"Nem volt kérdés, hogy váltok-e vagy sem" (László Boldizsár)

A Cotton Club Singers énekeseként szerzett elismertséget, majd szinte egyik pillanatról a másikra operaénekesként tűnt fel. És egyből olyan teljesítménnyel rukkolt elő, hogy neki adományoztuk az idei Momus-díjat. László Boldizsárt a műfaji váltás előzményeiről, okairól, és persze a szakmáról vallott nézeteiről kérdeztük.

   - Ritka, hogy valaki közel a negyvenhez a "könnyűről" a "komolyra váltson", és még ritkább, hogy azonnal ilyen teljesítménnyel mutatkozzon be - úgy mennyiségileg, mint minőségileg. Milyen volt belülről nézve ez a nagy menetelés, a mély vízbe ugrás?

   - Annyi időm sem volt, hogy beparázzak. Gyakorlatilag tíz hónap alatt öt főszerepet csináltam végig, és ebben benne volt egy három hónapos nyár is, amikor nem dolgoztam. Bár az ilyen fokú leterhelés nekem megszokott, mert a Cotton Club Singers időszakában ez mindennapos volt, én akkor non-stop üzemmódban léteztem. Ennek átemelése az opera világába csak egy hangi átállást igényelt. Meg persze az is közrejátszott, hogy a szervezés és az ezzel járó nyűg lekerült a vállamról, és az így felszabaduló energiákat tudtam még pluszban kamatoztatni a színpadon. Úgyhogy amikor odajött hozzám Réti Attila, és megkérdezte, hogy bírom, hiszen ez lehetetlen, én csak vigyorogtam, hogy ezt szoktam meg, ez az alap.

   - Mit szóltak a színházban, amikor megjelentél a meghallgatáson, mint Cotton Club Singers-tag?

   - Nyilván tudták, ki vagyok, de amikor elkezdetem énekelni, már nem a Cotton Club Singers-es énekesként figyeltek rám.

   - És azt mondták a végén: köszönjük, László úr, itt a szerződés, jöhetnek a főszerepek?

   - Kiszaladtak a sorokból, ahogy jöttem le a színpadról, és elkérték az összes adatomat. Majd felvették velem a kapcsolatot, de akkor még úgy gondolták, hogy én ezt a Cotton Club Singers mellett szeretném csinálni. Aztán Gyüdi Sándor, a színház igazgatója döbbenten hallgatta az első beszélgetésünkön, hogy úgy döntöttem, ha megfelelő feladatot kapok, én ezért otthagyom a Singerst.

   - Voltak elvárásaid? Mi történt volna, ha azt mondják: 1-2 évig csak kis szerepeket kapsz?

   - Nekem ez sorsszerű volt. Valahogy rendeltetésszerűen követték egymást az események. Először arról olvastam, hogy Szegeden Székhelyi megy, Gyüdi jön. Ki az a Gyüdi? Karmester. Akkor nyilván erősödik a zenei vonal. Vélhetőleg erősödik az opera is. Kipuhatoltam, lesz-e felvétel, és már a meghallgatás előtt írtam levelet a vezetésnek, felhívtam a színházi titkárt, meg mindenkit, akit kellett. Nagyon erős késztetést éreztem. Úgy mentem oda, hogy ha én jó hangi állapotban vagyok, márpedig odafigyeltem arra, hogy abban legyek, akkor engem fel fognak venni. És ez is történt.

   - Fel sem merült benned, hogy mi van, ha nem kellesz nekik?

   - Nem, mert nem az életemről volt szó. Az működött, a megélhetésem és az elismerésem rendben volt.

   - Akkor mi motivált?

   - Sok-sok évvel ezelőtt tettem egy ígéretet az első mesteremnek, Sík Olgának, miszerint én operaénekes leszek. Aztán három évvel ezelőtt találkoztam a második mesteremmel, Berle Sanford Rosenberggel, aki Carlo Bergonzi-tanítvány. Amit ő nekem adott, és ahogy erre a pályára egyszerűen átlökött, az alapján nem volt kérdés, hogy váltok-e vagy sem. A kérdés az volt, hogy mikor. Most jött el az alkalom, ez volt AZ esély. Úgy voltam vele, hogy ha most nem lépem meg, akkor örök életre elátkozom magam.

   - Sík Olgának mikor tetted az ígéretet?

   - Én Olga néninél eleve operaénekesként voltam számon tartva, úgy mentem oda.

   - Mi vitt el a Singers felé, ha operaénekesnek készültél?

   - Az, hogy gyerek voltam. Nagyon későn érő típus vagyok. Én három ével ezelőttre, Rosenberggel való megismerkedésemre datálom azt, hogy felnőtté váltam. A Singersben viszont az tartott ott, hogy azt mi hoztuk létre - az alapító tagokat egyébként pont Olga néninél ismertem meg. A zenekar nagyon hamar sikeres lett, és megadta azt az élményt, hogy én alakítom az életemet.

   - Korábban már ismerkedtél a színpaddal máshol is. Az nem fogott meg?

   - 1988-ban kerültem életemben először színházhoz, mint kórustag, és azonnal feltérképeztem, hogyan működik egy színházi közösség. Az akkor egy nagyon jól működő hely volt, a kecskeméti Katona József Színház, Lendvai Feri bácsi igazgatása alatt. Minden este teltházzal játszotta még a legelvetemültebb Dürrenmatt-darabot is, mert az operettel behozta a nézőt, aki bérletesként beült és megnézett mindent. Utána viszont voltam egy-két olyan színháznál, ahol nagy művészi megfejtés folyt, illetve olyan dolgokat láttam, amik nem tetszettek. Láttam tönkremenni fiatalokat. Elkerül Pestről, lemegy vidékre, alkoholista lesz, depressziós lesz, megbízhatatlanná válik, és szépen lassan leírja magát. A Színművészeti Főiskola például kitermelt olyan osztályt, amelynek tagjai az első évében nem kaptak szerződést sehova. Én ehhez a közeghez nem akartam tartozni. Ha én mondjuk a hetvenes években lettem volna huszonéves, akkor lehet, hogy hamarabb válok operaénekessé, mert hamarabb felfedezik bennem ezt a vonalat. Akkor még voltak olyan karmesterek meg színházigazgatók, akik tudták, mennyire terhelhető egy ember, és nem tették tönkre. De amit mondtam a színészekről, ugyanúgy igaz az énekesekre is. Rengeteg tenorista azért ment tönkre, mert huszonévesen túlvállalta magát. Most már másodvonalbeli szerepeket énekelnek, karakterszerepeket, vagy operettet.

   - Tizenöt év után meggondoltad magad? Válthattál volna korábban is?

   - Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy volt egy mélyrepülés a hangi állapotomat illetően. Több etapban visszaszoktam a cigarettára, huszonévesen belementem bulikba, sokszor hajnalig folyt a mulatozás koncertek után, no meg tíz éven keresztül minden vasárnap egy kocsmában léptem fel, füstben. Az gyilkos dolog a toroknak. Most már viszont nem tudnak olyan helyzet elé állítani, amire a torkom ne állna át azonnal. De akkor eltűnt a magasságom, a technikám. Rosenberg az első év után nagyon kiakadt, egy nyár alatt felhozta a hangomat, aztán visszament Stockholmba, én a Singersbe, ő karácsonykor jött megint, és elképedve hallotta, hogy szét van esve a hangom. Megint helyrehozta, nyár elején megint szétesett minden, és ez így ment két éven keresztül. Ez alatt a folyamat alatt jöttem rá, hogy én ezt nem csinálhatom. Akármilyen teherbírású vagyok, két lovat nem tudok megülni. Ezért döntöttem mindenképpen úgy, hogy ott fogom hagyni a zenekart.

   - A hangodat féltetted akkor is, amikor Szegeden visszautasítottad a Toscát?

   - Ott nem erről volt szó. Novemberben mutatták be az Adrianát, amit szeptemberben és októberben próbáltam. Szeptember elején kérdezte tőlem Pál Tamás, hogy fellépnék-e a Toscában októberben. Felhívtam Rosenberget, és utána nemet mondtam, ugyanis én még csak szoktam az opera világát, és arra, hogy tanulás közben egy teljesen más dologba beálljak, még nem voltam felkészülve. Most már ez nem jelent problémát.

   - Most jön is a Tosca. Vagy nem?

   - Terveztük. Csak közbejött egy pécsi Boleyn Anna.

   - Oda hívtak, vagy te kerested őket?

   - Érdekes a történet: nyáron Szegeden egy ismerősömmel találkozót beszéltem meg. Lecsapott egy őrült nagy vihar, egy órával későbbre toltuk az időpontot. Beültünk egy pubba, húsz perc múlva megjelent Kerényi Miklós Gábor az egyik kollegájával, akiről később kiderült, hogy Somogyi Szilárd, ő rendezi majd a Boleyn Annát. Elmentek mellettünk, leültek valahova, majd fölállt a Kerényi, odajött elém, és azt mondta: Boldizsár, átfáradna? "Természetesen." "Azért kértem, hogy idejöjjön, mert szeretnénk, ha jövőre Pécsen elénekelné a Boleyn Anna főszerepét. Vállalja?" "Igen, amennyiben olyan időszakra esik, hogy egyeztetni tudjuk." "Február?" "Vállalom." Négy percen belül újra az asztalomnál ültem, hogy Jézusom, most mi történt? Biztos, hogy felkértek volna máshogy is, telefonon, vagy levélben, de nekem akkor kellett odamennem, akkor esett az eső, azért voltam ott egy órával később... Sorsszerű.

   - De ekkor már letettél egy-két dolgot az asztalra operaénekesként. Mikor érezted, hogy jól döntöttél, menni fog ez?

   - A Faust elkárhozása adta meg az erőt, semmi egyéb. Pedig nagyon tiltakoztam ellene, amit lehetett megtettem, hogy ne kelljen elénekelnem. Megnéztem egy salzburgi előadást, és azt kérdeztem, ehhez nekem mi közöm? Mondtam Gyüdi Sanyinak, hogy Sanyi, bármit, vedd elő a Rigolettót, nem tudom, mit, csak ne ezt. Meg hát én éppen repertoárt építek, úgy készültem a pályára, hogy olyan szerepeim legyenek, amikkel el tudok menni azonnal máshova is meghallgatásra. Ehhez képest az Adrianával debütáltam, és rögtön utána jött a Faust. Nem az a tipikus repertoár-alapozás

   - Mi volt a fordulópont a Faustnál?

   - Nem egyetlen pont volt. Kezdtem zeneileg belemászni, Juronics elmondta a koncepcióját, milyen a figura, láttuk a díszletterveket, láttam a csillogást a díszleteket tervező Kentaur szemében - volt az egésznek egy tavaszi zsongás fílingje. Rengeteg impulzus ért. És hálát adtam az istennek, hogy találkozhattam ezzel a darabbal. Arra tanított meg ez az eset, hogy nincs eljátszhatatlan, vagy érdektelen szerep. Egyszerűen magunkból kell mindig kibányászni a szerep lényegét. És onnantól kezdve már nem én éneklem a Faust szólamát, hanem Faust használ engem. Most elővettük megint a darabot, és már izgalommal vártam. Persze közben megvolt a Bohémélet-premier, addig nem is mertem foglalkozni vele, nehogy bezavarjon.

   - Új világ? Szokni kell a szerepek közti ide-oda ugrálást?

   - Érdekes, az biztos. Én például sajátos módszerrel készülök egy-egy szerepre. Számítógépen összevagdosom egymás után azokat a részeket, amelyekben én éneklek, "rongyosra" hallgatom, és közben ízlelgetem ezt a 40-45 percet, megszokom a zenei végszavakat. Amikor a zongorás próbákra kerül a sor, már "elméletben" megvan a szerep. Az viszont nem mindegy, hogy kivel hallgatom. Az Adrianát például ott szúrtam el, hogy Corellivel hallgattam. Ő viszont egy más emberekben nem létező izmokkal rendelkező kétméteres monstrum volt, aki olyan hangon énekelt, hogy ha azt bárki megpróbálja utánozni, tönkremegy bele. És én úgy énekeltem végig az Adrianát. Mondták a kollegák, hogy ezt nem kellene ilyen sötéten énekelni. Amikor a Bohéméletre került a sor, már be sem szereztem a Corelli-féle felvételt. Giglivel hallgattam meg - csak ültem, és ámultam. És rájöttem arra, hogy ha valaki spinto hanggal rendelkezik, akkor az annál sötétebbet ne akarjon hallgatni.

   - Azt írod a blogodban, hogy Szegeden "nyughatatlan lelked lepihenhet". Ugyanakkor egyre-másra énekled az újabb szerepeket, operaátiratokat készítesz egy szvingcsapattal, van dalested, az interjú időpontját is négyszer kellett módosítanunk, és nem csak a Szeged-Budapest távolság miatt, ráadásul most is épp a volt Singers-tagokkal folytattál megbeszélést, amikor megérkeztem. Szóval nem úgy tűnik, hogy lepihentél.

   - Pedig így igaz. Azt csinálom, amihez kedvem van, csak a művészeti dolgokkal foglalkozom. Rácsodálkozom minden nap, hogy van szabad időm. Engem az sokkal jobban fárasztott, amikor nekifutottunk egy koncertnek a Singers-szel, és csak a falakba ütköztem, egy csomó rosszakaró direktben velem konfrontálódott, és ezekkel napi szinten kellett foglalkoznom. Úgy nem lehet utána a színpadon 100 százalékot hozni. Tehát oda kell figyelni, hogy mi az, amit feltétlenül meg kell csinálni, és mi az, amit nem.

Fotó a lemezborítóhoz

   - Például eldöntöttem, hogy itthon nem fogok járni meghallgatásokra. Engem kérjenek föl. Kétszer voltam az Operaházban is meghallgatáson, jellemző módon a legrosszabb formámat nyújtottam, de rájöttem, hogy miért: mert nem akartam, hogy oda most felvegyenek. Még nem akarok ott énekelni, így meg főképp, hogy a nálam tíz évvel fiatalabbak között ácsorgok a szerepért. Nekem az, hogy Szegeden vagy Pesten énekelek, indifferens. Nekem nem tud nagyobb örömet okozni a Magyar Állami Operaház. Maximum több pénzt tudna adni, ha egyáltalán. Zeneileg sem jobb Szegednél. Mondták már rólam, hogy egy év múlva úgysem leszek Szegeden. Ez nem igaz. Bár megyek külföldi meghallgatásra, szeretném Szegedet bázisként megtartani. Most például veszek egy lakást ott, hogy ezzel is megmutassam magamnak, meg a városnak, hogy összetartozunk. Azt a dolgot, ami az ember életében az Elsőt jelenti, respektálni kell. Nem véletlen, hogy a most készülő lemezem borítójához Szegeden készítettük a fotókat. Az sem, hogy Pál Tamással és a Szegediekkel veszem fel az anyagot. Lehet, hogy beüt egy külföldi karrier, lehet, hogy nem, de nekem elég motiváció az, ha egy társulat befogad, elismer, és örömmel nyilatkozik arról, hogy én a tagja vagyok.

   - "Alapvetően szórakoztatni szeretek, ha ezt a Hal a tortán-ban tudom megmutatni, akkor ott, ha szegeden operát énekelve, akkor ott" - nyilatkoztad valahol. A Hal a tortán most is beleférne még?

   - Utólag nézve az sok volt. Már eleve az is, hogy megjelentem a műsorban, de azt, hogy beöltöztem a sztriptíztáncosnő ruhájába, végképp nem tudta elviselni a szegedi közönség. Nagyon sok kritikát kaptam miatta, és Gyüdi Sándor is mondta, hogy ezt azért nem szokás, ennyire bohócnak nem szabad lenni. De vallom azt, hogy megjátszott, sótlan operaénekesnek sem szabad lenni. Nyilván meg kell találni az egészséges középutat. Tavaly például görkorcsolyával jártam be a színházba, az is visszatetszést okozott, már azzal is felhagytam.

   - Találkozik-e ez a "kényszer" a saját elhatározással?

   - Mindenképpen. Szeretném visszaadni a színházi világ izgalmát, megteremteni a három lépés távolságot, hogy a néző azt gondolja: ez az ember nem csak a színpadon nem olyan, mint én, hanem az életben sem. Legyen a művész valamilyen fokon megbecsült, elérhetetlen. Ebbe beletartozik például az is, hogy kocsival megyek, nem vonatozom - ne azt lássák, hogy megjelentem a hátizsákommal a pályaudvaron.

   - Hogyan definiálnád ezt? Mintát adsz? Értéket akarsz közvetíteni?

   - Nem dolgom, hogy én legyek a követendő példa. De ha egy mód van rá, ne mossanak össze köznépi dolgokkal. Maradjak elérhetetlen. Valamilyen fokig magánemberként is legyek olyan titokzatos, mint amennyire a színpad elvarázsol.

   - Ez a viselkedés jellemző volt rád a Singers alatt is?

   - Az utóbbi években már törekedtem rá.

   - Nem fordulhat ez át ez abba, hogy nagyképűnek tartanak majd?

   - Ezeket a dolgokat én nem eltúlozni akarom. Nem szükséges, hogy mindig egy kocsmában lássanak, de az sem, hogy hintóval vitessem magam körbe a városban. Nem erről beszélek. Csak meg kell adni ennek a szakmának azt a respektet, amiből táplálkozik.

   - Hol van most szerinted a szakma a megítélést illetően?

   - A béka segge alatt.

   - És szerinted a szakma tisztában van ezzel?

   - Szerintem a szakma homokba dugta a fejét. Akár Szegeden, akár bárhol. Akár színházvezető, akár közalkalmazott, akár beszámlázós. Eleve kikérem magamnak a közalkalmazotti státuszt, azt, hogy egy operaénekest besoroljanak, hogy egyáltalán megforduljon a papírja a városházán. Egy énekes legyen megtisztelve, legyen felkérve, kapjon évről-évre picit többet. Én annak vagyok a híve, hogy sztárokat neveljünk ki. Jelen pillanatban az Operettszínházon kívül nem csinál senki sztárokat. A Kerényi borzasztóan kemény, nem szeretik őt a szakmán belül, nagyon megosztó személyiség, sokan rettegve beszélnek róla, de ő például el tudja érni, hogy az énekesei bekerüljenek a köztudatba, méghozzá nem botrányok kapcsán.

   - Mi a teendő ahhoz, hogy ez máshol is megvalósuljon?

   - Dolgozni kell. És ha valaki nem megfelelően teszi a dolgát, ki kell rúgni. Akármennyire is szeretem, és tisztelem eddigi munkáját, ha nem segíti kellőképpen a színészek munkáját, ki kell rúgni. Mondok egy példát. Nekem nem tetszettek a szegedi plakátok, és a Bohéméletre készülve megbolygattam a "jól bevált" rendszert. Fogtam pár képet, kiválasztottam egy betűtípust, és összedobtam egy plakátot. Beküldtem a színház direkciójára, meg a sajtósnak, és megírtam, hogy ezt én húsz perc alatt készítettem el. Nem vagyok profi, és nem azt akarom, hogy ez a plakát legyen kint az utcán, csak szeretném, hogy legyen összehasonlítási alapotok. Ha az a plakát, amit megkaptok a profi grafikustól, csak kicsit jobb, mint az enyém, akkor legyetek tisztában azzal, hogy öt perc alatt készült. Nem tisztem azt mondani egy plakátra, hogy ne az legyen, de a készítője tisztelje meg azt a társaságot, aki hónapokig izzad, azzal, hogy nem rutinból dolgozik nekik, tegye oda ő is magát, hiszen a plakát hivatott eladni az előadást.

   - Te ezt a szemléleted már hoztad magaddal a Singersből. Nektek fontos volt a hatékonyság.

   - Annak az opera világában is fontosnak kellene lennie. Szegeden jó esetben a premier előtt három nappal jönnek ki a plakátok. Ez hiba, amit el lehet kerülni. Egy Singers-koncert esetében egy hónappal korábban már kint volt a plakát, úgy, hogy előtte három héten keresztül verziók tömkelegét dobtuk vissza és alakítottuk együtt a grafikussal. Ugyanolyan izzasztó hosszú órái voltak neki, mint nekünk, akik a zenét raktuk a színpadra. Ezt a szemléletet kellene megértetni a színház összes dolgozójával. Ezt tartom én a járható útnak.