\"Nem értem azokat, akik mereven ragaszkodnak a szabályokhoz\" (Branford Marsalis)

Sajtótájékoztatót tartott Branford Marsalis abból az alkalomból, hogy október 5-én a Művészetek Palotájában lépett fel a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekarral. Itt többek közt Ibert, Ravel, Mahler, Vaughan Williams műveit játszotta. Az összegyűlt újságírók szabadon kérdezhették, az első kérdés természetesen arra vonatkozott, hogyan áll hozzá a jazz, és hogyan a klasszikus művek játékához.

   - Hét évvel ezelőtt kezdtem el foglakozni a komolyzenével, rendszeresen gyakorolni. A hangom ebben sokkal konkrétabb. A jazz nagyon személyes kifejezés, ott tulajdonképpen csak azt kell az embernek játszania, amit szeret. A komolyzenében a leírt dolgokat akkor is el kell játszanom, ha nagyon nehezek, és esetleg nem is tetszenek. A jazzben, ha nem elég óvatos az ember, kialakít egy játékszisztémát. Ott a zene az akkordmenetekre épül, és ha nem figyel, automatikusan követi ezeket, nem pedig egy saját zenei gondolatot épít fel.
Mivel nagyon sok időt töltöttem klasszikus művek gyakorlásával, ha ma jazz-szólistaként állok a színpadon, az onnan származó gondolataimat is megvalósítom, míg régebben elhessegettem ezeket. Az az általános felfogás, hogy a klasszikus zene merev, kötött. Ez igaz lehet, ha rosszul játsszák, de ha jól, ez egyáltalán nem állja meg a helyét. Itt is meg van a lehetősége a szabad önkifejezésnek.

   Arra a kérdésre is kimerítően felelt, hogy miért fordult a jazztől a klasszikus zene felé.

   - Azért is kezdtem el játszani ezt a zenét, mert nehéz. Kihívásnak éreztem, és még most is az. A zenélés nem különbözik más foglakozásoktól. Kezdetben az ember tanul, tanul, aztán elérkezik a pillanat, amikor úgy érzi, mindent annyira tud, hogy elengedheti magát. Ilyenné vált számomra a jazz. Sok zenésznél hallani, hogy végeredményben mindig ugyanazt játsszák, csak a dalok címe változik. Ez történt velem is, és úgy éreztem, változtatnom kell a dolgokon. Éppen jókor jött az Orpheus Kamarazenekar felkérése, hogy készítsünk egy úgynevezett crossover-lemezt Gershwin művekből és hasonlókból, de én azt mondtam, nem ezt akarom, hanem igazi klasszikust. Nem voltam igazán felkészülve rá, de belevágtunk. És ez nagyszerű volt számomra.

   Ligeti András karmester is kérdezett, feltűnt neki, milyen jól eligazodik Marsalis a kottában, ami megfigyelése szerint nem igazán jellemző a jazz-zenészekre. Milyen tanulmányok során tett szert erre a tudásra?

   - Ötéves koromban kezdtem zongorázni, de nagyon nem szerettem. Viszont nagyon jó lett volna játszani az iskola zenekarában, de ugye azt zongorával nem lehetett. Mivel az öcsém már trombitált akkor, végül a klarinétban állapodtam meg apámmal. A klarinéton elég nehéz tisztán intonálni, de nekem nagyon jó tanárom volt, és egy idő után azt mondta, kiváló klarinétos lenne belőlem, de egy barátom elcsábított egy blues-együttesbe, akkor kezdtem szaxofonozni, de jazzt igazából csak 19-20 éves koromban kezdtem játszani, addig elég sokat játszottam kottából.
Zongorakivonatom van, és sokat hallgatom a műveket, többféle előadásban. Amikor egyedül gyakorolok, használom a képzeletem, de a Vaughan Williams-oboaversenyt most játszom először, és sok bonyolultabb helyen Ligeti András segített át, mert ez a legnehezebb mű, amit eddig játszottam. Nagyon nehéz hiba nélkül játszani, én még nem hallottam olyat, talán egy-két zenész van, aki képes rá, a lényeg, hogy ezen túltegye magát az ember.

   Természetesen arra is vonatkozott kérdés, mit játszik szívesen.

   - A művek kiválasztásánál nem a stílus fontos a számomra, hanem az, hogy a hangterjedelem megfeleljen a hangszernek. Oboaművek például kiválóan alkalmasak szoprán szaxofonra, míg a klarinétnak túl nagy a hangterjedelme hozzá. Bach hegedű-oboa versenyét ugyanúgy lehet játszani, mint bármi mást. Ez a zenészen múlik, mennyire érti a barokk zenét. Nem a hangszer diktál. Hegedűsök éppúgy játszanak Mozartot, mint Stravinskyt, és közben ugyanazt a hangszert használják.
Mint zenész, nem élek egy zárt dobozban, és ezért nagyon szerencsésnek érzem magam. New Orleans-ban, ahol felnőttem, nem különítik el élesen a különböző stílusokat, már csak azért sem, mert a megélhetéshez mindent kell tudniuk játszani a zenészeknek. Azt New Yorkban kérdezték először, hogy miért csinálom ezt, hiszen jazzistaként tartanak számon. De az én fejemben nem különülnek el élesen a különféle stílusok, ezért teljesen természetesnek érzem, hogy a Mahler Gyermekgyászdalok-ciklusból eljátszom a második dalt szoprán szaxofonon, egyszerűen azért, mert tetszik. Nem értem azokat az embereket, akik mereven ragaszkodnak a szabályokhoz.

   - A jazzben nyilván könnyű dolga van, hiszen azokkal játszik, akikkel azonos a gondolkodása. De hogyan választ szimfonikus zenekart?

   - Igen, a jazz-zenészeket én kérem fel, így az egyszerűen ment. Most sem volt nehézség, hiszen a zenekar kért fel engem. És most itt jól érzem magam, mert az Államokban néha igen-igen rossz zenekarokkal kell játszanom. Olyan városi zenekarokkal, mint például a Wisconsini... De minden helyzetben igyekszem tanulni, és itt különösen sokat sikerült, már eddig is.

   - Hallgatás útján is ismerkedik zenékkel, zenészekkel. Kiket, mit hallgat szívesen?

   - Például a Debussy-darabot, amely eredetileg is szaxofonra íródott, nem hallottam még ezen a hangszeren. Egyébként főleg énekeseket hallgatok, hiszen öntudatlanul is minden hangszeres olyan módon próbál kifejező lenni, mint ők. A Vaughan Williams-versenyt pedig a berliniek első oboistájával, Albrecht Meyerrel hallottam először. Egy az egyben a kottát játssza, ami néha merevnek tűnik, de az egész nagyon megfogott. Ez nem igazán nagy mű, mint egy Mahler vagy Chopin, de amivel értékessé lehet tenni, az az érzelmi kifejezőerő a játékos részéről.
Glenn Gouldot, vagy Mikhail Pletnevet is szoktam hallgatni. A nagy zenei képzelőerőt szeretem bennük, éppen úgy, mint Charlie Parkerben, vagy Billy Hollidayben. Ahogy a nagy zeneszerzők melodikai síkon felépítik a műveiket - nem egyszerűen csak írnak egy dallamot -, az tud megfogni. Két hete kezdtem el a Brahms Requiemet hallgatni. Teljesen kiütött. De hallgattam mostanában koreai és afrikai népzenét is, igaz, még nem tudom teljesen értelmezni őket. Tegnap beszéltem egy szaxofonossal, aki idejött, és hallott magyar népzenét, szerzett is egy tanárt, aki tanítja magyar népzenére. Kérdeztem tőle, miért nem vesz inkább tíz népzenei lemezt?

   - Mit kapott a családjától?

   - A legjobb dolog, amit szüleinktől kaptunk, hogy azt csinálhatjuk, amit szeretünk. Sosem kényszeríttettek például a gyakorlásra. De arra neveltek, hogy felelősek legyünk azért, amit mondunk. És ez az alkotmányuknak is az egyik alappillére, a szabad beszédhez való jog. Ez akár azt is jelentheti, hogy bármekkora hülyeséget mondhatunk. De otthon arra tanítottak, hogy a véleményünket alapos háttértudással támasszuk alá.