„Olyan életművekről van szó, amiket nem szabad elhallgatni” (Rozmán Lajos a Qaartsiluni Ensemble koncertsorozatáról)

Kondor Ádám és Marián Lejava műveit állítja középpontjába az a négyrészes koncertsorozat, melynek első hangversenyére ma este kerül sor a Trafóban. A további három előadásnak a Fuga, valamint az ipolysági és a somorjai zsinagóga ad otthont, a darabok (jórészt ősbemutatók) megszólaltatása egyúttal egy új formáció, a Qaartsiluni Ensemble bemutatkozása is. Az együttes vezetőjével, Rozmán Lajossal beszélgettünk.

   – Két pesti „alternatív” koncerthelyszínen és két szlovákiai zsinagógában mutatkozik be egy elsőre nemhogy megjegyezhetetlen, de szinte kimondhatatlan nevű együttes, s teszi ezt két szinte ismeretlen szerző soha nem hallott műveivel – ezt nem mondanám megszokott dolognak. Csak a zenekart hoztad a projektbe, vagy te voltál az egész, meglehetősen komplex program ötletgazdája is?

   – Tőlem indult ki az egész dolog, de ami most megvalósul, az egy hosszú folyamat eredménye. Az együttes gyakorlatilag az én elmúlt 20 évnyi tevékenységem „hozadéka”, hiszen azok az emberek, akik részt vállalnak benne, olyan egykori tanítványok, vagy kollegák, akikkel kisebb-nagyobb rendszerességgel együtt dolgoztam különböző szituációkban. Az egész projekttel, a zenekar és a programsorozat létrehozásával kapcsolatban úgy éreztem, valami megérett, amit nem nagyon volt érdemes tovább halogatni vagy rejtegetni. Eredetileg úgy gondoltuk, hogy a Fugában tartjuk meg valamennyi hangversenyt, de ahogy alakultak a tervek, rájöttünk, hogy ez a hely bizonyos dolgokhoz már kicsi, ekkor kerestünk újabb helyszíneket és partnereket. De itt is, ha a személyemen keresztül nézzük, folytatólagos dologról van szó, mert a szlovákiai helyszíneken is játszottam már, és a kooperáló intézményekkel is kapcsolatban álltam korábban. Most úgy gondoltam, jó lenne folyamatossá tenni a közös munkát, az együttműködést, az egymásra figyelést.

   – Miért pont ezt a két szerzőt tetted a középpontba?

   – A zenekarral egy olyan gondolat mentén haladunk, hogy szeretnénk megismerni, hogy ebben a régióban a hozzánk közel hasonló gondolkodású, vagy ha nem is hasonló gondolkodású, de bizonyos értelemben közös sorsú alkotókat, előadókat mi foglalkoztatja, milyen műveket hoznak létre, azokat hogyan játsszák, és lehet-e velük együtt valamit csinálni. A mostani sorozat ennek a feltérképező expedíciónak az első állomása. Valahogy most Kondor és Lejava volt a legközelebb, ők tűntek a legkézenfekvőbbnek a számomra. Úgy gondolom, esetükben olyan életművekről van szó, amiket nem szabad elhallgatni.

   – Generációs szempont nem játszott szerepet? Választhattatok volna „tehetséges fiatalokat”, vagy „nagy öregeket” is.

   – A jelentős életműn volt a hangsúly, és emellett az életkor, az öreg–fiatal meghatározás amúgy is elég relatív: említhetem Petőfit, Schubertet, vagy a másik végről a most 103 éves Elliot Cartert, akinek új vonóstrióját nemrég mutatták be New Yorkban. Kondor egyébként ötven körül van, Lejava egy bő tízessel fiatalabb, de, mint mondtam, ennek nincs jelentősége.

   – Szerinted mennyire ismeri a közönség az ő munkáikat?

   – Valószínűleg nem nagyon, hiszen ezek a darabok nehezek, emiatt az előadók ritkán tűzik műsorra őket, ritkán vállalnak ekkora munkákat. A mai koncertrutin azt kívánja, hogy a művek egy-két próbával könnyen megszólaltathatók legyenek – és meg kell mondanom, a zeneszerzők jó része pont ilyen darabokat komponál.

   – Mivel tudtad rávenni a zenésztársakat, hogy partnerek legyenek ebben a megszokottnál több ráfordítást igénylő vállalkozásban?

   – Úgy gondolom, dacára annak, hogy nagyon kemény munkáról, a hétköznapi rutinhoz képest intenzív, sűrű programról van szó, mindenkinek elég izgalmasnak tűnt a vállalkozás ahhoz, hogy ne kéresse magát.

   – Nekik „csak” egy kemény munka, vagy ők is fontosnak tartják Kondor Ádám és Marián Lejava életművének „ápolását”?

   – Többről van itt szó, mint két kortárs szerző műveinek interpretálása. Ennek az együttesnek és ennek a vállalkozásnak a munkája kifejezetten a közép-európai tradícióra hivatkozik, tehát nem kizárólag a kortárs, mai darabokra, hanem arra a klasszikus-romantikus hagyományra, ami Közép-Európában Bécs, Budapest, Pozsony révén évszázadok óta folyamatosan jelen van. Tehát nekünk Haydn is kortárs, Schubert is kortárs. És aztán, hogy a XX. század elejéről, Schönberg-, Janácek-ügyben mennyi adósságunk van, abba most nem is megyek bele.

   – Jelentheti ez azt is, hogy a Qaartsiluni Ensemble e négy előadás után kicsit visszanyúl az időben?

   – Mindenképpen. Adott esetben Beethovent, Schubertet vagy Schönberget játszunk, és a budapesti hagyományt természetesen akár Dohnányi, Bartók is képviselheti. Nekem ez valamennyire bartóki gondolat is: a régió jelenét, múltját együtt kezelni, egyben tartani, és lehetőség szerint megismerni azt a helyet, ahol élünk. Emellett persze tervezzük a régióból újabb kortárs szerzők megismertetését, bemutatását – most Lejava kapcsán Pozsony került képbe, lehet, hogy ezután délen nézünk körül, de csehekkel, lengyelekkel is felvettük már a kapcsolatot.

   – Úgy tűnik, a kezdőlendület megvan, de mennyire lesz egyszerű menedzselni, vagy akár csak egyben tartani az együttest?

   – Nehéz kérdés. Ez az apparátus, ami ma este fellép, a legnagyobb létszámú összeállítás, amit jelen pillanatban ki tudunk állítani. A legtöbb muzsikust igénylő darabban 14 hangszer szól, egy ehhez hasonló produkció valószínűleg a későbbiekben meg fogja haladni az erőnket, talán ennél kisebb együttessel fogunk alapvetően dolgozni. Meglátjuk. Szeretnénk fölépíteni egy vállalkozást, ez valószínűleg nem lesz sem rövid, sem könnyű folyamat.

   – Ehhez mindenképpen szükségeltetik a sikeres bemutatkozás. A szerzők amúgy elégedettek veletek?

   – Azt gondolom, örülniük kell, hiszen elképesztő energiákat fektetünk abba, hogy ezek a darabok a legmagasabb színvonalon szólaljanak meg.

   – Benéztek próbákra?

   – Persze.

   – És mennyire szóltak bele a munkátokba?

   – Úgy vélem, egy eladó–szerző kapcsolat a háttérben dől el, nem a próbákon. A karmesternek, aki az egész produkció arcát kialakítja, az egész hangzást fölépíti, rendelkeznie kell egy nagyon határozott, komoly elképzeléssel. Ha ez megvan, a próbafolyamat fázisában már csak apróságok merülhetnek fel a szerző részéről. Szerencsés esetben a karmesternek a megértés egy nagyon mély szintjéig kell eljutnia, másképp nincs értelme a munkának.

   – Tervezitek, hogy felveszitek a hangversenyeket?

   – A Rádió rögzíti az összes koncertet.

   – Így viszont, hogy nem csak az adott koncert közönsége hallgathatja meg az előadást, talán még nagyobb a felelősségetek. Hiszen rajtatok áll, hogy az eddig még sehol nem hallott műveket a közönség befogadja, megszereti, vagy elfordul tőlük.

   – Természetesen nagyon sok múlik az előadás minőségén, az interpretáció erején, de ez a társaság hozzá van edződve az ősbemutatókhoz. Ami meg a közönség reakcióját illeti, azzal kapcsolatban azt gondolom, hogy akik a klasszikusokra szavaznak, azoknak mindig a figyelmébe ajánlom, hogy Beethoven, Mozart, Bach ugyanúgy küszködött a bemutatókért, és sokszor ugyanilyen nehéz körülmények között, Schönbergről, Debussyről nem is beszélve. Úgyhogy ezek a nehézségek régen is pont ilyenek voltak, viszont az ősbemutatók mindig rendkívül izgalmasak, hiszen egy olyan dolog születik, ami előtte nem létezett. Azt szoktam mondani, hogy egy ősbemutató mindig kínos egy kicsit, mert a közönség vár valami megszokottat, amit – jó esetben – nem kap meg.

Kondor Ádám (középen) és a Qaartsiluni Ensemble tagjai (Fotók: Trafo)