Nekem a színpadi lét gyakran valóságosabbnak tűnt, mint maga az élet – interjú Váradi Zitával II.

Több, mint három évtized telt el az első operaházi fellépése óta. Nem sztár a szó klasszikus értelmében, de szinte minden alakítása messze kimagaslott a mezőnyből. Személyiség, egyáltalán nem szokványos pályaívvel. Már jó ideje felsőfokon tanítja is a mesterséget. Egy kicsit rendhagyó beszélgetés Váradi Zitával – II. rész.

   - Az alatt a hat Debrecenben töltött év alatt próbálkoztál felkerülni Pestre? Vagy úgy voltál vele, hogy debreceni énekesnőként mész nyugdíjba?

   - Én ezen nem gondolkodtam túl sokat, egyszerűen mentem a magam útján és amikor úgy tűnt, hogy ott a lehetőség, akkor léptem. Debrecenben nagyon jó szerepeket kaptam. Ha rögtön felvesznek az Operába, ezek a feladatok valószínűleg később értek volna el hozzám. A debreceni hat év alatt szép repertoárt építettem fel és nagyon sokat lehettem színpadon. Az Operába jöttem előénekelni közben, jól is sikerült, mindenkinek tetszettem, de valahogy mégsem lett belőle felkérés. Egészen 2001-ig, amikor egy igazgatóváltás volt, ekkor…

   - jött Győriványi Ráth György…

   - Így van, meghallgatásokat tartott, Susannát és Musettát énekeltem, tetszett neki. Elmondta, hogy számít rám, fog adni középszerepet is, nemcsak főszerepeket, főként azért, hogy legyek sokat színpadon és szokjam meg, ez nagyobb ház, mint a debreceni. Ez abszolút jó gondolat volt, így nem terhelt le rögtön, hagyott időt arra, hogy rutint szerezzek. Adinát és Iluskát énekelhettem, de kaptam kisebb szerepeket, például Tebaldo-t a Don Carlosban, ahol egy komplett csúcsszereposztással dolgozhattam együtt. Felemelő volt. Lukács Ervin vezényelt, Tokody Ilona, Lukács Gyöngyi, Komlósi Ildikó és Pánczél Éva, Kelen Péter, Miller Lajos, Polgár László és Kováts Kolos. Ervin elég bizalmatlan volt kezdetben, mert még nem ismert, de aztán az első próba már meggyőzte őt arról, hogy minden rendben lesz. Bementem a nagyjelenetbe, elénekeltem, amit kellett és a felvonás végéig testközelből néztem a nagyokat. Úgy ahogy a debreceni vezető énekeseket is korábban, Hegyes Gabit, Mohos Nagy Évát, Tréfás Györgyöt, Albert Miklóst. Rendkívül sokat tanultam tőlük és hihetetlenül segítőkészek is voltak. Ezekből az élményekből, tapasztalatokból tudom, hogy van ennek a pályának egy olyan része, amit csak a színpadon lehet megtanulni. Ha van egy fiatal énekesnek antennája ehhez, tud figyelni és észrevenni dolgokat, sokat tud fejlődni ezáltal.

   - Lukács Ervinnel később dolgoztatok együtt?

   - Nem, sajnos. Jóval később az egyik Bohéméleten ott volt nézőként és a büfében a nyakamba borult, hogy mennyire tetszett a Musetta alakításom. Ez tőle rendkívül értékes dicséret volt, csak azt sajnáltam, hogy vele nem volt közös Bohéméletünk, akkor már nem vezényelt.

Visszatérve Győriványi Ráth Györgyre: Ő nekem abban a pillanatban olyan szerepeket említett, amivel azonnal rákerültem volna a lírai szoprán vonalra, elindulhatott volna a pályám ezen az úton, de ez végül csak később tudott megvalósulni.

   - Nem Te vagy az egyetlen, aki ezt mondja. Viszont Győriványit egy éven belül menesztették, jött vissza Szinetár Miklós Petrovics Emillel együtt, utánuk érkezett Hegyi Árpád Jutocsa egy röpke pillanatra, majd Vass Lajosék Kovalikkal Fischer Ádámmal és így tovább. Ezek az évek az állandó széljárás-változások nem könnyítették meg a magánénekesek dolgát…

   - Viharos időszak kezdődött azon a ponton számomra, gyakorlatilag nullára csökkent az előadásaim száma, egyedül a Parsifal viráglánya maradt. Petrovics Emilt ismertem régebbről, amikor Sziklay Erikához jártam, mindig a mellettünk lévő teremben tanított és olykor bejött az énekeseket meghallgatni. Egyszer megkérdezte, hogy nem énekelném-e el az I. kantátáját? Micsoda kérdés volt! Elénekeltem boldogan. Azok a koncertek nagyon jól is sikerültek, Emil vezényelt, egyébként szenzációsan. Debrecenben is látott némelyik bemutatón. Amikor bekerült a fő-zeneigazgatói székbe, sajnos mégsem gondolkodott igazán bennem eleinte. Valójában Kovács Jancsi mentett meg attól, hogy a pálya szélére sodródjak. A Jenufa akkor futó produkció volt és Jano szerepére épp nem volt énekes, Ő engem kért, majd Papagena is megtalált újra. 33 éves voltam ekkor. Ha egy lírai szoprán ennyi idős korára ennyi mindennel a háta mögött visszakerül a startvonalra, eléggé búnak ereszti a fejét. Szerencsére utána pillanatokon belül beugrottam Mátyásnak is a Hunyadiba és több más darabba is belekerültem. Az volt az az év, amikor mindent megoldottam, ha fiú volt, ha lány. Évad végére jó néhány szereppel lett gazdagabb a repertoárom, sikerült megvetni a lábam az Operaházban. Bebizonyosodott, hogy sokoldalú vagyok, a legkülönbözőbb szerepeket is meggyőzően alakítom.

   - Rád kaptak és jöttek a jó szerepek, egyik a másik után.

   - Igen, megkaptam Norinát, visszajött Adina, Susanna lehettem, aztán Musetta, később Pamina, és így tovább. Volt egy időszak, amikor többet jártam külföldre is. Bregenzben például előbb énekeltem Norinát, Párizsban pedig előbb voltam Császárné a Háryban, mint itthon.

   - Térjünk vissza Zempléni Máriára, akinek a teljes pályáját volt szerencsém végigkísérni és rettentő nagy átfedést vagy hasonlóságot látok a Tiéddel. Alkatilag, figurákban, hangi és énekesi megoldásaiban is. Ugyanúgy szabálytalan szerepekben tudott kiugrani, mint Te. Téged nem akartak Saloméval megkísérteni?

   - Azzal nem, de izgalmas lett volna, ha kísértgetnek ezzel-azzal. Voltaképpen nem vagyok elégedetlen egyáltalán, nagyon sok jó szerepet énekeltem. A Mozart operaszubretteket szinte mindet, amire lehetőségem volt, a bel canto repertoár is jelen volt a pályámon és eljutottam az igazi lírai szoprán szerepekhez is. Kicsit a barokk operákat hiányolom ugyan, mert nagyon szeretem és jól is áll a hangomnak, de kevés lehetőség volt erre. Néhány lemez és koncert azonban kárpótolt. Utólag visszagondolva a viharos igazgató-váltásos időkre, amikor tényleg nagyon könnyű volt kisodródni a pálya szélére, azt csak azért éltem túl, mert néhány évvel a Zeneakadémia elvégzése után elmentem tanulni Kaposi Margit tanárnőhöz.

   - Akkor Ő a hiányzó láncszem, az említett negyedik énektanárod.

   - Igen, ameddig tanított, jártam hozzá szorgalmasan, vagyis onnantól még 22 évig. Akkor is mentem, ha volt konkrét cél, és akkor is, ha nem. Sokszor bátran kísérleteztünk, bontogattuk a határaimat, az Ő óráin olyan áriákat is énekeltem, amiket színpadon soha, például Mimit, Manont, Grófnét, Luciát. Valójában Ő biztosította az állandóságot, a keretet a pályám egy hosszú és sokszor göröngyös szakaszán. Kiegészítette mindazt, amit Sziklay Erikától és a korábbi tanáraimtól tanultam. A nehéz időszakokban mindig kaptam egy lökést, muníciót, támogatást, mikor mire volt szükség. Döbbenetesen motiváló volt minden, amit mondott. Az Ő énekóráin a teljes átélés volt az elvárás, nem volt más út, különben hazaküldött. Mindig őszintén megmondta, amit gondolt. Ez sokszor kemény volt, de mindig rendkívül hasznos. Nála megtanultam 100%-ig belemenni az éneklésbe hangilag és érzés szinten is. Az órái nem csak éneklésről szóltak, komplex módon állt hozzá. Szédületes tapasztalatokkal tudott gazdagodni az, aki oda járt, de nem csak hangról, zenéről, hanem saját magáról is. Komoly személyiségfejlesztő hatása is volt az óráinak. Emberileg is jóban voltunk, órákon kívül sokszor találkoztunk, beszélgettünk, elmentünk kávézni-sütizni, koncertre, prózai előadásokra, kiállításokra, mert a művészetekhez különleges érzéke volt. Rendkívül komoly tudással megáldott ember volt, élmény volt vele beszélgetni, bárhova elmenni. Hamar túlléptünk a tanár-növendék kapcsolaton, maximálisan számíthattam rá mindenben. Előadás után (ha nem volt ott) felhívtam és hosszan megbeszéltük, melyik frázis hogyan sikerült, mindenre kíváncsi volt. Utólag is hálás vagyok neki a támogatásért, amit kaptam. Nagy adomány az élettől, hogy megismerhettem.

   - Említetted, hogy fiatalon beszippantott a színpad. Ezért van, hogy kevesebbet szerepeltél koncerteken?

   - Nagyon szerettem a koncerteket is, de annyira megtaláltam magamat a színpadon, hogy leginkább ott voltam otthon. Az opera műfaja nagyon komplex és ez benne a legjobb. Egyszerre mindent kell tudni, énekelni, játszani, és én nagyon élvezem az összetett dolgokat. A koncert nagy fegyelmezettséget igényel, mindent javarészt hanggal fejezünk ki. Koncertezni nagyon hasznos, sokat finomít az éneklésen. És nem utolsósorban vannak olyan zenék, amelyekkel kizárólag koncerten lehet találkozni, csodálatos oratóriumok, kantáták, misék motetták, stb. A személyiségemhez az opera műfaja jobban illett, valójában játékos típus vagyok, talán nem látszik rajtam, de olykor még bohém is. Viszont menten vigyázzba vágom magam, ha koncert van. Ezt is szeretem. Bach számomra egy félisten és nagyon jól esik megfelelni az elvárásainak.

   - Említetted a négy nagyon meghatározó énekmesteredet. Köztudott, hogy ma már Te is aktívan tanítasz, jelenleg a Zeneakadémián is. Te amolyan „keveréke” vagy az énektanáraidnak?

   - Ezen eddig még így nem is gondolkodtam. Mindannyiuk tanítása bennem van bizonyára, de Margit nénié természetesen a leginkább, miután hozzá jártam a leghosszabb ideig. A mód, ahogy Ő tanított, nagyon megfogott, de ezt nehéz szavakkal jól kifejezni. Voltaképpen elegyítek minden tanítást a saját tapasztalataimmal és ezek alapján dolgozom a növendékeimmel. Talán úgy lehetne leírni, hogy egy laza, de koncentrált figyelő állapotba hozom magam és sokat támaszkodom a megérzéseimre. A tanításba éppúgy „belemegyek”, mint az éneklésbe. Egyszerre hallgatom és élem, valójában magamban én is éneklem a darabot. Elmondom, hogy én hogyan csinálnám, de a növendékből kiindulva javaslok többféle megoldást és megkeressük azt, amit ő a leginkább magáénak érez.

   - A múltkor belefutottam a YouTube-on egy növendékeiddel adott koncertre. Az tűnt fel, hogy az operaáriák mellett nagyon sok, fogalmazzunk úgy: operán kívüli darab is szerepelt benne. Operett, sanzon, kuplé, ilyenek. És még az volt a jellemző, hogy a szokásos „kijön-meghajol-kinéz a zongoristára és kezdi” menet helyett mozgás volt, játék és egyfajta folyamatként zajlott az este. Ez nyilvánvalóan nem a tanítványaidtól jött.

   - Alapvetően minden inspiráció számomra a növendékekből, a zenéből és a darabból jön. Ez nagyon hasonló ahhoz, amikor megnézek egy kottát, elolvasom a szöveget, elkezdenek áramlani az ötleteim a szerep színpadi és zenei megvalósításra, kifejezésére. Ránézek a növendékekre, kitalálom kinek mi állna jól, mi illene a személyiségéhez, hangjához. Ebből aztán összeáll a fejemben egy téma (szeretem tematizálni a növendékkoncerteket), amire felfűzhető az este. Rövid időn belül nagyjából látom magam előtt az egészet. A növendékek rácsatlakoznak a gondolatmenetre, ők is hozzák az ötleteiket, az egész inspiráló módon hat rájuk. Volt már barokk tanszakink, szóval komolykodtunk is, de amit láthattál, az a legutóbbi koncertünk volt, aminek a címe, mottója „Csak könnyedén…” volt. Kiválasztottunk operett, sanzon, kuplé dalokat, áriákat és kis játékkal fűszerezve adták elő a növendékek. Egészen felszabadultak ettől, hiszen lazábbak voltak a keretek, mint egy hagyományos koncerten, többet mertek mutatni magukból. Láthatóan nagyon élvezték az egészet, már a próbák is üdítően jó hangulatban zajlottak, motiváltak voltak, szerették csinálni. Többekről ott derült ki például, hogy remek humorérzékük van, amit aztán bele is tudtak vinni az előadásba. Ez az egész arra is jó, hogy megértik és megtanulják, hogy a zenés színpadi műfaj nagyon összetett, itt kicsiben és könnyebb darabokon gyakorolunk, de a későbbiekben is hasonló módon álljanak majd hozzá, amikor esetleg operai szerepek jönnek.

   - Az operai pályádon gyakorlatilag mindenkivel dolgoztál, Horváth Zoltántól, Békés Andrástól Szinetártól egészen a maiakig, Kovalikig, Anger Ferencig és sorolhatnánk. Az, hogy Te ötletekkel érkezel egy próbára, hozott már olyan előrelépést, hogy „megvették” azokat?

   - Miután a próbára már teljes szereptudással érkezünk, már mögöttünk van egy tanulási fázis. Mint korábban említettem, én úgy működöm, hogy elolvasom a szöveget, megnézem a kottát és jönnek a gondolataim, ötleteim a figura megformálásával kapcsolatban. Ezeket be is írom a példányba, nehogy elfelejtsem. A jó ötletek mindig egy könnyed fuvallatként jelennek meg a fejemben és rendkívül illékonyak, ha azonnal nem írom le őket, lehet, hogy a következő percben el is felejtem, mert esetleg a további gondolatok lefedik őket. Ez egy nagyon termékeny időszaka az én szerep-építkezésemnek. A zenei próbák általában ráerősítenek a figuráról bennem már kialakult képre, de ez már az első tesztüzem is, hiszen a partnerek reagálnak arra, amit hallanak, érzékelnek. Így jutunk el az első próbáig, amikorra bennem már él egy kép a szerepről. Ez szinte mindig működött, a rendezők szívesen fogadták, volt már egy kiindulási alapunk, amitől aztán vagy kissé eltértünk, vagy megvették úgy, ahogy volt. Ugyan egy-két speciális szerep akadt a pályámon, ahol a rendező elképzelése elég alaposan módosította a bennem már kialakult képet, pl. Samuka a Karnyónéból [Vajda János operájában – a szerk.], ami igazán különleges színészi feladat volt. Ha meggyőző elképzeléssel találkozom, maximálisan alkalmazkodó és elfogadó tudok lenni. Szerepet rendezés miatt talán soha nem adtam vissza, a rendezőkkel általában jól ki tudok jönni, szeretem a konstruktív közös munkát, úgy állok hozzá, mint egy jó társasjátékhoz.

   - Olyan is volt nyilván, amikor nem előzi meg hosszas próbafolyamat az előadást.

   - Elég nagy különbség az, hogy egy darab premierjében vagyok benne, vagy felújításba kerülök bele. Az utóbbiból lényegesen több volt az én pályámon. A keret már adott volt, a szereplő figuráját hoztam „otthonról” a már fentebb leírt tanulási folyamatot követően. Ez általában bejött, valószínűleg azért, mert az első próbán meggyőzően magabiztos lehettem. Minden szerepemet magamra tudtam húzni azáltal, hogy a személyiségemet háttérbe toltam és a figurát magam elé engedtem. Ez nekem gond nélkül ment, így sikerülhetett az, hogy az alakított karaktert nem játszottam, hanem éltem. Ez úgy tűnhetett sokszor, hogy mekkora szerencsém van, megtalálnak a hozzám illő szerepek, de ez nem így volt. Én találtam meg magamban mindazt, ami egy figura hihető megformálásához kellett. Ez egy nagyon élvezetes kutatómunka, ami sokat segített nekem a saját magam megismerésében is. Volt ugyan rá egy-két példa, hogy nem vállaltam el szerepet, de az már az elején eldőlt. Egész egyszerűen nem tetszett a zene vagy a figura nem volt érdekes számomra. Kaposi Margit tanárnő bölcs tanácsát mindig megfogadtam, aki úgy intett, hogy szeresd meg a szerepet vagy add vissza. Ha nem szereted meg és mégis megcsinálod, nem leszel igazán jó benne. Így hát, én minden szerepemet úgy kezdtem, hogy megszerettem őket. A legtöbbjét egyáltalán nem volt nehéz.

   - Volt olyan szerep, ahol nem kellett beledolgozni, hogy úgy tűnjék, hogy Rád van írva?

   - Igen, volt, ahol rögtön az elején éreztem mindent, belementem és megvolt. Már a tanulási folyamatban is azonnal láttam magam előtt a szereplőt. Musetta ilyen volt, Susanna is, Adina és Norina is nagyjából. Volt sok olyan, amit ki kellett találni. Samuka, a retardált kisfiú a Karnyónéban az egyik ilyen egészen különleges eset volt. Annyira elmaszkíroztak, hogy a kollégák nem ismertek meg a büfében, csak a hangomról. Ascher Tamással volt egy kis harcom Samuka figurája miatt, ui. nem értettem, hogy miért kell ennyire extrém módon kinéznie, véleményem szerint csak játékkal is ki lehetett volna fejezni mindazt, amit kell. De Ő kitartott és egy ponton megadtam magam. Onnantól már tudtam működni, a végére teljesen „elszabadultam” a szó jó értelmében, mindent bele is tettem, amit a fantáziám előhozott. Érdekes, hogy sosem ragaszkodtam a főszerepekhez, adhatnak középszerepet is, csak valami különlegessége legyen. Nem szeretem a számomra túl könnyen megvalósítható feladatokat. Mindenképpen legyen benne valamilyen módon kihívás, akár zeneileg, akár játékban. Az olyan szerepeket szeretem, amiben meg kell mozgatnom a fantáziámat. Vagy azért, mert eleve különleges, vagy azért, mert különlegessé kell tenni.

   - Volt olyan a pályád során, hogy ezt vagy azt a szerepet feltétlenül szeretted volna elénekelni?

   - Voltak szerepálmaid?

   - Nem, csak rémálmaim! Kimegyek a színpadra és nem jut eszembe semmi. Csak viccelek, de ilyen rémálmaim tényleg voltak. Tudom, ez egy olyan kérdés, amit meg szoktak kérdezni, mert talán érdekes, hogy az adott énekes mire tartja magát alkalmasnak, miről gondolja, hogy olyan jó lesz benne, mint senki más. Gondolkodom, de nekem ilyen nem volt. Nekem csak az volt a fontos, mint ahogy említettem, hogy találjak egy szerepben olyan feladatot, ami alkotásra serkent. Mókás, de az is motiváló tud lenni olykor, hogy hogyan szeressek meg egy szerepet. Esetenként az is inspiráló lehet, hogy hangilag különböző feladatokat is meg kelljen oldani, időben közel egymáshoz. Például egyik nap Nedda, ami egy sűrűbb hangot igénylő lírai szoprán szerep, majd hamarosan mondjuk Pamina, ami sokkal karcsúbb éneklést, lágyabb hangszínt és lírai hangvételt igényel. Voltaképpen az egész fantázia kérdése, ha van ötlet, akkor minden van és szinte bármi lehetséges.

   - A Verdi-szerepek elkerültek…

   - Azok el! Nem baj, nem lehet mindent! Oscart sajnálom, az ugyan megtalált, de egy szerencsétlen esemény keresztülhúzta a dolgot. Azóta bánom, de nem tehettem róla. Petrovics Emil egy meghallgatáson, amikor Oscart kerestek, megköszönte nekem levélben, hogy részt vettem és megmutattam mire gondolt Verdi. Szó szerint ezt írta, ez nagy dícséret, jól esett és kedves is volt tőle, hogy levelet küldött. Megőriztem. Koncerteken sokat énekeltem Oscar áriáit, ez kicsit kárpótolt. Gilda talán lehettem volna, de koloratúr verzió ment általában, így az nem merült fel. Bár koloratúr készségem mindig is volt, de koloratúr szoprán mégsem voltam. Később aztán újabb Puccini szerepek jöttek: Angelica nővér és Liú. Hálás voltam értük. Ezeken kívül menet közben sok egyéb jó szerep is megtalált, amiben én is megtaláltam magam újra és újra. Nagy kedvenceim ezek közül: Zdenka, Pamina, Micaela, Madame Lidoine, és Nedda újra. Koncerten énekeltem Az emberi hangot Poulenctől félszcenírozott változatban, az egy érdekes monodráma. Szintén koncerten talált meg a Feleség szerepe Petrovics C’est la guerre c. operájából. Izgalmas lett volna ezeket színpadon is játszani.

   - Beszélgetésünk apropója, hogy a mostani évadban, 24 év után először, nem kaptál előadást az Operaházban. Ezt miként élted meg?

   - Röviden válaszolva azt tudom erre mondani, hogy az Operaház vezetőségének természetesen a saját döntése az, hogy melyik énekest hívja. Hosszabban pedig azt, hogy 24 évig az Operaház volt a hazám. Az én pályám operai vonalon teljesedett ki, itt kaptam a legtöbb lehetőséget arra, hogy kibontakoztassam azt, ami bennem van. A következő évadtól ez biztosan megváltozik.  A hír Margit néni szavait juttatta eszembe, Ő nagyon jól ismert engem, sok esetben még jobban is, mint én magamat. Egyszer azt mondta nekem, Zita, törekedj arra, hogy minél hosszabb ideig maradj énekes és légy színpadon. Ott tudsz a leginkább kiteljesedni, ott tudod a legjobb formádat hozni, olykor talán még jobbat is, mint az életben. A színpadon nem tudsz hibázni, mert ott te biztonságban vagy, az a Te világod. És igen, igaza volt, mint oly sokszor. Voltaképpen a színpadi lét nekem gyakran valóságosabbnak tűnt, mint maga az élet. Ez az egyik legnagyobb varázsa számomra. Így hát a kérdésedre visszatérve, én most csak azt tudom mondani, hogy én mindenre nyitott vagyok, nem rajtam múlik. Az én pályám kissé göröngyös volt, így már idejekorán megtanultam, hogy nem kell mindent komolyan venni, viszont mindig mindent komolyan adtam, az esetleges nehézségek ellenére is. Ez az attitűd művészi hozzáállásomban, az énekléssel kapcsolatos összes megnyilvánulásomban nyomon követhető a mai napig. A színpadon mindig maximálisan önazonos és őszinte tudtam lenni. Semmit el nem blicceltem, még vígoperai hősnő is teljes komolysággal voltam, élveztem ezt a nagy társasjátékot. Soha nem éltem vissza az erőforrásaimmal, összeszedett voltam, megőriztem a hangom frissességét, nem pazaroltam el magam és nem égtem ki. Nagyon örülök, hogy ez így sikerült. Egyébiránt a történteket nem lezárásként, hanem új kezdetként fogom fel: több időt fordíthatok ezután új művészeti projektekre, tanításra, és arra, hogy más területeken is kibontakoztathassam magam. A hangom friss, erős, az energiám töretlen, ez az alapja a jövőbeli lehetőségeimnek.

   - Mi ennek a pályának a legfőbb tanulsága és hogyan tolmácsolod ezt a növendékeid felé?

   - Miután operaénekesnek lenni speciális képességekhez és komplex tudáshoz kötött, csak viszonylag kevesen tudják megfelelő színvonalon megvalósítani. Ez egy egészen egyedülálló hivatás, ami egy nem hétköznapi területen, egészen sajátos körülmények között jön létre. Éppen ezért minden énekművészt egyéni bánásmód, illetve kiemelt figyelem illet meg. Tudásuk legjavát képesek adni, ha támogató légkör veszi őket körül, szárnyakat kapnak, ha érzik, hogy bíznak bennük és partnerként kezelik őket. Trendek jönnek-mennek, de a színpadra estéről estére mindig az énekesek mennek fel. A világhírű karmester, Christian Badea mondta nekünk egy Bohémélet-előadás előtt: "Az én kezemben csak egy pálca van, nem tud hangot kiadni, azt csak ti tudtok, a darab sikere rajtatok múlik." 

Csak abból válik jó operaénekes, aki elég bátor ahhoz, hogy képes legyen teljes komolysággal érzéssel teli hangot kiadni magából. Ez gyakran nem is olyan egyszerű, hiszen a körülmények nem mindig segítenek ebben, de aki ezt mindezek ellenére meg tudja tenni, az nagy valószínűséggel sikeres lesz. A színpad egy nagyító, ahol minden látszik, érződik, lejön. Aki nem fél és őszintén meg tudja magát mutatni, annak a közönség hálás lesz, mert valahol mélyen azt mindenki érzi, hogy mi igazi és mi hamis, művi, csinált. Én azt vallom, hogy igenis csak az ér valamit, csak az hat a színpadon, ami valódi, és ezáltal emberi. Tanári feladatomnak tartom ezeket tudatosítani a növendékekben óráról órára. Amire végeznek, nagyjából tudniuk kell, hogy mire vállalkoznak, ha ezt a pályát választják. Azt is tanítom, hogy amit mi, énekesek művelünk, az egy alkotási folyamat. Aktív megalkotói vagyunk egy szerepnek, egy figurának, amihez mindenre szükség van belőlünk, idegekre, érzésre, hangra, technikai tudásra, izomra, koncentrációra, fantáziára, és még sorolhatnám. Aki ezt mind bele tudja tenni, abból lehet valami, de "aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni." Az operaéneklés részben olyan, mint az élsport, egész embert kíván, aki fegyelmezett, odaadó és fáradhatatlan. Ugyanakkor kíváncsi, játékos kedvű, jó kedélyű, tettre kész. Olyan alapokat kell megszerezni a tanulmányok során, ami átlendít minden akadályon és kisegít bármilyen hullámvölgyből. Nekem is ezt tanították a tanáraim, amiért örökre hálás vagyok nekik, hiszen a mai napig engem is ez segít talpra állni.

   - A tanításban megtalálod magad?

   - A megszerzett tudás átadásának igénye, vágya vezérel a tanításban. Leginkább úgy tudom a hálámat kifejezni az én nagyszerű mestereimnek, hogy továbbadom azt, amit tőlük kaptam, amire engem megtanítottak. Úgy érzem, ezzel tartozom is nekik. Megtapasztaltam sok mindent magam is, amit esetleg egy utánam jövő énekesgeneráció hasznosítani tud. Hozzám mindig lehet jönni kérdezni, válaszolok, segítek, ha tudok, elmondom a véleményem, mint ahogy én is oda tudtam menni tanácsért a tanáraimhoz, illetve az engem körülvevő elismert, tapasztalt énekesekhez. Ez annak idején nekem nagyon nagy segítség volt és nagyszerű példa.

A tanításban ezeken kívül az éneklés, a szakma, a zene, a műfaj szeretete, a szerzők iránti mély tisztelet vezérel. Nem utolsó sorban, a zenével való foglalkozás mindig örömmel tölt el és jó kedvre is derít.