Nekem a színpadi lét gyakran valóságosabbnak tűnt, mint maga az élet – interjú Váradi Zitával I.

Több, mint három évtized telt el az első operaházi fellépése óta. Nem sztár a szó klasszikus értelmében, de szinte minden alakítása messze kimagaslott a mezőnyből. Személyiség, egyáltalán nem szokványos pályaívvel. Már jó ideje felsőfokon tanítja is a mesterséget. Egy kicsit rendhagyó beszélgetés Váradi Zitával.

   - Mi volt a zenéhez köthető legelső élményed gyerekkorodban?

   - Gyerekkoromban szinte véletlenül csöppentem bele a zenébe, egészen meseszerű módon. Szüleim kaptak ajándékba egy lemezjátszót, rengeteg komolyzenei lemezzel. Hungaroton operafelvételek voltak javarészt az 1960-as, ’70-es, ’80-as évekből, az akkori magyar előadókkal készült kiadványok: Varázsfuvola, Pillangókisasszony, Bánk bán, stb. Tíz-tizenegy éves lehettem, az öcsémmel az új játékunk az volt, hogy megtanultuk kezelni a lemezjátszót és hallgattuk ezeket a lemezeket. Pillanatokon belül megjegyeztük a dallamokat és hangosan énekeltük egymásra licitálva otthon az operaslágereket. Két legnagyobb kedvencem a Sevillai borbély és a Varázsfuvola volt, a Rosina-áriát és az Éj királynője áriáját hamarosan a lemezzel együtt fújtam. Az is jó volt, hogy ezek a felvételek magyar nyelvűek voltak, értettem a szöveget, pillanatok alatt belement a fejembe. Amikorra a pályára keveredtem, már sok mindent ismertem, mert emlékeztem ezekre az operákra. Ez a gyerekkori élmény egy életre meghatározta a pályámat.

   - Az általános iskolában volt valami zenére rásegítő tevékenység?

   - Az általános iskola első éveiben már kiderült, hogy szép hangom van. Az iskolai ünnepélyeken, évnyitón, évzárón rendszeresen szerepeltem, később mehettem népdalversenyekre is. Az éneklés az egyik kedvenc tevékenységem volt, de egészen a pályaválasztásig csak a játék kedvéért műveltem. Viszont akkor már felmerült bennem, hogy esetleg konziban folytassam. Tanultam ugyan zongorázni zeneiskolában, de úgy éreztük, ez oda nem lehet elég. Így elmentem inkább óvónőképzőbe Zalaegerszegre, úgy gondoltam, az óvónőket biztosan jól kiképezik zeneileg is.

   - Menjünk még vissza a családodhoz, volt köztük muzsikus vagy zenéhez kötődő személy?

   - Nem, senki, de mindenki nagyon muzikális és jó hangú volt, egy lagzin bárki azonnal rá mert gyújtani egy nótára. Anyukám ráadásul kedvelte a „Jaj, de csúszik ez a banánhéj” típusú slágereket is, házimunka közben mindig énekelt, így ezeket is megtanultam hallás után. Nyitottan, teljesen természetesen fogadták a szüleim a komolyzenei érdeklődésemet, zongorázni beírattak, amikor erre lehetőség adódott.

   - Zalaegerszegen kollégiumban laktál?

   - Igen, 14 évesen kollégista lettem és amint megérkeztem, rögtön a felkerestem a zeneiskolát. Ott találkoztam Dormán Tiborné Valikával, a zeneiskola énektanárával. Amikor beállítottam az énekterembe, egy csillogó kék szemű tanárnő állt ott, mintha egy meséből lépett volna elő, rögtön szimpatikus volt. Kérte, hogy énekeljek egy népdalt, majd kinyitotta az órarendjét és azonnal megbeszéltük az első órát. A zeneiskolában az énekesek között nagyon jól éreztem magam, jó társaság volt, onnantól kezdve minden délután ott lógtam. Valika néni pozitív kisugárzása, zeneisége, emberi hozzáállása határozta meg az ottani légkört. Oly mértékben hatott rám, hogy egy jó ideig énektanár akartam lenni. Őt látva nagyon vonzónak találtam ezt a pályát. Valika volt az első az életemet meghatározó négy énekmester közül.

   - Végül voltál valamennyit is óvónő?

   - Nem, semennyit, már az első év végére, 15 évesen eldöntöttem, hogy a zene, az éneklés lesz az én utam. Az érettségi után konziba jelentkeztem Veszprémbe, Valika néni felkészített és elvitt a felvételire. Felvettek és Veszely Gabriella lett az énektanárnőm. Ő a Zeneakadémián is oktatott, a karvezeseknek tanított kötelező éneket. Nekem minden énektanárommal nagyon nagy szerencsém volt. Fontosnak tartom mindig megemlíteni őket, hálás vagyok nekik azért, amit tőlük kaptam és nélkülük egészen biztosan nem így alakult volna sem a pályám, sem az életem. Veszprémben Gabi néni egy fogalom volt. Vele is azonnal megtaláltuk a közös hangot, három évig jártam hozzá, nagyon szerettem. Ő készített fel a továbblépésre.

   - 21 évesen jelentkeztél a Zeneakadémiára…

   - Igen, így van, korábban valahogy nem éreztem reálisnak, hogy engem felvesznek oda. Akkor még mindig énektanár akartam lenni. Jelentkeztem a tanárképzőbe is, hiszen csak pozitív példa volt előttem, két ilyen klassz tanár, mint Valika és Gabi néni. A Zeneakadémiára elsőre felvettek. A konziba lejárt szakfelügyelőként Sziklay Erika...

   - ...aki a Zeneakadémia tanára és nagyon ismert koncerténekes volt akkor már.

   - Igen, így van. Ő évről évre hallott engem vizsgákon Veszprémben, így már ismertük egymást. A felvételi kalandosra sikerült, ugyanis Erika néni sajnos abban az évben nem tudott ezen részt venni szívbetegsége miatt. Üzent tanár kollégáinak, amennyiben megfelelek a követelményeknek, Ő felvenne.

   - Így is lett?

   - Igen, amikor megjött a hír a felvételiről, meglátogattam Erika nénit a balatonfüredi szívkórházban egy csokor virággal. Meglepődött, de nagyon örült nekem, Ő persze már tudta, hogy felvettek. Így lett szerencsém egy harmadik csodálatos énektanárhoz. Pont olyanhoz, akire akkor szükségem volt. Utólag nézve ez olyan meseszerűnek tűnik, mintha egymás kezébe adtak volna a tanáraim, amikor eljött az ideje. Mindhármukkal szoros emberi kapcsolatot is ápoltam, Valikával a mai napig.

   - Akkoriban a Zeneakadémián tanított még Bende Zsolt, Ónody Márta…

   - …Andor Éva, Keönch Boldizsár, Kutrucz Éva néni és Sólyom Nagy Sándor. Nagyon nívós tanári kar volt.

   - Sziklay Erika elsősorban koncerténekesként volt kiemelkedő és szinte kizárólag a XX. század zenéjét preferálta. Az ember nem feltétlenül hozzá kötne egy leendő Susanna, vagy Adina kinevelését. Én még láttam néhányszor, de a műsorban Kurtág volt a legidősebb szerző. Ebből nem volt konfliktus?

   - Nem, soha semmilyen konfliktusunk nem volt, sem ilyesmiből, sem másból. Különben is, Erika néni minden stílusról mindent tudott. Egyszer a Denevér-Csárdást tanultam, de valami nem egészen tetszett neki. Szívesen mutatott órán, ezt is elénekelte, olyan hihetetlenül motíváló élmény volt, hogy sosem fogom elfelejteni. Gyorsan el is mentem utána egy operettversenyre. Erika néni pályájáról azt gondolom, hogy a kortárs komponisták felkapták Őt és ráállt arra a vonalra. Ő volt az, aki el tudta énekelni a bonyolult modern zenéket, nem okozott neki semmilyen technikai vagy zenei problémát. Elképesztően jó muzsikus volt, remekül zongorázott. Valójában mindent meg lehetett tőle tanulni, technikai és zenei dolgokat, stílust, mindent, amire épp szükségem volt. Bár Ő a kortársra specializálódott, de soha nem erőltette rá a növendékeire a modern zenét, ha azokban nem érzett indíttatást erre. Bennem ilyen érdeklődés nem igazán volt, csak hoztam a kötelezőt, elsősorban klasszikus dolgokkal foglalkoztunk. Teljes szívből hálás vagyok neki, hogy megtanított arra a bátorságra, hogy hogyan álljak a dalokhoz, áriákhoz, miként gondolkozzak róluk zenei és előadói szempontból. Az előadóművész szabadságára is rávilágított, megértettem és megtanultam tőle hogyan használjam zenei és előadói fantáziámat. Ekkor még nem alakult ki teljes mértékben az, hogy melyik szoprán repertoár lesz majd nekem való, de Erika néni engedett próbálkozni több irányba. Versenyekre is elküldött, opera, operett és kamaraének kategóriákban, a díjak alapján elég jó versenyzőnek bizonyultam.

   - Volt Neked énekesi ideálod?

   - Igazából nem volt, de az emlegetett lemezeken hallott magyar énekesnők egyaránt tetszettek.

   - De nem mindegy, hogy László Margit, Mátyás Mária, Déry Gabriella vagy Házy Erzsébet?

   - Mindegyiküket imádtam, de hasonlítani nem akartam emlékeim szerint egyikükhöz sem. Tehát, abban nem befolyásoltak, hogy melyik fachba gondoljam magam. Egészen egyszerűen csak lenyűgözőnek találtam őket. Az Éj királynője áriát Ágai Karolával szerettem, Pamináét László Margittal.

   - Mi volt az első operaelőadás, amit élőben láttál?

   - Képzeld el, nem emlékszem pontosan. Konzis voltam, jártunk fel Veszprémből előadásokra, de arra, hogy melyik volt pont az első, az nem rémlik. A Saloméra viszont kristálytisztán emlékszem, Zempléni Máriával.

   - Ez azért érdekes, mert a pályátok között feltűnően sok hasonlóságot látok. Zempléni 1990 januárjában énekelte először Salomét.

   - 1990 őszén kerültem a Zeneakadémiára, onnantól sok előadást láttam akadémistaként. Valószínűleg őt akkor láthattam Salome szerepében. Megfogott az előadás, Richard Strauss zenéje nagyon hatott rám. Egyébként a német zene mindig is vonzott, Bach kantátával és Richard Strauss dalokkal diplomáztam. Visszatérve Zempléni Máriára, egyszer az egyik jelmezembe az Ő neve volt beleírva, nem tudom már, pontosan melyikbe. Rajtam ilyenkor sok-sok gondolat átfut, akkor kifejezetten meg voltam hatva ettől.

   - Érdekes, én inkább olasz vonzódásúnak gondoltalak.

   - Igen, jól érzed, mert az is én vagyok! Teljesen természetesen alakult az, ahogy az olasz nyelv belecsöppent az életembe. Érettségi után volt egy viszonylag szabad nyaram és otthon a polcon megtaláltam az öcsém olasz nyelvkönyvét. Az a legelső, sárga borítójú könyv volt, tele jópofa karikatúrákkal. Azon a nyáron az olasz nyelv beette magát a bőröm alá, még a bonyolultabb igeidők, a rendhagyó ragozások is tetszettek, egyedül megtanultam a fél könyvet, annyira érdekesnek találtam. A konziban azt hitték, olaszból érettségiztem. Valahogy mindig helyes ráérzésem volt a nyelvi fordulatokra, megoldásokra. Olyannyira, hogy később Olaszországban járva teljesen el tudtam vegyülni az olaszok között. Az első nyelvtani hibáig azt hitték, hogy helybéli vagyok, a kiejtésemből nem jöttek rá, hogy nem. Egyszer egy olasz vendégművész, aki az Operában a Simone Boccanegrában énekelt, az Operában látott egy Pasquale előadásban és szünetben bekopogott az öltözőmbe. Rögtön olaszul kezdett hozzám beszélni, azt kérdezte hogyan kerültem ide. Amit hallott, abból nem akarta elhinni, hogy magyar vagyok.

   - A Zeneakadémia elvégzése után szokatlan módon indult a pályád, mert már menet közben sikeresen megjelentél a színpadon. Az első szerep már főiskolásként a Papagena volt, amivel mindjárt az Operaházban debütáltál.

   - Ez a Varázsfuvola főszerepeire kiírt énekverseny győzteseinek előadása volt, de én ezen a versenyen nem vettem részt. Viszont ugyanabban az évben, Musetta áriájának köszönhetően díjjal tértem haza Mantovából, a Katia Ricciarelli nevével fémjelzett nemzetközi énekversenyről. Utána meghívásra bekerültem a budapesti Varázsfuvolába Papagena szerepében. Akkor voltam harmadéves, a pályakezdő Kálmán Péter volt Papageno. Klassz előadások voltak, teljes természetességgel vettem, hogy színpadra menjek. A Ricciarelli énekverseny díja egy 2 hónapos nyári mesterkurzus volt Mantovában, ahova a Hamupipőke 1-1 szerepének a tudásával kellett érkezni. Az énektanárral ott is szerencsém volt, ui. Paolo Montarsolo, a világhírű buffo basszus csoportjába kerültem. Csodálatos ember és művész volt. Azelőtt sosem találkoztam ekkora sztárral, Ő egy rendkívül kedves, humoros és nagyon természetes ember volt, semmi allűr, csak a zene és a színpad. Meghatározó élmény volt minden szempontból, hazaérkezve magamban már olaszul számoltam és álmodtam. Szóval, ott végérvényesen olaszosítva lettem.

   - Amikor végeztél, egyből jött Debrecen és mindjárt egy főszerep, Neddáé a Bajazzókból. Fantasztikus kritikákat kaptál, egyet ki is ástam: „Neddát a záróéves zeneakadémista Váradi Zita alakította. Érdemes felfigyelni erre a fiatal énekesnőre, aki jól érzi magát szerepében. Hangregisztere kiegyenlített, befutottakat megszégyenítő érettséggel, muzikálisan énekel.” Elsőre határozottan optimista. Le is szerződtettek, hat teljes évadot töltöttél ott. Csak a főbb szerepeket sorolom időrendben: Cherubino (váltótársként Kolonits Klárival), Antónia, Zerlina, Lauretta, Micaela, Despina, Marzelline, Hunyadi Mátyás, Adél és volt közben néhány operettalakítás is. Ha ezeken a szerepeken végignézünk, mintha a nagykönyvben látnánk egy lírai szoprán ideális felépítését. Mintha egy ritka szisztematikusan felépített pályát látnánk. Cherubino jobb volt elsőre, mint a későbbi nagy sikerszerep, Susanna?

   - Nedda nagy falat volt úgy elsőre, de annyira motivált voltam, hogy ez átsegített szinte minden akadályon. Kocsár Balázs hívott oda eredetileg Norinára, de végül valami miatt az meghiúsult, Don Pasquale helyett Bajazzók lett. Horváth Zoltán, Zoli bácsi rendezte az előadást, nagy élmény volt vele együtt dolgozni. Kocsár Balázs és Kesselyák Gergely vezényelték az előadásokat. Ugyan voltak nehezebb pillanatok, egyszer majdnem visszajöttem Budapestre elkeseredve, de Zoli bácsi elkapott a folyosón és nem engedett el. Hálás vagyok neki ezért, így lett belőlem évekre debreceni énekesnő, leszerződtetett a Csokonai Színház.

   - A későbbi Susannának nem volt fura Cherubinoként fellépni?

   - Cherubino volt az első nadrágszerepem, nagyon élveztem, jó indítás volt ez így. Szopránnak nem különösebben nehéz énekesi feladat, az a lényeg, hogy a figura legyen jó. Susanna, tekintve a szerep terjedelmességét, még sok lett volna.

   - Minden Mozart-operában – bár van bennük több más szopránszerep – mindig azt kaptad, ami leginkább feküdt Neked. Nem Fiordiligivel kínáltak meg, hanem Despinával, nem Donna Annát vagy Elvirát, hanem Zerlinát énekelhetted.

   - A pályám alakulására szerencsésen hatott, hogy Debrecenben akkoriban minden évben egy Da Ponte operát elővettek, jól ki lehetett osztani, társulatban gondolkodtak. A színház igazgatója, Lengyel György rendezte az mindhármat. Mindegyikben benne voltam és szerencsére mindig azt a szerepet kaptam, ami legjobban nekem való volt. Az összes produkció remek szereposztással ment, élvezet volt benne lenni. Nedda kicsit korai volt ugyan, utána majdnem húsz évig nem is énekeltem, de a többi szerepem mindegyike nagyon passzolt rám. Megemlíteném az operetteket is: Luxemburg grófja, Bál a Savoyban, Denevér, Cigánybáró, ezek rendkívül hasznosak voltak a pályámon. Megtanultam beszélni, jól mozogni, táncolni a színpadon. Sok esetben színészek is voltak a partnereim, akik segítettek, ha szükséges volt, Varga Éva színművésznő nevét meg is említem, mert amikor csetlettem, botlottam olykor, mindig kisegített egy-egy jó tanáccsal. Szép feladat volt játékban felnőni hozzájuk.

Folytatjuk!