látták is. Negatív kezdeményezésekre viszont nem voltam vevő. Ha valaki el akart hagyni egy próbát, hogy el tudjon vállalni egy másik fellépést, azt nem engedtem.

   - Nem okoz rossz érzést, hogy ugyanazok az emberek, akiket gyakorlatilag te vittél be a házba, most az új vezetés mellett is teljes mellszélességgel kiállnak?

   - Lehet, hogy furcsán hangzik, de nagyon örülök neki. Az egyik, amire nagyon büszke vagyok, Vashegyi György esete. Mi rendszeresen felkértük őt, és nagyszerű Mozart előadásokat csinált. Petrovics Emil nem szerette Vashegyi Györgyöt. Nem is akart neki előadást adni, sőt megvontak tőle egy csomó előadást is az idén. Majd Petrovics bement egy előadására, és utána azt mondta: tévedtem, maga nagyon jó karmester. És meghívta jövőre ugyanazokra az előadásokra, amikre én kitűztem. De ugyanez volt a koreai tenor, vagy Kesselyák Gergely esetében is. Kezdetben őt sem szerette. Ma gyakorlatilag a helyettese. Ezeknek én borzasztóan örülök. Sajnos Kocsár Balázs esetében erre még nem jöttek rá, de remélem csak idő kérdése. Hamar Zsoltnál viszont azt tapasztaltuk a tavalyi évadban, hogy egyszerűen nincs elég ideje az operára. Soha nem volt elérhető próbák számára, ő maga szeretett volna lemondani előadásokat, mert maga is érezte, hogy nem tud száz százalékosan eleget tenni a munkájának. Így ő nem igazán vett részt az előadásokban. De ez nem az ő tehetségét kérdőjelezi meg.

   - Miért volt Kovács Jánossal kezdettől ilyen feszült a kapcsolatotok?

   - Nagyon kevés olyan dolog van operaházi működésem alatt, amit bánok és nem értek. Ez az egyik. Én Kovács Jánost mindig nagyon tiszteltem, és mindig nagyon jó karmesternek tartottam, de egyszerűen nem tudom, hogy miről beszél. Nem azt nem értem, hogy miért elégedetlen, mert erre rengeteg magyarázat lehet, de nem tudom, hogy miről beszél. Miről beszélt akkor, amikor folyamatosan kikelve magából ordítozott, káromkodott a rádióban, tévében a társulati színház mellett. Tudvalevő, hogy Magyarországon 20 éve nincs társulati színház. Mert az, hogy valaki közalkalmazotti státuszban van, és két szerepet énekel egy évben, az nem társulat. Társulat akkor lenne, ha lenne 40 énekes, és ez a 40 énekes látná el az egész repertoárt. Mint ahogyan régen volt. Egész hozzáállását nem értettem és nem értem a mai napig.

   - Mit csinálsz most?

   - Visszatértem a jó nyugis életemhez. Vendégművész vagyok különböző helyeken. Most a torinói rádiózenekarral lesz egy koncertem, utána a torinói fesztiválon lépek fel, aztán egy hónapra elutazom Koreába, ahol a Koreai Filharmonikusoknál vagyok első vendégkarmester, majd, ha hazajöttem, elmegyek Palermóba egy magyar estet vezényelni, és végül a Fenice Színházban csinálok egy új Nabuccót. Ez az év végéig a menetrend. Ezek nagyon szép és nagyon jól fizető feladatok. És főleg nagyon nyugodt feladatok, ugyanis a problémákat ezeken a helyeken nem nekem kell megoldanom. Ha valami nem megy, akkor elmegyek az ottani igazgatóhoz és széttárom a karomat: kérem, oldja meg ezt a feladatot. És ő remélhetőleg megoldja. A szakszervezettel ő veszekszik és nem én.

   - Melyik előadás tetszett a legjobban az évadban?

   - A Pikk dáma. Itt éreztem először azt, hogy végre megszólalt a zenekar, hogy van saját tónusa. Nagyon tetszett az egész színrevitel és rendkívül jók voltak az énekesek. Bándi hihetetlen világszínvonalon énekelt. De a másik büszkeségem, hogy kiderült, hogy mindaz a hegemónia, ami kialakult Magyarországon, az egy hét alatt ledönthető. Ugyanis, ha megnézzük, az összes premierünk elég jól sikerült. Mondjuk hét kritikusból legalább négynek tetszett valamennyi. A rendezők közül Halász Péter és Zsótér Sándor először dolgozott az Operaházban. Két olyan ember, akik valami újat hoztak létre. Fölkészültek voltak, rendkívül jó operai vénával. Akárcsak a két külföldi, akik szintén nagyszerűen tudtak dolgozni. Egyetlen ember bukott meg, akit mind a hét zenekritikus lehúzott - a meghatározó, Kossuth-díjas, sokszoros tévéelnök, operaigazgató. Magyarul: bebizonyítottuk azt, hogy akár a fiatal, vagy elsőoperás kategóriában is kapásból találunk olyan rendezőket, akik jobbak, mint az uralkodó. De ugyanezt sikerült az énekesekkel is bebizonyítani. Ma már senki nem vitatja azt, hogy Lukács Gyöngyi vagy Sümegi Eszter szoprán kategóriában verhetetlen Magyarországon. Másfél éve még az Operába járók nagy része is azt mondta volna, hogy először Tokody, aztán a többiek.

   - Mi a véleményed arról, hogy a hat Otello előadásból csak azt az egyet nem Sümegi énekli, amikor úgymond világsztár vendége van a háznak. Erre az egy előadásra pont az előbb említett Tokody áll be. Te megtennél ilyet egy művésszel?

   - Én ezt nem tettem meg, és az állásomba került. Tokody Ilona kerek perec mondta, hogy ő is és Kelen Péter is kikérik maguknak, hogy amikor én külföldieket hívok ide, akkor nem ők énekelnek. Merthogy ők a világ sztárjai. Én megmondtam nekik, hogy igen, valamikor ők voltak a világ sztárjai, de mindamellett, hogy számítok a hatalmas tudásukra és művészetükre, én már a jelenkor sztárjait szeretném támogatni.

   - Úgy tűnik, mintha az új vezetés mégiscsak sok mindent átvenne a ti munkátokból. Örülnek, hogy több a pénz, hogy kirúgtad helyettük az alkalmatlan énekeseket, megcsináltad a műsortervet.

   - Ezek másodlagos kérdések. Az, hogy melyik énekes mennyit énekel, az rajta kívül senkit nem érdekel. De ettől az Operaház még működhetne jól. Az, hogy sikerült őket megszabadítanom néhány énekestől, még semmit sem változtat a helyzeten. Az egész színház szervezettsége nulla. Ha kinyitod a honlapot, nem tudod, hogy mi fog történni szeptemberben. Ki és mit fog énekelni? Egyik hónapról a másikra él a színház. Ez a probléma. Ezt kellett volna elsőnek megoldani. Azzal együtt nonszensznek tartom, hogy végül is egyetlen embert nyugdíjaztak, Polgár Lászlót. A többi olyan énekest, akik ugyanúgy nem énekelnek egész évadban, megtartották. De Polgár azért nem énekel, mert nincs itthon. A többiek azért, mert kitűzhetetlenek. Én, ha már senkit sem küldök nyugdíjba, akkor nyilván utoljára tenném ezt Polgárral, aki már a puszta nevével rangot ad az Operaháznak. Egyébként az én időmben is beszéltünk az ő nyugdíjazásáról, éppen azért, mert úgy gondoltam, hogy senki ne legyen közalkalmazotti státuszban, aki nem közalkalmazottként működik, de ez egészen más történet volt.

   - Hol helyezkedik el a Magyar Állami Operaház a nemzetközi palettán?

   - Nem helyezkedik el. Mondok egy példát. Megkerestem egy nagyon jó nevű amerikai managert, akinél nagyon jó énekesek voltak, mert szerettem volna néhányukat idehozni. Ő rám nézett és megkérdezte: miért, Budapesten van Operaház? Ezzel nyilván nem azt akarta mondani, hogy nem tud róla, hanem azt, hogy eddig még soha nem csináltak egy olyan produkciót sem, amire ő oda merné küldeni a nagynevű énekeseit. Gondolkodjunk az ő fejével. Ideküld két hétre valakit, és azt sem tudja, hogy kifizetik-e, abban sem biztos, hogy tudják-e errefelé mi az a négynegyed, hogy megközelítőleg ugyanabban a hangnemben játszanak-e majd, és így tovább. Nem tud rólunk senki semmit. Először mutassunk fel valamit, aztán tárgyalhatunk.

   - Rettentő sok kritika ért az általad idehozott külföldi énekesek miatt.

   - Igen. Akiket tavaly hívtunk, azok teljes egészében azért jöttek, hogy megmentsék az előadásokat, befoldozzanak olyan szervezetlenségi hibákat, amelyeket még az elődeink hagytak ránk. Akiket idénre hívtunk, azok azt hiszem kilencven százalékban valóban a világ élvonalát alkotják. Akiket ők hívnak, azok viszont ilyen formában teljesen feleslegesek. Nyilván nagy ünnep, hogy például Renato Bruson eljön, de ebből nekünk semmi hasznunk sincsen. Hihetetlenül sok pénzért idejön délután, este énekel, és másnap reggel elmegy. Én azt szerettem volna, hogy az ilyen kaliberű művészek legyenek itt két hétig, csináljanak végig egy próbasorozatot. Mert ebből tanulhatott volna mindenki. Művészi alázatot, munkafegyelmet. Lássa mindenki, hogy hogyan kell dolgozni. Nem csak az énekeseink, de az ügyelők, a világosítók, segédrendezők, jelmezkészítők, mindenki. Így ez a befektetett tőke valóban megtérül.

   - Még néhány, olvasóink által feltett kérdéss. Olvastad-e Szinetár könyvét?

   - Nem.

   - Nem gondolod-e, hogy az opera megújításának sanszát játszottad el azzal, hogy elefántként törtél a porcelánboltba?

   - Nem gondolom. Az operajátszás megújításának kérdését egyedül Görgey Gábor és csatlósai rontották el. Azokat a lépéseket, amiket megtettem, ma is megtenném. Ma is így tenném meg. Talán bizonyos mértékig mernék szigorúbb lenni. Az első körben megpróbáltam egy finomabb módszert választani, hogy majd később radikálisabban lehessen újítani.

   - Reálisnak és kívánatosnak tartod-e a visszatérésedet?

   - Attól függ kinek kívánatos? Az én egészségügyi helyzetemet nézve biztosan nem az. De a magyar operajátszást tekintve, azt hiszem, igen. Valakinek végre fel kell vállalnia az Operaház átalakítását. Én folytatnám, amit elkezdtem. Ez egy érdekes kérdés, hogy az új miniszter majd jobban képviseli-e az Opera sorsát. De hangsúlyozom, ennek az egésznek mindenképpen politikamentesnek kellene lennie. Nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy visszajön a Fidesz embere, mert megnyerte a pert. Egy hivatalos pályázaton nyert igazgató jön vissza, akit véleményem szerint törvénytelenül bocsátottak el, és aki esetleg megnyerte a munkaügyi pert és visszakerül. Hiszem, hogy ezt egy körültekintő miniszter be fogja látni, és keresni fogja azokat a megoldásokat, hogy az Operaház egy jól működő kulturális intézmény legyen, amely a legjobban hasznosítja az adófizetők pénzét, és egyben Magyarország presztízsét itthon és a világban a legjobban képviseli.

   - Nem félsz-e, hogy azok fognak támadni, akik annak idején melléd álltak, majd köpönyeget fordítottak és most az új hatalom emberei?

   - Túl van dramatizálva. Az, hogy egy közalkalmazott a törvényes keretek között dolgozzék - mondjuk napi két szolgálatot teljesítsen, és meghatározzuk, hogy ki legyen az, aki ezen a szolgálaton részt vesz -, ez nem olyan kérdés, amit támadni lehet. Ezt meg kell lépni és kész. Egy intézményen belül rendnek kell lenni. Mit lehet ezen támadni? Hogy az Elektra menjen vagy a Lohengrin? Ennek nincs jelentősége. De annak igen, hogy szervezetten működjön egy színház. Ha visszakerülnénk, nem kellene elölről kezdeni a munkát, hisz a pályázatomban előirányzott átszervezésnek a javát már elvégeztük. Onnan tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk.