„Nagyon jó érzés a Metben énekelni” (Vizin Viktória)
Vizin Viktória szerint ezer arca van – szerintem legalább eggyel több.
A Met Rigoletto-előadásának napján – ahol a művésznő Maddalenát énekelte – az operaház bejárata előtt beszéltünk meg találkozót.
Számos fényképét megnéztem a Neten, olyanokat, melyek szerepeiben ábrázolják, s privátokat is, ám mégsem ismertem fel a magas, karcsú művésznőt, talán azért, mert a tomboló szél miatt feltűzte haját. Szerencsére magyarul kezdett el telefonálni, s így rögtön „leesett a tantusz”.
Egy közeli könyvesbolt kávézójában beszélgettünk – amúgy mily kis város ez a New York: az interjú közben Adam Diegel, az elmúlt hónapokban Szegeden sokat szereplő tenorista lépett hozzánk, s üdvözölt bennünket.
– Néhány hete debütált a Metben a Rigoletto Maddalenájaként. Sokak számára a világ nagy operaházai között a Metropolitan a primus inter pares, minden operaénekes pályájának a csúcsa, beteljesülése. Ön is úgy érzi?
– Abszolút. A Metropolitan Opera tényleg a csúcsok csúcsa. Nagyon jó érzés itt énekelni. Azt hinné az ember, hogy minél nagyobb helyre megy, annál inkább sznobok az emberek, de ez itt nem így van, nagyon-nagyon hálás a közönség.
– Ön a második szegedi kötődésű operaénekes, aki eljutott a Metropolitanbe, Gregor József után. Milyen emlékei vannak róla?
– Néha bejárt a szegedi konzervatóriumba, de őt az 1997-es Falstaff-énekversenyről ismerem, amikor mint a „magyarországi Falstaff” volt jelen.
– Térjünk át a mába. Úgy látom, hogy könnyebb szerepek után egyre inkább drámai irányba mozdul el. Lesz majd Amneris, Eboli?
– Igen, méghozzá nemsokára. A jövőm teljesen Verdi, Wagner, Richard Strauss.
– Verdi és Wagner nem zárja ki egymást?
– Egyáltalán nem. Az, hogy az ember milyen technikával énekel, az egy dolog, és a „hangszertől” függ, hogy ezzel a technikával mit tud elénekelni.
– A Metropolitanben számos nagy amerikai mezzoszoprán énekelt, Rise Stevens, Nan Merriman, Regina Resnik, hogy csak a legismertebbeket említsem. Milyen érzés ilyen nagy elődök után itt lenni?
– Fantasztikus. Most is a legnagyobbak énekelnek. Az egyik pillanatban Hvorostovsky rohan és ölel meg, a másik pillanatban Rolando Villazón, vagy Marcello Alvarez fog velem kezet. Ez nagyon jó érzés.
– Úgy tudom, a férje ugyan nem muzsikus, de nagyon szereti a komolyzenét. Így van?
– Annyiban igaz, hogy amikor megismerkedtünk, még nem volt annyira járatos az operában, ám időközben kénytelen volt kitanulni a szakmát.
– Beszéljünk terveiről, elképzeléseiről.
– Most következik majd az utolsó nagy lépcsőfok, amikor a drámai mezzoszoprán szerepeket fogom énekelni. Két évvel ezelőtt a Covent Gardenben léptem fel Carmenként, és egy híres ügynöknek elkezdtem sorolni a régi lírai mezzoszoprán repertoáromat, mire ő megkérdezte: te még nem hallgattad meg magadat mostanában? Mert neked drámai mezzo hangod van. Akkor ez, hogy úgy mondjam, pofon ütött, hiszen vagy hét évig lírai mezzóként énekeltem, és ezt a hatalmas lépést – bár akkor a Covent Gardenben már az Ebolival is foglalkoztam – veszélyesnek tartottam. Most már megtettem, pontosan az Adriana Lecouvreur Bouillon hercegnőjének a megtanulásával.
– Lemez- és DVD-felvételek vannak-e kilátásban?
– Nincsenek, az egy teljesen más terület, ebben a gazdasági helyzetben egyébként is eléggé megritkultak a felvételi lehetőségek. Nekem inkább az a fontos, hogy boldog legyek, olyan szerepeket énekeljek, amikkel ki tudok teljesülni.
– Egy utolsó kérdés. Gondolom, szeretettel gondol vissza szegedi éveire. Hívták-e Szegedre énekelni? Ha nem, és hívnák, igent mondana-e?
– Nagyon szívesen énekelek Magyarországon. Szegedről, a Szabadtériről még nem kerestek meg. Néhány évvel ezelőtt volt arról szó, hogy a kőszínházban fogok énekelni, de mire szóltak, már a Covent Garden hívott. Az érzelmi indíttatásaim azt diktálják, hogy évadonként legalább egyszer megjelenjek Magyarországon. De érdekes, hogy ezt most felhozta, mert én most itt a konzulátuson lakom, és a konzul úr említette, hogy a Mezzo operaverseny elődöntői hamarosan kezdődnek, s itt lesznek Szegedről is ezzel kapcsolatban. Majd meglátjuk.
