"Nem szabad forró fejjel nekimenni egy darabnak" (Medveczky Ádám)

Tavaly ünnepelte operaházi tagságának negyvenedik évfordulóját, s a napokban töltötte be hetvenedik életévét. Medveczky Ádámot az elmúlt hétvégén a martonvásári Brunszvik-kastély parkjában vezényelt Beethoven-koncert ürügyén kerestük meg.

   – A Nemzeti Filharmonikusok emlékkönyvében találtam egy fotót egy 1964-es martonvásári koncertről. Szenkár Jenő dirigált, és a kép hátterében, a szobor előtt közvetlenül egy fekete, dús üstökű fiatalember ül a timpanik előtt… [A fotót lásd a cikk végén – a szerk.]

   – Nekem is megvan az a kötet, büszke is vagyok rá. Pont a pályafutásommal egy időben indultak el itt Martonvásáron a nyári koncertek. 1960-ban kerültem az Állami Hangversenyzenekarba, és azon a nyáron volt talán itt az első koncertsorozat. Sok hangversenyen timpaniztam Martonvásáron Ferencsikkel, Kórodyval, Szenkárral, Gardellivel. Mint karmester, most harmadízben szerepelek itt. Ez a mai koncert szinte szándék nélkül, mégis nagyon homogénre és egységesre sikerült.

   – Mire gondolsz?

   – Arról szól, amiről az életünk általában, a sötétségből való szabadulásról, de hagyjuk a brosúraszöveget: a C-dúr áll mindegyik közepén. Az „Ah! Perfido!” C-dúrban kezdődik. (A műnek egyébként különleges aktualitása van itt, a partitúrámon az áll: „für Gräfin Clari gewidnet”, a Brunszvik-lány, Klára elutasíthatta Beethovent, biztos ezért ez a nagy, „donnaannás” átkozódás.) A III. Leonóra-nyitány G-dúr, Asz-dúr, a-moll, a szabadító trombita B-dúr, de végül elérkezünk a napfényes C-dúrba, ami a legtöbb esetben a világosságot, a megoldást, a győzelmet jelenti.

   – Akárcsak a Fideliónál…

   – Így van, a szabadulás a fogságból, a sötétségből. Ugyanez van az V. szimfónia első és harmadik tételében. Igaz, c-mollban kezdődik, de egy győzelmes C-dúrban fejeződik be. Ez a C-dúr nem véletlen. Haydn Teremtésében, amikor elhangzik, hogy „Legyen fény!”, megjelenik a C-dúr akkord. Bartók operájában, A kékszakállú herceg várában, az ötödik ajtójánál is egy hatalmas, grandiózus C-dúr jelenti a teljességet, a világosságot. De más nagy, letisztult alkotásokban is feltűnően sokat szerepel. Mesterdalnokok: négy negyed és C-dúr, Falstaff: négy negyed és C-dúr, vagy Schubert Nagy C-dúr szimfóniája, Mozart Jupiter-szimfóniája. Sorolhatnám.

   – A te pályádon ez a sötétből világosság felé zajló út hogyan zajlott?

   – Én sosem éreztem a sötétséget. Voltak hullámvölgyek, voltak sikertelenségek, voltak elhallgatások, de bennem sosem volt olyan érzés, ami sötét hangulatot adott volna. Mindig volt – bármily helyzetben – egy adag belső tartalék, ami kisegített. Én árnyékban sosem voltam, legfeljebb sikertelenségben.

   – Tudatosan készültél karmesternek, mégis hosszasabb periódus töltöttél zenekari zenészként.

   – Diákkoromban kacérkodtam a karmesterkedéssel, de nem volt az olyan erős. A Zeneakadémián ütős szakon végeztem, majd egyből felvettek az ÁHZ-hoz. A timpani zenekari hangszer, nem szólóra való (bármennyire próbálják ezt ma másképp elhitetni), a zenekar összetartó gerince. Ritmusban, tonalitásban, hangzásban rendkívül meghatározó szerepe van, amit én rettentően élveztem. Ugyanakkor mégiscsak éreztem magamban a képességet a vezényléshez, ezért gondoltam továbblépni. Ki akartam próbálni. Jelentkeztem a karmesterképzőre. Kórody András volt a tanszékvezető, felvett, és az öt évet három év alatt elvégeztem. Majd felvettek az Operaházba korrepetitornak, hiszen elég jól zongoráztam. Feladtam a muzsikusi állásomat, ami rizikós lépés volt, hiszen akkor már szólamvezető voltam Magyarország első zenekarában, ami nagyon nagy dolog volt, nem beszélve az anyagi vonzatáról. De az Operaház akkori vezetői, Ferencsik, Kórody, Mikó András és Lukács Miklós bizalmat szavaztak nekem, és a következő évben debütálhattam a Cosi fan tuttéval.

Rubinstein, Ferencsik, hátul Medveczky

   – Zenekari muzsikusként mely előadás vagy előadások hatottak rád legjobban, így évtizedek távlatából visszanézve?

   – Nehéz lenne bármelyiket kiemelni. Nagyon nagy nevekkel dolgoztam együtt a zenekarban. Szinte mindegyik karmestertől tanultam, de nem úgy, hogy ellestem. Nem azt néztem, hogy old meg X. Y. egy ritenutót, egy gyorsítást, egy tempóátmenetet. Az ember a játék közben elengedi magát és kiderül, hogy a másik tevékenysége hogyan hat rá. Az illem (de nem csak az) azt kívánja, hogy elsőnek Ferencsik János nevét mondjam, akivel a legtöbbet dolgoztam, így óhatatlanul az ő kifejezései, instrukciói hatottak rám legjobban. De rendkívül sokat tanultam az olasz karmesterektől. Talán hozzám az itáliai dirigensek stílusa áll legközelebb. A gyors, kismozdulatú, világos ütésű Gardelli, Patané, Muti, Abbado művészetét érzem leginkább inspirálónak. Talán a nagy ős, mindannyiuk zenei apja, nagyapja volt, nekem dédapám lehetne Arturo Toscanini, aki így rajtuk keresztül hatott rám.

   – Ő volt a legfőbb példakép?

   – Őt csak filmen láthattam, de az a határozott, egyszerű, egyértelmű dirigálás végtelenül lenyűgözött. Igaz, hogy nagyon sokáig, aprólékosan és vérre menően próbált, a koncerten meg csak föltette a koronát. Lemezt is sokat hallgattam vele. Volt, hogy annyira beleélte magát, hogy szinte együtt énekelt a zenekarral. Van egy ősrégi Bohémélete a 40-es évekből, ahol szabályosan hallani, ahogy magában dünnyög közben, de ez nemhogy nem zavarja az „adást”, hanem kifejezetten szárnyakat ad a produkciónak.

   – Azt mondják, diktátor volt.

   – Azt mondják, és ez tényleg nem egyezik az én temperamentumommal. De amit létrehozott, példaértékű. A másik legendát, Karajant is nagyon kedveltem, azt mondják, ő is cezaromán volt. De láttam őt élőben dirigálni Firenzében, a Fenice Színházban, ami teljesem más volt, mint a tévéfelvételeken látható átszellemült arccal, becsukott szemmel vezénylés. Ott úgy ütött, mint a kisangyal.

   – Te ’69-ben kerültél át az Operaházhoz, s említetted az első operát, a Cosit. Mai fejjel másképp dirigálnád?

   – Elég hosszú szünet után – kb. tíz évvel ezelőtt – kaptam egy újabb sorozatot. Kétségkívül másképp csináltam, mint régen. Nem a kifejezés volt már a legfontosabb, mert addigra az alapok felrakását éreztem legfontosabbnak. A kifejezés és a technika együtt létezik. Nem szabad forró fejjel nekimenni egy darabnak, a szívnek kell forrónak lenni, a fejnek hidegnek kell maradnia. Ezt Erdélyi Miklóstól tanultam, akinek nagyon sokat köszönhetek. Ő figyelmeztetett, mert látta bennem a szertelen lobogást.

   – Nem sokkal később jött az első televíziós karmesterverseny, ahol mai médiasztárokat megszégyenítő népszerűséget szereztél. Akkor még ez a „szertelen lobogás” jellemzett?

   – Épp akkor voltam egy átmeneti állapotban, amit nem vetek meg és nem is szégyellek. Kórody mondta egyszer nagyon bölcsen: „vigyázz, kicsit elnagyoltak a mozdulatok a tempó rovására, de ez majd magától el fog tűnni”, és ez így volt. Később jöttem rá, hogy nem kell elégetnem magam minden próbán, és hogy többet kell használnom a fejem. Ebben az időben volt némi hullámvölgyem, ugyanis váratlanul nagyon sok felkérést kaptam, amelyekre nem lehetett nemet mondani. (Ez a helyzet énekeseknél tragédiát szokott okozni, szerencsére egy dirigens kevésbé sebezhető.) Akkor még nem volt enyém a teljes repertoár. Felkészültem ugyan minden előadásra, de rettentő szorongással és belső feszültséggel éltem emiatt.

   – Ez elmúlt a későbbiekben?

   – El, hála Istennek, a ’80-as években, és ennek két oka volt. Egyrészt zenekari vezetővé váltam. Előbb az ezernevű Postás Zenekarnál, majd az Operaháznál, s legutóbb a Győri Filharmonikusoknál lettem vezető. Azzal, hogy gazdája lettem valaminek, rájöttem, fontos, hogy minél kevesebb instrukcióval megértessem magam, s a hangzó anyagra kell koncentrálnom. Másrészt meg akkor kezdtem el tanítani a főiskolán. Az, hogy meg kellett fogalmazni egy instrukciót, egy hibát, vagy javítási lehetőséget, önmagam számára nagyon sokat jelentett.

   – Ha jól emlékszem, a Matáv Zenekartól azért jöttél el, mert egy olyan személyi döntéssort szerettek volna végrehajtatni veled, amit nem vállaltál.

   – Igen, én ellene vagyok minden olyan intézkedésnek, ami megcsorbít létszámokat és embereket foszt meg állásuktól csak azért, hogy egy cég kényelmesebben tudjon gazdálkodni. Ezt visszautasítottam, amivel nem nagyon oldottam meg a helyzetet, de talán késleltettem a problémát, talán változtattam az utánam jövők szemléletén. Az a véleményem, hogy nem bábokról van szó, hanem emberek viszik vásárra a bőrüket. A rettegés és félelem megöli a zene kiteljesedésének lehetőségét. De ez a harcom még nem ért véget. Remélem, hogy hamarosan a kultúra területén is sikerül kilábalni ebből a mélységből. Egy ország kultúrája a nemzet alapkincse, ami nem mérhető forintban, kilókban, méterekben. Rajtunk múlik, hogy megőrizzük vagy meghamisítjuk.

   – Sok vita van manapság az Operaház működéséről. Te hiszel a társulati létben?

   – Egy színház nem működik társulat nélkül. Ha minden produkció minden közreműködőjét innen-onnan szedik össze, az nem színház. Nem szabad a társulatot szélnek ereszteni. Az nem oldja meg a helyzetet, ha a süllyedő léghajóról a legértékesebb dolgokat kidobáljuk, ez illúzió. A színház állandó emberekhez van kötve. Ennek a színháznak lelke van, múltja van, nem lehet megölni azzal, hogy előadásonként rakosgatjuk össze az embereket. Én már nyugdíjasként kapok iksz számú előadást, a jövő évadban tizenhármat, ami ha innen nézzük, kevés, ha onnan, akkor sok. De ha azt látom, hogy olyan nevek, mint Molnár András, Bazsinka Zsuzsa, Kertesi Ingrid, Pánczél Éva vagy Berczelly István, alig kapnak előadást, akkor az nagyon elszomorít.

   – Az idei év elhalmozott elismerésekkel, olyanokkal is, amik régóta esedékesek voltak.

   – Nem panaszkodom, tényleg elárasztott díjakkal a Mindenható. Megkaptam a Lajtha-díjat januárban, márciusban a Kossuth-díjat, majd az Árpád-pajzsot vettem át Komáromban, ami egy civil díj. De a legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy az Operaház zenekarától kaptam egy aranypálcát. Én nem emlékszem olyanra, hogy egy együttes – minden protokolláris kötelezettség nélkül – arra gyűjtött volna, hogy megajándékozza a dirigensét.

   – Van, ami kimaradt a pályádon?

   – Van, bár kevés. A Don Carlost és a Trisztánt nem vezényeltem még, és furcsamód három nagy Mozart, a Don Giovanni, a Figaro és a Szöktetés kimaradt az életemből. De a következő évadban – pont Mikuláskor – enyém a Don Giovanni második szereposztása.

Martonvásár, 1964