"Én hiszek a zeneszerzőknek" (Kocsár Balázs)

A pénteki Borisz Godunov-premiert megelőzően beszélgettünk Kocsár Balázzsal, a debreceni Csokonai Színház zeneigazgatójával a szláv operákról, a Borisz különféle verzióiról és a zenedrámák eredeti játszásának lényegéről.

   - Pénteken mutatják be a debreceni Csokonai Színházban Muszorgszkij nagyszabású operáját, a Borisz Godunovot, amely rendkívül ritkán kerül vidéken műsorra. Hogyan választottátok ki ezt a darabot?

   - Debrecenben immár hagyománynak is tekinthető a szláv operák előadása. Az elmúlt években Smetana Eladott menyasszonyát és Dvořák Ruszalkáját is bemutattuk, ehhez szervesen kapcsolódik most az első igazi orosz opera.

   - De miért pont a Borisz Godunov?

   - Én már nagyon régóta tervezem ennek az operának a bemutatását. Évek óta Vidnyánszky Attilával közösen vezetjük a debreceni operatársulatot, s az ő személye nagyon adott ennek az operának a megrendezésére. Már az együttműködésünk elején felmerült a Borisz bemutatása, de egészen eddig kellett a megfelelő körülmények létrejöttére várnunk. A szereplőgárda összeállása mellett szükséges volt ehhez a Szabad Tér Színházzal való együttműködés is, hogy nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is előadhassuk a darabot.

   - Nem egy egyszerű vállalkozás a Borisz.

   - Bizony nem. Zeneileg és színpadilag egyaránt igényes műről van szó. De azt gondoljuk, hogy a debreceni Csokonai Színház közönsége már felnőtt ehhez az operához, ráadásul olyan évadunk van az idén, amikor a Borisz mellett jó pár igazán népszerű operát bemutatunk. Bízunk benne, hogy a közönségünk be tudja majd fogadni ezt az eredeti nyelven megszólaló fantasztikus zenedrámát.

   - A szereposztásból következtetek arra, hogy a lengyel kép elmarad, tehát nem a megszokott verziót játsszátok.

   - Így van. Tudomásom szerint Magyarországon eddig csak a Rimszkij-Korszakov által készített átiratot játszották. Ez mára világszerte kiszorulóban van, szinte mindenütt előkerült az eredeti Muszorgszkij-féle változat, amiből mindjárt kettő is van. Ezt az Operaház a legutóbbi rendezésében sajnálatosan nem merte felvállalni, illetve a mi szempontunkból ez szerencsés, mert most mi megtehetjük.

   - Miért jó ez nekünk, nézőknek?

   - Ez a darab jelentősen eltér a Rimszkij-Korszakov-féle előadástól. Az ő áthangszerelésében, átkozmetikázásában az opera pont azt az őserejét vesztette el, ami ennek a darabnak a lényege, ami Muszorgszkijt kiemelte kortársai közül. De Muszorgszkij második változata is jelentősen módosította az eredeti művet - gyönyörű pillanatokat hordoz, viszont dramaturgiailag csak minimálisan viszi előre. Sok érdekesség került bele a darabba, például hangszerelési újdonságok, de sallangok is, jelenetek és áriácskák, melyek leginkább arra jók, hogy bizonyos énekesek bővebb szerepet énekelhessenek.

   - Ti tehát a legelső verziót adjátok?

   - Dramaturgiáját és szerkesztését illetően döntően igen, de nem mindvégig. Így van ez a prológ két képénél, de utána Pimen szobájában a második változatot követjük. Ez azért érdekesebb, mert a színpad mögül háromszor megszólal a szerzetesek kara, ami egy nagyon szép effekt. A litván határon játszódó képnél (ez a kocsmajelenet) is a második verziót választottam, mert ebben szerepel a Kocsmárosné dala, ami egy kis humoros színt visz az előadásba, azon túl, hogy Bódi Marianna személyében remek előadónk van a szerepre. Az ezután következő cári szobaképet ismét az első verzió szerint játsszuk, Kszenyija és a Dada dalocskái nélkül. A döntést a Borisz-Sujszkij jelenet indokolta, ez a változat sokkal feszültebb és drámaibb. A két lengyel kép kimaradt. A záróképben először a Vaszilij Blazsennij-székesegyház előtt játszódó jelenet kerül sorra a félkegyelművel és a gyerekkarral, de nem egy az egyben, a részlet végén a bolond nem énekli el a záródalocskáját. Itt mi elvágjuk a képet, megyünk tovább Borisz halálára és utána két apró jelenetet (a forradalmi kórust és Grigorij bejövetelét) beemelve fejezzük be a darabot.

   - Tudom, hogy nálatok nem ritka a vendégénekesek felléptetése, most is szerepel két orosz basszista. Róluk mit kell tudni?

   - Nálunk alapvetően a társulat olyan énekesek körét jelenti, akik rendszeresen visszajárnak Debrecenbe, rájuk építem a darabjaink zömét. Ez a mag ebben az előadásban is megjelenik, viszont a két legfontosabb basszusszerepet nem tudtam megoldani Magyarországról. Rájuk kint Moszkvában találtam egy meghallgatáson, s nagyon érdekes ellenpólust alkotnak. Piment egy tavaly a Visnyevszkaja Opera Centerben végzett fiatalember, Maxim Kuzmin-Karavaev énekli, aki egyébként egy orosz nemesi család leszármazottja. Elképesztően szép és nemes basszushang, talán nem zavaró, hogy nem egy százéves hang énekli Piment. Míg Boriszt egy kifejezetten nagy énekes, Nikita Storojev alakítja, aki már a 80-as, 90-es években szép nemzetközi karriert futott be, a Bolsojban kezdett, majd átköltözött Amerikába. A Scalában és a Metben is fellépett, a magyar nézőnek Marton Éva Turandotjából lehet ismerős, ahol Timur szerepében volt látható. Őt például ezzel a verzióval tudtuk megfogni - bár mindkettőt játszotta már, de kifejezetten örömmel jött a mi változatunkat elénekelni.

   - Vonatkoztassunk el kicsit a Borisztól. Nem olyan régen az ős-Bánkkal vendégszerepeltetek a fővárosban, tavalyelőtt a Lammermoori Luciában visszahúztatok egy szinte sehol sem használt részletet. Ez tekinthető amolyan művészeti védjegynek?

   - Lehet, hogy családi fertőzés, de én hiszek a zeneszerzőknek. Úgy gondolom, hogy jó megkeresni, mit is alkottak eredetileg. Az Erkel-opera esetében egy egészen más darab született a Rékai-Nádasdy-féle átírással. A Lammermoori Lucia esetében a transzpozíciókkal az egész dramaturgia megváltozott, a konkrét példában a Donizetti által egybekomponált jelenet egysége széthullik az úgymond tradicionális húzások és transzpozíciók nyomán, amire csak egy indok volt, hogy az aktuális díva minél magasabb hangot tudjon minél hosszabban kitartani. Én tisztelem a tradíciókat, de a darabot legjobban a partitúrából szeretem megismerni.

   - Lesz még folytatás?

   - A következő szezont is egy hasonló - bízom benne - revelációval indítanánk, a Hunyadi László eredeti változatával. Már most alaposan benne vagyunk ebben a darabban, így látható, hogy az eredeti mű az olasz bel canto gyökerein nőtt ki, sokkal jobban, mint az a későbbi változatokból kitűnt.

   - Más darab lesz?

   - Én nagyon szeretem édesanyám spagettijét. De amikor kikerültem Olaszországba, rá kellett jönnöm, hogy az a spagetti egészen más. Mindkettő jó, butaság is lenne összehasonlítani. Így vagyok én a Bánkkal és a Hunyadival is. Nagyon lehet szeretni azt a Bánk bánt, amit megszoktunk (én is azon nőttem föl), de az eredeti egy más darab. Aki Erkel Bánk bánjára kíváncsi, ezt hallgassa meg.