"Nyolcvanévesen még dalestet adtam" (Antalffy Albert)

Évtizedekig énekelte a basszusirodalom jelentős szerepeit az Operaházban és hangversenyeken, majd utána hosszú ideig tanított Bécs külvárosában. Bár visszavonultan él, a mai napig aktív tanár. Antalffy Alberttel beszélgettünk az énekesi pályáról és a tanításról.

   - Van kapcsolata a mai énekes-generációval?

   - Énekesként már nincs. Sajnos mostanra minden nálam idősebb kollégám eltávozott, így jelenleg én vagyok a legidősebb és legrégebbi operaházi tag. 1951-ben kerültem be a Házba.

   - Hadd kérdezzem a pálya kezdeteiről...

   - Zeneakadémiát végeztem, Ilosfalvy Róbert és Kibédi Ervin osztálytársaként, közvetlenül utána a Rádió énekkarához kerültem, ahol alapító tag voltam. Téves az, hogy 60 éves a Rádióénekkar, mert 61 éves, ugyanis 1949-ben alakult. Már egy évvel később, 1950-ben kaptam egy levelet, hogy felvettek ösztöndíjasnak az Operába, de végül csak 1951-ben kezdtem ott. Tóth Aladár volt a direktor, aki nagyon szeretett. Ő volt az én lelki atyám. Állandóan azt emlegette, hogy "te vagy az igazi Bach-énekes". Rendkívül sokat segített a pályám kezdetén. Az első nagyobb szerepem a Bohéméletben volt. Emlékszem, egy délelőtt berendelt magához a karmesterrel, Majorossy Aladárral együtt, és órákon át gyakoroltuk a Kabátáriát.

   - Ilyen fontosnak érezte, hogy sikerrel induljon a pályán?

   - Igen. Meg is lett az eredménye, mert amikor nem sokkal később itt járt a neves olasz karmester, Francesco Molinari-Pradelli, az előadáson háromszor énekeltem el a Kabátáriát, akkora sikere volt.

   - Máskor is?

   - Énekeltem ezt a szerepet összesen 160-szor, és mindig megismételtették, de akkor kétszer is.

   - Milyen volt abban az időben operaházi tagnak lenni?

   - Csodálatos. Igazi nagyüzem volt, évente legalább száz darabot adtunk, és adódott olyan év, amikor több mint nyolcvan előadáson énekeltem, de a "rosszabb években" is legalább hatvanon. Ma mindig csodálkozom, amikor a jönnek a fiatal kollégák és mesélik, hogy évi tíz-tizenöt előadásra vannak kitűzve. Érthetetlen, hogyan tudnak megélni. Az éneklés akkor működik igazán, ha a művész naprakészen él és mindig van elég feladata.

   - Mi volt abban az időben a legnehezebb feladat?

   - Engem már 1955-ben nagy megtiszteltetés ért, akkor mutatták be Oláh Gusztáv rendezésében a Tannhäusert és én énekelhettem az Őrgrófot. Pedig akkor még itthon volt az összes nagy basszista, Székely, Littasy és a többiek. És mégis én állhattam be a szerepbe. Nagyon sokáig énekeltem.

   - Abban az időben Székely Mihály volt az első számú basszista...

   - Nagyon jó kapcsolatom volt vele. Állítólag azt mondta másoknak, hogy őutána csak az Antalffy énekelhet.

   - Volt is olyan szereposztás, ahol Ön volt a második szereposztás Székely mellett.

   - Többször is, a Turandotban, a Fidelióban és másutt is. Nagyon szép évek voltak ezek. 1956 után volt olyan szezon, hogy hat új szerepbe álltam be, mert elmentek a basszisták. Lammermoori Lucia, Sába királynője, A bolygó hollandi és a többiek. Jöttek szép sorjában, a Fidelióba egy hét alatt kellett beállnom.

   - A Lohengrin királya?

   - Azt már 1954-ben elénekeltem. Rém nehéz szerep, nagyon magas és nagyon mély, ráadásul a ruha is rettentően súlyos volt. (Én akkoriban 57 kiló voltam csak, így ez is számított.) Évekig egyedül léptem fel benne, kaptam is ezért egy kis anyagi pluszt Tóth Aladártól.

   - Külföld?

   - 1959-ben kimentem a bécsi Volksoperbe próbát énekelni, le is szerződtettek a Nabucco basszusszerepére. De itthon volt a feleségem a gyerekekkel, és amikor hazajöttem, utána már nem engedtek vissza. A 60-as években a lipcsei operaházba hívtak a Trisztánba, a Tannhäuserbe, de akkor sem engedtek ki. Pedig ha sikerül, biztos más karriert futhattam volna. Nemrégiben voltam Lipcsében, megnéztem az emlékeim színhelyét. Sok idő telt el azóta.

   - Wagner különösen közel állt Önhöz...

   - Igen, ami Wagner-opera ment, abban mind felléptem. Trisztán, Tannhäuser, Lohengrin, Bolygó, Mesterdalnokok. Egyedül A walkür volt a kivétel.

   - Híres volt a 60-as években a Werner Mária - Tiszay Magda - Réti József - Antalffy Albert kvartett, szinte minden oratórium-előadáson Önök léptek fel.

   - Én akkoriban egyeduralkodó voltam oratóriumokban. Ez is úgy kezdődött, hogy 1956-ban elmentek a basszisták, és volt egymás után két h-moll mise-előadás, ami igen nehéz.

   - Persze, mert az egyik ária a magas baritonoknak fekszik, a másik a mélybasszusoknak...

   - Ma sokszor két énekessel csinálják, de akkor nem volt ez divat. Azt a koncertet Ferencsik János dirigálta, akinek Palló Imre bácsi ajánlott. Ez volt az első közös fellépésünk Ferencsikkel, utána mindig engem hívott. Volt, hogy 15-20 Teremtést énekeltem egy huzamban, Évszakokat, meg Missa Solemnist. Énekeltem még Zubin Mehtával is a Károlyi-kertben IX. szimfóniát.

Lukács Miklóssal

   - Igen, 1961 júniusában pont a Missa Solemnisben léptem fel a Bécsi Ünnepi Heteken, Sawallisch dirigált, Heinz Zednik volt a tenorista. Bécsben utána sokszor felléptem, János-passiót, Máté-passiót, Mozart Requiemet, Haydn-oratóriumokat énekeltem. A századik előadás után kaptam egy emléklapot, nagyon nyilvántartottak ott.

   - Nemrégiben az NFZ, a régi Állami Hangversenyzenekar 85. születésnapjára kiadtak egy emlékkönyvet, és a nyilvántartásuk szerint Ön volt az a basszista, aki a legtöbbet énekelt velük.

   - A zenekarban sok barátom volt, sokat turnéztunk együtt. Énekesek közül a fenti kollégákon kívül még László Margit és Barlay Zsuzsa volt a partnerem a legtöbbször koncerteken, s leggyakrabban talán Forrai Miklós dirigált. Nemrégiben az egyik tanítványom megkérdezett egy elég ritka darabról, Philipp Emmanuel Bach Magnificatjáról - na persze azt is énekeltem.

   - Meglepően korán elkezdett tanítani. Hogy jött ez?

   - Már 1968-ban tartottam egy kurzust odakint Ausztriában, az utána következő évben a Raimund Színházban énekeltem (Rökk Marika volt a partnerem, valamelyik operettben), és ott megkeresett egy fiatal szubrett, hogy tanítsam énekelni. 1970-től a mödlingi konzervatóriumban tanítottam, egészen 1997-ig. Mára az intézmény Ausztria egyik vezető zeneiskolája lett, 1500 növendéket foglalkoztatnak.

   - Azt mondják, egy énekest leginkább a saját hangfajába tartozó tanár tud eredményesen segíteni. Hogy van ez?

   - Én Révhegyi Olga néninél tanultam énekelni, odajárt Ágai Karola, Melis György és még nagyon sokan mások is. Egyébként ugyanazt a technikát tanítom, amit tőle tanultam. Nem véletlen, hogy én még most, nyolcvanöt éves koromban is tudok énekelni. Más már beszélni sem tud, de én az órákon még manapság is rendszeresen éneklek felső e-t, ami egy basszistánál magas hangnak számít. Szóval jó, ha van a tanárnak személyes tapasztalata, ismeri a repertoárt és meg tudja mutatni a feladatokat. Mert azzal lehet leginkább segíteni. De nem kizárólag.

   - Ki a legismertebb növendéke?

   - Bretz Gábor, aki bizony már tizenöt éve jár hozzám. Amikor itthon van, minden nap jön, s én minden premierjén igyekszem ott lenni. Ő például sokáig baritonnak tanult, én mondtam neki, hogy nem bariton, hanem basszus.

   - Persze egy jó technikájú basszus gond nélkül elénekelheti Scarpiát vagy Don Giovannit, volt rá számos példa már.

   - Így van. Gábor is énekelt Escamillót és Don Giovannit is. Én annak idején csak basszus szerepet énekeltem, de ott egyáltalán nem tartottam a magas hangoktól. Ha egy Főinkvizítor nem tud biztosan fent f-et énekelni, akkor az az egész szerepformálásán meghallatszik, hogy fél attól a hangtól.

A Don Carlosban (Korondy, Bende, Antalffy, Déry, Hankiss)

   - Persze, sokszor. A Don Carlosban mindhárom mély szólamot énekeltem, Fülöpöt, a Főinkvizítort és V. Károlyt is.

   - Nagy énekes-élményei lehetnek. Kinek köszönhet sokat?

   - Svéd Sanyinak. Amikor először énekeltem Bécsben, reggel 6-kor ért oda a vonat és ő ott várt a pályaudvaron. Bevitt egy kávézóba és megreggeliztetett. Akkor ettem először császárzsömlét. Ő éppen a Tell Vilmost énekelte kint.

   - Hogy lett vége az operaházi tagságnak?

   - Mihály Andrással 1980-ban komoly nézeteltérésem volt. Akkorra nekem jelentős tanári respektusom lett odakint. Luciára voltam kitűzve neves külföldi karmesterhez, de Mihály behívott, hogy van itt egy fiatal basszista, hadd énekelje ő az előadást. Mondtam, hogy semmi akadálya. De az előadás előtti napon fölhívtak, hogy mégis nekem kéne énekelni. Erre viszont akkor nemet mondtam.

   - Mitől van az, hogy az egyik énekes sokkal hosszabb pályát fut be, mint a másik, pedig induláskor hasonló kvalitásuk volt?

   - A másik rosszul énekel. Volt kint a Volksoperben egy tenorista, nagy sikere volt, de torokból énekelt, már rég nincs is a pályán, pedig még énekelhetne.

   - Mondok egy ellenpéldát. Del Monacóét.

   - Ő egy született tehetség volt, nem kellett neki énekelni tanulni. De például Simándy is ilyen volt.

   - Melis György azt mondta, hogy azért nem tanít, mert tele van ez a szakma kóklerrel.

   - Igaza volt. Hány olyan tanár van, aki csak azt nézi, hogy fizessen a növendék, közben lesi az óráját, hogy jaj, mikor lesz már vége.

   - Említette, hogy Ilosfalvy osztálytársa volt a Zeneakadémián. Őrajta már akkor lehetett hallani, hogy ilyen szép karrier vár rá?

   - Igen. Robi fantasztikusan szép hanggal született és elképesztően szorgalmas volt. És volt valami különös érzéke ahhoz, hogy kikerülje a buktatókat. A Tannhäuserben csak Waltert énekelte. Ritka adottság az ilyen.

   - Láttam a színházi archívumban, hogy fiatalon még a Vidám Színpadon is fellépett...

   - Nem volt pénzem, és ment ott egy Moliere-darab, a Gömböc úr. De - pont ilyen anyagi okokból - évekig felléptem a Hurrikán együttesben is. Volt egy csomó lemezünk, sokat léptünk fel még Bergendyékkel is. Amikor akadémista voltam, nagyon jól jött az a kereset, s Révhegyiné engedélyezte. Azután Tóth Aladár jelezte, hogy operaházi tagként már nem engedhetem ezt meg.

   - Mikor énekelt utoljára közönség előtt?

   - Négy éve még koncertem volt odakint, de nyolcvanévesen még dalestet adtam. De ma is ingázom két lakhelyem, Budapest és Mödling között, ahol díszpolgárrá avattak. Most jöttem haza Amszterdamból, ahol Gábor [Bretz] a Kékszakállú címszerepét énekelte nagy sikerrel.