"Én belenőttem a muzsikálásba" (László Margit)

Nagy adóságunkat törlesztjük, amikor a ma 80. születésnapját ünneplő László Margittal beszélgetünk pályájáról, a kolozsvári kezdetektől indulva egészen az operaházi csúcsokig.

(Fotó: Éder Vera)

   - Mi volt a legelső, énekléssel kapcsolatos élménye?

   - Ott ültem a zongora alatt a babakocsiban és játszottam a babámmal, az anyám pedig a fejem fölött zongorázott. Én belenőttem a muzsikálásba, annyira természetes közeg volt az nálunk. A szüleim énekeltek és zongoráztak, az apám több hangszeren is játszott.

   - Mi volt a szülei polgári foglalkozása?

   - Édesanyám - ahogy akkor mondták - háztartásbeli, apám pedig hivatalnokember volt. Ebédre hazajött, utána kicsit lefeküdt pihenni, majd ment vissza a munkába.

   - Kolozsvárott milyen volt akkoriban a zenei élet?

   - A zenei, de általában a kulturális élet nagyon intenzív volt. Az asszonyok megmutathatták a legújabb ruhájukat, de az igazi élmények a gyönyörű koncertek, operaelőadások és irodalmi estek voltak. A családunkban és a társaságunkban mindenki verset írt, mondott vagy hallgatott. Reményik Sándor a család közeli barátja volt. Gyakran szaladgáltunk és játszottunk a kertjében. Én egy ilyen környezetből szakadtam ki, amikor a család fölkerült ide, az anyaországba. Apám itt kapott hivatalnoki állást 1942-ben. Egy vasúti vagonban mindent kihoztunk, amit azután, amikor a háború végén menekülni kellett, elvesztettünk. A bombázások elől ugyanis külföldre menekültünk és csak 1947-ben jöttünk vissza, az utolsó transzporttal.

   - Nem bánták meg?

   - Nem. Nézze, nem tudom, mi lett volna velünk. Ausztriában nagyon nagy nyomorban éltünk, sokáig istállóban laktunk. Apám abban a helyzetben is megtalálta a templomot, ahol orgonált és énekelt, és én is mentem vele. Hamarosan beintegrálódtunk a falu életébe. A zene mindig segített rajtunk, e nélkül nem biztos, hogy kikerültünk volna abból a nyomorúságból. Amint hazaértünk, apám itt is megkereste, hol lehet muzsikálni. A Feneketlen-tónál, a ciszterciekhez jártunk misére, felment hát a karmesterhez és ajánlkozott, hogy szívesen énekelne a kórus tenor szólamában, és van még egy kislánya, aki szintén jönne. A karmester örömmel fogadott bennünket. Forrai Miklósnak hívták.

   - Az opera műfajával mi volt a legelső találkozása?

   - Az még Kolozsváron történt. Egészen kicsi voltam, amikor elvittek a szüleim a Sevillai borbélyra. Elsőnek maga a színház nyűgözött le a maga gyönyörűségével, az előadást kezdő halk mormogás is nagyon tetszett. Az előadás óriási élmény volt. Rosinát Páka Jolán énekelte, ő később fölkerült Budapestre. A következő előadás a Mária főhadnagy volt, Szende Bessyvel a főszerepben. Ő óriási sztár volt akkoriban, később szintén átjött Magyarországra. De szerepelt még Angyal Nagy Gyula is.

   - Az éneklés tehát a ciszterci templomban kezdődött.

   - Forrai tanár úr a kórusban megismertetett egy hölggyel, aki elkezdett a hangommal foglalkozni. Koranek Jánosnénak hívták, s másfél évi hangképzés után jelentkeztem az Operaházba. De előtte már egy amatőr operaegyüttessel léptem fel szólistaként, elsőnek Gildát énekeltem a Rigolettóban.

   - Ez volt az a Berg Ottó-féle együttes? Mikor lehetett ez?

   - 1950 táján, még iskolás voltam. Berg Ottó vezényelt, a címszerepet pedig Svéd Sándor énekelte. Úgy emlékszem, Tarján Tamás volt a herceg, aki később Grazban lett intendáns. Ő volt ennek az együttesnek a szíve-lelke, anyósának a drága bútorait hurcoltuk berendezési tárgyaknak.

   - A szereplőket hallva, annyira nem is lehetett amatőr produkció...

   - Nagyszerű előadás volt. Svédtől mindenki nagyon óvott, de végtelenül kedves és segítőkész volt. Ő olaszul énekelt, én meg magyarul. Nagyon kezdő voltam, első alkalommal bevittek hozzá, bemutattak. "Na kislány, tudja a ssserepet?" (Sz-ek helyett sss-eket mondott.) Igenlő válaszomra: "Akkor a siker a kettőnk dolga lesss" - mondta. A színpad mögött, a sötétben magyarázta a szerepet, mikor, hova kell mennem. Később ugyanebben a társulatban énekeltem a Sevillai Rosináját és a Szöktetés Konstanzáját. A Sevillaiban is Svédnek lehettem a partnere. Nagyszerű énekes volt, soha nem tapasztaltam részéről olyat, amit mondogattak róla.

Flotow: Márta (MÁO Fotóarchívum)

- Az Operaházba simán fölvették?

   - Nem. Apám sofőr volt a francia követségen. Bár fölvettek, de behívtak, hogy tekintsem semmisnek a döntést, mert a nemzetközi helyzet azt nem teszi lehetővé. Akkor nagyon bedühödtem és azt mondtam, hogy soha többet nem is megyek az Operaház környékére, hiszen előtte lemondtam egy állást a Rádiókórusban emiatt. De egy évvel később újra behívtak próbát énekelni. Tóth Aladár volt a direktor, aki nagyon figyelmesen meghallgatott, előbb a szobájában, majd a nagyszínpadon is. Utána fölvettek ösztöndíjasnak. Hat évig ösztöndíjas tag maradtam, gondolom azért, mert nem jártam Akadémiára. 640 Ft volt az ösztöndíjam.

   - Az első szerep itt is a Gilda volt.

   - Azután itt is a Sevillai Rosinája következett, utána néhány kisebb szerep.

   - A Varázsfuvola Paminája 1960-ban jött, valahol azt olvastam, beugrással.

   - Ebben nem vagyok olyan biztos, mármint a beugrásban. Ez elég próbaigényes szerep, ráadásul rengeteg próza van benne, azt is meg kellett tanulni, ebbe nem lehetett csak úgy beugrálni. Persze nekünk nagyszerű korrepetitoraink voltak, például Dénes Erzsébet, akinek ma is áldom az emlékét. Amiket ő betanított, azt még akár ma is fel tudom idézni.

   - Az első Pamina tehát 1960-ban volt, s az utolsó valamikor 1985 táján. Egy negyedszázad.

   - Igen. Nagyon sok rendezésben, rengeteg partnerrel énekelhettem. Papagenóm volt Melis György és Erich Kunz, Taminót énekelt Peter Schreier, Murray Dickie, vagy Szigeti László. Szombathelyen, az Ízisz-szentélyben húsz éven keresztül minden nyáron én énekeltem a szerepet.

   - A legelső Varázsfuvolán Székely Mihály lehetett Sarastro...

   - Persze. Vele korábban is felléptem, amikor Blondét énekeltem a Szöktetésben, ő volt Ozmin. A darabban volt egy jelenet, amikor Blonde a hátán viszi ki Ozmint, de ennek is megvolt a trükkje. Nagyon élveztem a vele való játékot és éneklést. Tudja, ha az ember Székely közelébe került, akkor zengett minden. Egyszerűen fantasztikusan tele volt a teste a hangjával. Az egyik próbán beült egy sarokba és az egész szoba csak úgy zengett. Voltak talán olyan szerepei, ahol az ember némi hajlékonyságot hiányolt, de az a gyönyörű matéria mindenért kárpótolt.

   - Amikor a pályája elkezdődött, nagyon sok fiatal és tehetséges művész dolgozott az Operaházban, felsorolni is nehéz őket. Ágai Karola, Barlay Zsuzsa, Bende Zsolt, Déry Gabriella, Házy Erzsébet, Ilosfalvy Róbert, Melis György, Réti József és még sorolhatnám.

Blonde a Szöktetésben (MÁO Fotóarchívum)

   - Hát, az egy nagy generáció volt és borzasztó, hogy szinte már alig vagyunk. Lukács Ervint is (akit most temettünk) kislánykorom óta ismertem, együtt énekeltünk a Budapesti Kórusban, Melissel a ciszterek kórusában. De mondhatnám az ottani orgonistát, Margittay Sándort is, akivel később igazán sokszor léptem fel. Réti Jóskával teljesen párhuzamosan futott a karrierünk, rengeteg közös koncerten, áriaesten, dalesten léptünk fel. Utolérhetetlen volt, ahogy vele és Melissel a Sevillaiban együtt játszottunk. Ilosfalvy Robi Belmontét énekelt abban a Szöktetésben, ahol én Blondét. Kicsit hősiesebb karakter volt, ezért nem énekelt más Mozart-szerepet. Ágai Karola pár évvel később kezdett, az Éj királynőjével robbant be. Engem, noha koloratúrszerepekkel felvételiztem (Konstanzát énekeltem, meg a Lakmé Csengettyűáriáját), inkább Paminaként foglalkoztattak.

   - Említette a Sevillait Rétivel és Melissel. Ezt szerencsére hanglemez is megörökítette.

   - Lamberto Gardelli kemény ember volt, de ez a két fiú, Melis és Réti is az volt. Nagy csaták zajlottak, amikor a karmester le akarta faragni a kottában nem szereplő díszítéseket. Én egyébként úgy kerültem bele abba a felvételbe, hogy Gyurkovics Mária nem fogadta el Gardelli kéréseit a kadenciákban. Neki ugye megvoltak azok a pacsirta-magasságú megoldásai, amin nem volt hajlandó változtatni. Gardelli meg ragaszkodott a kottához. Az ária, amit én a felvételen éneklek, mezzofekvésben volt. Tudom, hogy az az eredeti, de nekem - mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze - sokkal jobban tetszik a koloratúrszoprán változat.

   - A Szöktetésben viszont mindkét női szerepet énekelte, Blondét is és Konstanzát is. Nem keveredett össze?

   - A színházban előbb énekeltem Blondét és csak később kaptam meg Konstanzát. Ez utóbbi volt a pályafutásom során az egyetlen szerep, amit kértem. Sokáig jól is ment, de később mindenféle magánéleti és egészségügyi problémáim miatt kicsit lejjebb csúszott a hangom. Egyszer csak azt éreztem, hogy nem olyan biztos a szerep. Csak az első áriában tizenegy d-t kell énekelni, ez egyre nehezebben ment. Tudomásul vettem, hogy ez van, és szép csendben kihátráltam a szerepből.

László Margit és Réti József a Fidelióban (MÁO Fotóarchívum)

- Találkoztam a szereplistáján egy meglepő szólammal is: Mimivel.

   - Gyerekkoromban volt otthon tölcséres rádiónk, és egyenes adásban hallgattunk egy Bohémélet-előadást. Maria Caniglia és Beniamino Gigli énekelt. Emlékszem, anyám ült és potyogó könnyekkel hallgatta őket. A Bohémélet így maradt meg bennem, és amikor fölajánlották a szerepet, boldogan elvállaltam. Várnai Péter azt írta rólam, hogy itt van az igazi Mimi. Ez nagyon simogatta a lelkemet.

   - De azért a drámai szerepek többnyire elkerülték.

   - Elkerültek, mert azért azt nekem tudnom kellett, hogy kis hangom van. Az embernek tisztában kell lennie azzal, mit vállalhat el jó szívvel.

   - Ha a legfontosabb szerepét meg kellene neveznie, az a Pamina lenne?

   - Azt hiszem igen, meg a Susanna a Figaro házasságából. Abban a darabban négy szerepet is énekeltem, de Susanna volt az igazi. Abban lubickoltam, az volt a boldogság. Imádtam. Ezért is volt nehéz átállni a Grófnéra. A cantus firmus ugye Susannánál van, a grófné egy terccel mindig lejjebb énekel. Borzasztóan kellett vigyázni, nehogy átcsapjak egyik szólamból a másikba, például a Levélkettősben. De volt ilyen szituáció a Szöktetésben, ott is sok nagy együttesben kellett résen lenni.

   - Pályája kezdeti szakaszában a politika jóvoltából nem nagyon tudott külföldön fellépni, később is csak nagyon keveset lehetett utazni. Nem hiányzott?

   - Az egész zenei életben egy fantasztikus "stáb" szerepelt, de ennek az volt az oka, hogy a határok be voltak zárva. Nem lehetett elmenni, vagy legalábbis ehhez mindenféle machinációkba kellett kezdeni. Én egy egyenes ember vagyok, nem tudok kerülőutakon járni. Ráadásul mindig attól rettegtem, hogy becsapnak. Egyszer Szombathelyen hallott egy impresszárió, aki azt mondta, hogy nekem a bécsi Staatsoperben van a helyem, és már küldte is az osztrák szöveghúzásokat. Később kiderült, hogy csak próbaéneklésre van meghívóm. A körülmények is elég lehetetlenek voltak, ami nekem nem tetszett. Öt dollárból kellett élni, ismerős ismerősénél tudtam csak lakni. Bennem nem volt meg az a mindenen átvivő akaraterő, hogy én tűzön-vízen át külföldön énekelhessek. Szívesen maradtam itthon, a családommal. Én 56-ban sem tudtam volna elhagyni őket, pedig nagyon ajánlották.

   - Elégedett az életével?

   - Úgy érzem, hogy ami nekem rendeltetett, azt megkaptam Istentől.