„Nagyon szikár, nagyon tüskés, nagyon éles, nagyon egyenes előadás született” (Alföldi Róbert a Rigoletto-rendezéséről)

Az Armel Operaverseny rendezvényeinek sorába illeszkedve állította színpadra a Rigolettót a nyáron Alföldi Róbert a plzeňi Josef Kajetán Tyl Színházban. A produkciót most a szegedi közönség is megismerheti – a hazai bemutató kapcsán beszélgettünk a rendezővel.

(Fotó: Kelemen József)

   – Mindig a résztvevő színházak választják ki a rendezőt, aztán megbeszélés tárgya, hogy mi lesz a produkció, de leginkább saját évadtervüket figyelembe véve döntenek arról, melyik darab kerüljön sorra. Plzeň engem nagyon szeretett volna, de azt mondták, hogy ne kortárs darabot rendezzek, hanem most legyen inkább egy Verdi. Nekem ez furcsa volt, mert Verdi sokkal idegenebb számomra, mint bármely kortárs, de épp ezért sokkal érdekesebbnek is tűnt a feladat.

   – Bár a színház választotta önt, nemrég egy sajtótájékoztatón azt mondta, a plzeňiek azért tartottak egy kicsit ettől a projekttől.

   – Ott a bérletesek klasszikusabb előadásokhoz vannak szokva, főleg ilyen nagy slágerdarabok esetében, mint a Rigoletto. A színházban picit tartottak attól, hogyan fogadják majd a nézők ezt a lecsupaszított változatot, de siker lett, nagyon szerették. És ez így, hogy épp az ellenkezője történt annak, ami miatt szorongtak egy kicsit, csak fokozta az ottani igazgató örömét.

   – Itthon viszont valószínűleg tudják már a nézők, hogy mire számíthatnak, és ahogy olvastam, a fesztivál produkciói közül a Rigoletto volt az az előadás, amire elkapkodták a jegyeket.

   – Hála istennek, de ez egyébként szerintem nem nekem szól, hanem a Rigolettónak.

   – Gondolja?

   – Gondolom. A Traviatára is elkapkodták tavaly a jegyeket, a klasszikusabb darabok iránt nagyobb az érdeklődés. Tény, hogy eddig egyik rendezésemnél sem volt igazán nézőprobléma Szegeden, de úgy gondolom, ha kiírják, hogy Verdi Rigoletto, arra az, aki az operát szereti, kíváncsi lesz, főleg, ha olyanokkal láthatja, akiket még nem ismer.

   – A sajtótájékoztatón az önt és az ön rendezéseit már jól ismerő magyar újságírók előtt azt mondta, szabadkozva, hogy elnézést kér, amiért leszedte a romantikus mázt a darabról. Miért kell ezért elnézést kérni?

   – Elnézést kértem? Akkor biztos tréfálkoztam. Semmiért nem kérek elnézést, teljes mértékben vállalom azt, amit csinálok. Ez a megjegyzés kicsit arra vonatkozott, hogy a munkánk során egy – nem azt mondom, hogy hideg, de – nagyon szikár, nagyon tüskés, nagyon éles, nagyon egyenes előadás született. Tehát az a kicsit a darabhoz is, a történethez is, Verdihez is kapcsolódó, általánosságban nézve nagyon széles, nagy gesztusú, nagyon felhabzott érzelmű romantika ebben az előadásban nem lesz. És lehet, hogy valaki nem ezt, vagy nem így várja, netán hiányérzete támad majd, de nagyon remélem, hogy ez a produkció Szegeden ugyanúgy magáért fog beszélni, mint a cseheknél.

   – Egy-két kósza híradásból már kiderült, hogy a lecsupaszítással a sötét viszonyok minél világosabb megmutatása volt a cél.

   – Ez egy nagyon sötét történet. Sorsdráma. Arról szól, hogy valaki a hatalomhoz dörgölődzik, és azt gondolja, hogy mindent megengedhet magának, durva, pofátlan, embertelen, szemét dolgokat csinál, végül a sors megbünteti. Rigoletto egy végtelenül aljas figura, akiben fel sem merül, hogy valamelyest is közösséget vállaljon bármelyik áldozattal, és persze mindezt azért, mert ott van a hatalom közelében.

   – A herceg sem épp pozitív figura, és ő is azt csinál, amit akar.

   – Igen, de ő a hatalom.

   – Tőle ez természetesnek vehető?

   – Igen. Rigoletto viszont választhat.

   – Meglepődne, ha a nézők ebbe a gondolatmenetbe aktuális kultúrpolitikai dolgokat látnának bele?

   – Meg. Abszolút. Nagyon. Nem kell mindenben politikát látni, ebben meg aztán pláne. Mint minden normális sorstragédia, ez a darab is arról szól, hogy egy ember miként viselkedik, amikor történik vele valami nagy tragédia. Nem gondolom azt, hogy az előzmények ismeretében a végén kevésbé érezzük át Rigoletto helyzetét, fájdalmát, tragédiáját. De Gilda alakja ugyanilyen érdekes. Ő nálam nem a megszokott, helyes, szófogadó kislány, hanem egy olyan valaki, aki abszolút a kibomlás pillanatában van, és szegénynek nagyon elege van az apjából, a börtönből, az elnyomásból, értve ez alatt azt, hogy Rigoletto nem engedi sehova, becsomagolja, védi. És persze nagy kérdés az is, hogy Rigoletto milyen viszonyban van a lányával, hisz Gilda fogadott gyerek, és zavaros a történet, hogy anyuval hogyan, mi történt.

   – Korábban elmondta, a történetben az is foglalkoztatja, hogy Gilda miért énekel még öt percig az után, hogy leszúrták. Az operát mint műfajt ismerők erre nyilván kapásból mondják az adekvát választ, de gondolom, önnek más járt a fejében. Elárulja előre, vagy majd derüljön ki az előadáson?

   – Nem árulom el előre, meg kell nézni. Nem egy olyan bonyolult megfejtés ám, de talán természetesebbé teszi azt, hogy valaki miért énekel még öt percig az után, hogy leszúrták, vérzik, zsákba tették, kiszedték. Persze, a műfaj keretein belül ez rendben van, sőt, ez az elfogadott szabály, de engem – hiába szól közben a fantasztikus, fülbemászó, zsigeri zene – mindig kizökkent a drámai folyamatból. Az Armel-produkciókban hozzá lehet nyúlni az ilyesmihez, mert ez egy kortárs operafesztivál, amelynek az a legfontosabb célja, hogy valahogy kicsit közelítse a színház irányába ezt a műfajt.

   – Ha azt mondanák, hogy rendezze meg „képeskönyvként” a Rigolettót, mit válaszolna?

   – Én boldogan megtenném, de ahhoz sok pénz kell. Egy olyan színpadra állítás nagyon költséges.

   – Tegyük fel, hogy van pénz.

   – Akkor semmi akadálya. Ugyanis ha akarom, onnan is meg lehet közelíteni ezt a történetet, hogy egy végtelen nagy tobzódásban hogyan, miként, mi történik az emberekkel. Egyébként nem hiszek abban, hogy egy történetet vagy csak „képeskönyvként”, vagy csak „kortárs” módon lehet színpadra állítani. Én abban hiszek, hogy valami hiteles legyen. Egy klasszikus előadás is lehet nagyon jó, és egy végtelenül formabontó is lehet nagyon rossz. Persze ahhoz, hogy a produkció jó legyen, az énekeseknek mondjuk nem ártana mind a kettőben minden helyzetben hitelesen működniük. Most a szakmaiságról beszélek, nem az ízlésről! Természetesen vannak hangfajták, és vannak hangszínek, és van mindenféle technikai és biológiai adottság, ami egy énekest egy bizonyos dologra jobban predesztinál, de ez egy más kérdés. Én a hozzáállásról beszélek, arról, hogy az illető az ízlésétől függetlenül szakmailag, technikailag meg tudja csinálni, amit kérek tőle. Hogy ne legyen gond, ha nem lehet folyton ácsorogni, szemeket mereszteni és a karmestert bámulni.

   – Volt olyan, hogy nem tudta elfogadtatni az elképzelését egy énekessel, mert az túl „lilának” találta a rendezést?

   – Előfordult, hogy leülni sem voltak hajlandók velem, nemhogy meghallgatni, mit szeretnék. De túlnyomórészt nagyon jó tapasztalataim voltak az énekesekkel, és a produkciók fogadtatására sem lehet panaszom. Például az első operarendezésem, a Faust, hogy úgy mondjam, nem volt hagyományos, és az volt a benyomásom, hogy a szegedi operabarátok – finoman fogalmazva – meghökkentek. De nem utálkozás lett belőle, hanem meghívtak beszélgetni. Nagyon jó délután volt, még most is emlékszem rá. Elfogadták, megértették. Az már csak ráadás, ha ilyen esetben még tetszik is nekik. De az, hogy kinek milyen az ízlése, nem kellene, hogy szempont legyen egy produkció megítélésekor, vagy egy koncepció elfogadásakor, egy rendezői instrukció végrehajtásakor.

   – Ön szerint miért van ellentét a klasszikus és a modern rendezés hívei között?

   – Hát, azért ez már egy kicsit általánosítás, és mint minden általánosítás, nem igaz. Csak ebből jó botrányokat lehet kreálni. Azt hiszem, ez az egész manapság hozzátartozik az operabizniszhez: hogy búú-zni kell Bayreuthban, és akkor búú-zni kell a pesti operában is – körülbelül ennyit veszünk át a világ operajátszásából, mást nem nagyon. De hozzátartozik persze az is, hogy egy csomó olyan előadást lehet látni, ahol már tényleg csak az a lényeg, hogy minél inkább olyasmit jelenítsenek meg a színpadon, amit még senki nem talált ki, és minél inkább provokáló legyen a rendezés, a végeredmény meg ugyanolyan üres előadás, mintha klasszikus módon, csak illusztrálva lenne a partitúra és a történet. Azért ez egy nagyon speciális, „sznob” műfaj. Ezzel nincsen semmi baj. De gondolkodni attól még érdemes, és gondolkodtatni többféle módszerrel lehet.