Momus-klub Bándi Jánossal

Motorkerékpárral érkezett, előírásszerűen: bukósisakban. Leült, és beszélt. Művész: héttől előadása van. Tizenegyig. A maratoni társalgást lehetetlen teljes egészében visszaadni, nem is annyira a hosszúság, mint inkább a stílus miatt. De azért egy részét megpróbáljuk.

   - Olvasóink már jó ideje folyamatosan kérik, sőt követelik Bándi János meghívását. Népszerűséged mögött sok szép produkció áll, de a felfokozott érdeklődés oka valószínűleg mégis a Pikk Dáma hatalmas sikere.

   - De az a siker nem nekem, hanem a rendezőnek köszönhető. Ebben azért Milkovnak volt legnagyobb része. Egyébként sok minden szerencsésen találkozott. A pozitív tényezők között nekem magamnak talán csak annyi szerepem volt, hogy én már harmadszor, a harmadik rendezésben énekeltem ezt a szerepet. A többiek - az oroszokat kivéve - újoncok voltak a darabban. Lehet, hogy ha én is először játszom, akkor bennem is van olyan feszültség, olyan görcs, hogy alapvetően másként adom elő.

   - Az előző rendezésekhez képest Milkovnál mi volt a nóvum, mi volt az a többlet?

   - Az az érdekes, hogy Milkov rendezése konzervatív, egyszerű. Hagyományos a színpadkép és a szereplőmozgatás is. (Pedig már játszottam olyan Otellót is, ahol a dózse levelét egy kötélen Tarzanként lengve kellett átvennem. Több, mint száz kilóval szép teljesítmény volt.) Milkovnál úgy volt tradicionális, hogy inkább az értelmezés, a rendezés mélyrétegei voltak átgondoltak és nem pedig a \"te itt jössz be, és ott mégy ki, közben lejössz a lépcsőn\" stb, vagyis a közlekedésrendészeti funkciók. Milkov nagyon intelligens és egzaltált figura, és egy hozzá hasonlóan, viszonylag egzaltált énekes találkozásából egy jó, egzaltált figura keletkezett. Ez így volt szerencsés. A játékosnak a pénzéhség, a játékszenvedély, az egzaltáltság volt a lényege.

   - Az őszi előadás ugyanez a rendezés volt, csak másik szereposztásban. Nem volt ennyire sikeres.

   - Nagyon könnyű, ugyanakkor nagyon aljas dolog lenne most azt mondani, hogy hát igen, azt nem én énekeltem, de azokon az előadásokon már Milkov sem volt jelen. A színházvezetésnek kellett volna megoldani, hogy a második szereposztás is vele próbálhassa végig, vele tanulhassa meg a darabot. Megérdemelte volna az egész gárda. Anélkül, hogy be akarnám mártani a segédrendezői céhet, az máskor is kiderült számomra, hogy egy előadás kopik az énekesekben. A rendezés nem a mi művünk, mi csak beszélő szerszámok vagyunk a rendező kezében. De az előadás kopik a segédrendezőkben is. Nem ők találták ki a figurákat, nincsenek annyira benne, mint maga a rendező. De alkatilag is mások vagyunk. Molnár Andrást talán nehezebb megmozdítani a színpdon. Én sok \"ugri-bugri\" szerepet játszottam már, de ő nem. Engem bizonyos esetekben inkább fékezni kell. Persze Molnár András se tehetetlen, de mozgatásához biztosan jobban kellett volna Milkov egzaltáltsága és erőszakossága. Egyébként pedig Molnár András is először énekelte a szerepet, én pedig sokadszor. Magamon pedig azt figyeltem meg, hogy egy sorozaton belül is be kell érnem, meg kell szoknom, meg kell tanulnom. Úgy a tizedik-huszadik előadás körül tudom a maximumot nyújtani - természetesen magamhoz képest, ha zsinórban megy.
   A bemutatóra éppen, hogy elkészülök, bármilyen hosszú a próbaidőszak. Ha csak az számítana, a németeknél például sokkal magasabb színvonalúk lennének a bemutatók. Persze nagyon magas színvonalúak így is. Fegyelmezettek, és a követelmények is magasabbak, de színvonalban - szerintem - mégsincs nagy különbség. Pedig ott általában másfélszer, kétszer annyit próbálnak egy bemutatóra, de ennyivel nem növekszik a produktivitás.

   - Milyen kritikákat kaptál kint?

   - Kritikákra már csak önvédelemből sem figyelek. A kritika ott legtöbbször amúgy is nagyon \"szakmai\". Nem úgy értem, hogy a hazai nagyon elfogult lenne. Nekem talán túl bonyolult a német kritikaírás. Annakidején Kroó György szombati beszámolóit se nagyon tudtam végighallgatni. Minden tiszteletem az övé, de négy ütem szólamvezetéséről és harmóniarendjéről volt képes húsz percet beszélni. Viszont például Fáy Miklós írásait szeretem, pedig rólam írt igazán rosszat is. Abszolút emocionális ember, és azt írja, ahogy ő látja, és nem veszik el a szakmai részletekben.

   - Az előzőekre visszatérve: egy egyszerű zenebarát elfogadhatja tanácsként, hogy mondjuk a bemutató után az első szereposztás tizedik-huszadik előadására érdemes menni?

   - Igen, de ilyem optimális eset nincs. Ott van például a Walkür. Azt is idén csináltam először. Ha minden optimális lett volna, akkor januárban énekeltem volna megint kétszer. Így beénekelni sem lehet egy szerepet. Ez egyébként is nagy probléma Wagnernél. Egy Ring, ha kétszer megy egy évben, az is csak nyolc estét jelent. De a mostani repertoárjátszás egyébként sem segít az énekesnek. A Jenufát három előadás kedvéért kell megtanulni - cseh nyelven. Talán a következő évben lesz még három, és aztán el is lehet felejteni. Ha a repertoár úgy találná meg a közönségét, hogy legalább az előadások nagy része lemenjen egy hónap alatt! Ma már nem könnyű elérni ezt az optimumot. Esetleg a legnépszerűbb darabok, vagy a legérdekesebb rendezések mennek elég sokszor. Enélkül marad a harc a memóriával, különösen úgy, ha sok idő telik el két fellépés között. Nekem az agyam a gyenge pontom, mint bárki másnak - legalábbis az Operaházban...
   Nem tudom hogy lehetne javítani, leglábbis ebben. Másokra esetleg lennének ötleteim.
   Mindenki aki énekelt abban a házban, vagy akár csak összeütötte a kezét, mint közönség, adott valamit abba a házba. Adott a téglákba, adott a malterba. Akik ezt a műfajt szeretik Magyarországon, azoknak ez a ház - hangsúlyozom: a ház - egyenlő a műfajjal. Sehol máshol nem találkoztam ilyen varázsos előcsarnokkal...

   - Hangsúlyoztad a ház varázsát, ez azt jelenti, hogy a ház és a társulat között van valami diszharmónia?

   - Minden társulat megérdemli a maga házát - és a maga vezetőit. Nem nagyon akarok ebbe belemenni. Tőlem nem lenne elegáns. Ha lennének még itt páran közülük...

   - Úgy érzed, hogy nem vagy része a társulatnak?

   - De. Én úgy érzem, hogy a tagja vagyok, sőt a ház része vagyok. Én odatartozom. Akkor is, ha nem vagyok ott. Ez olyan, mint amikor az embernek baj van a családjával. Attól az még az én családom.

   - És mostanában mennyit jársz haza?

   - Most is elmegyek előadásokra, bemegyek korrepetálni. Attól hogy erre az évre nem szerződtem, még nem állt meg az élet. Most tanulok. Készülök például a Tannhäuserre és a Lohengrinre. Szóval bejárok, amíg el nem vezetnek. Remélem azért nem veszik el a belépőmet. Végülis nem vagyok védett korban, de nem vagyok intézmény sem. Nem is akartam soha az lenni. Azt hiszem pontosan azért léptem erre a pályára. Igaz, hogy koncerten a saját arcomat kell adnom, de az operákban nem. Olyankor nem én énekelek. Álarcot veszek, és játszom. Vagy Otelló vagyok Verdi szájával, vagy Verdi Otelló szájával, de nem vagyok Bándi János. Ez nekem nagyon kényelmes volt, mert elég szégyenlősen indultam. Így kissebb a félsz. Előadást lemondani se szeretek. Ha sokat fizetnek akkor azért, ha nem fizetnek, akkor azért. Azt végképp nem lehet lemondani.

   - Ismét eszembe juttattad a kötélen lengő Otellót. Ilyen extrém, aktualizált, vagy inkább tradicionális rendezésben szeretsz inkább játszani?

   - Tradicionális rendezésbe könnyebb beugrani, márpedig elég sokszor kérnek beugrásra. Egy kicsit már zavar is. Azt vettem észre, hogy ahol az embert úgy ismerik meg, mint aki készségesen vállal ilyeneket, azt egy idő után már nem is kérik másra. Kényelmesebb megtervezni mással, mondjuk egy helyi emberrel, ha az gyenge is. \"Legfeljebb majd jön a Bándi, arra az egy- két előadásra.\" Hagyományos rendezésbe beesni könnyebb. Az ember hozott anyagból dolgozik. Az attól hagyományos. Hozott anyagból, patentekből dolgoznak a rendezők, és patentekből dolgozik az énekes is.

   - Úgy tűnik, nincs olyan averziód a \"modern\" rendezésekkel szemben, mint ahogy - saját bevallása szerint - Gregor Józsefnek.

   - Szerintem neki sincs. Gondolom, ő sem az aktualizált, vagy a modern rendezésekre, hanem a \"lila\" dolgokra gondolt. Az \"önmegvalósító\" rendezésekre, amelyeknek semmi közük se a zenéhez, se máshoz. Magát mutogatja a rendező, és az bármi lehet, csak hogy azt ő találja ki, az új legyen.
   Jut eszembe, már bármi se lehet. Maradjunk az Otellónál az elég népszerű darab. Tegyük fel, hogy világszerte és évente van ötven bemutatója. Száz éve játsszuk, az ötezer bemutató. Hogy valósítja meg magát szegény rendező, hogy csinál ezek után teljesen újat? Sehogy!

   - Voltál valaha társulati tag?

   - Voltam, 1987-ig. Akkor láttam az utolsó lehetőséget magam előtt, hogy változtassak az életemen. Mihály András alatt mindig én voltam a \"kis elégedetlen\", a duli-fuli. Úgy éreztem, nem engednek el, pedig szeretném magam külföldön is kipróbálni. Volt egy szerepkör, ahol én voltam az adu ász, amit egész jól tudtam csinálni. Azzal együtt, hogy elég nyüzüge hangon énekeltem, egészen másként mint most. Végülis akkor váltottam hőstenorra, azaz inkább drámai spintóra, mert igazi hőstenor most se vagyok. Ésszerűnek tűnt, hogy a fach-váltással együtt életmódot is váltsak. Éppen válófélben voltam. Így jött össze. Számvetést készítettem, vettem egy levegőt és megpróbáltam saját lábra állni. Persze nem ment, legalábbis rögtön nem. Fél évig, egy évig anyukám nyugdíjából éltünk. Aztán ahogy megtaláltam a hangom az új szerepkörben, lassan változott a helyzet. Először a Prágai Opera keresett meg. Ott énekeltem először Luciát, Rigolettót, Álarcosbált. A nagy szerepeket szinte mind Prágában tanultam meg. Sokat köszönhetek nekik, megbíztak bennem. Aztán sokfelé jártam. Európában talán mindenhol énekeltem. San Marinóban és Norvégiában még nem. Igaz, én csak a \"kis\" helyekre jártam. A néhány nagy operaház nagyon zárt világ. Számunkra, azaz a nemzetközi harmadik-negyedik emeletnek az nagyon magasan van. Én egyébként is túl vagyok a zeniten, igaz nem sokkal. Most már nem valószínű hogy az igazán nagy helyekre bejutok. Ez nem panasz, egyszerűen ilyen az életem.

   - Nem lehet, hogy a külföldi szerződésekkel az volt a probléma, hogy nálunk az Operaházban szinte az utolsó pillanatokban készítik el a beosztást, míg külföldön évekre előre kell tudni az időpontokat?

   - Ez is, de abban az időben még mindig sokkal jobban és korábban terveztek, mint most. Nem tudom miért, de most tényleg minden túl későn derül ki. Hatásköri gondok is vannak, túl sokan szólhatnak bele valamibe, és bele is szólnak, így esetleg csak véletlenül derül ki, hogy \"ez még nem volt színpadon?\", \"még nem volt díszlet-elfogadás?\", és így tovább. De ez már nem csak az Operaház gondja, hanem a fenntartóé is. Sok mindent nekik kellene végre rendberakni. Szinetárnak viszont abban van igaza, hogy a mi operaházunk egyedüli a világon. Ugyanis irgalmatlan nagy repertoárt játszunk, két házban. Amikor az Andrássy úti ékszerdobozt tatarozták a nyolcvanas évek elején, egyszer összeszámoltam. Hatvannégy darab volt repertoáron úgy, hogy csak az Erkel Színház üzemelt. Ezek között persze volt olyan opera, amelyik tizenötször ment egy évben, ugyanakkor volt olyan is, amelyik csak kétszer, esetleg egyszer. Őrült érték van a fejekben. Nálunk még a szerep-hierarchia alján teljesítő \"második alabárdosok\" fejében is hatalmas anyag van. Hatalmas óceánjáró ez a cég, amit csak a legfinomabb kormánymozdulatokkal lehetne irányítani. Nagyon óvatosan, kis mozdulatokkal, és konzervatívan. Ezt nem úgy értem, hogy egy igazgató ne legyen fogékony az új dolgokra, de nem szabad hektikus dolgokat csinálnia, mert az tizenöt évre meghatározhatja a ház sorsát. Körülbelül ez az, amit a közelmúlt történéseiről még el tudok mondani. A többi nem tartozik rám. Egyébként szerintem nincs olyan nagy tragédia az Operaházban. Kicsit összeszedettebb előadásokat kellene csinálni.

   - A következő évre már kiírt fellépéseidet egyik napról a másikra törölték a műsorból. Mi történt?

   - Nem verekedtem össze senkivel, és ajtócsapkodás sem volt - mert már ilyen hírek is visszajutottak hozzám. Sőt, állítólag pofozkodás is volt, csak azt nem tudom, hogy kivel. Azt is mondták rólam, hogy irreálisan magas gázsit kértem. Szerintem akkor, amikor ötvenezer hajléktalan van a fővárosban, akkor egy bizonyos szempontból minden gázsi irreális. Én valóban elég sokat kértem, de úgy éreztem, kezdek egyfajta értéket létrehozni, és ha nem is a nagy operaházak szintjén, de a szokásosan tisztességes gázsit szeretném kapni. Nem jött össze. Nem mondhatom, hogy ellenségeim vannak, vagy hogy kiutáltak volna. Semmi ilyesmiről nem volt szó, egyszerűen nem tudják, vagy nem akarják azt a gázsit megadni, amit kértem. Ezzel kapcsolatban mindössze egyetlen dolgot vehetek zokon, mégpedig azt, hogy ez nem tavasszal derült ki, amikor a szerződési időszakok általában zajlanak. Ilyenkor szokták azt is megmondani, ha egy tagra nem számítanak a következő évadban. Velem ezt nem közölték. Kivártak nyáron, aztán kivártak ősszel. Még a thaiföldi turnét is kivárták, és utána közölték, hogy nem tudnak szerződtetni. Ez csak azért rossz, mert nem tudtam időben máshová szerződni. Igaz, hogy konkrétan meg sem igérték azt az összeget, amit kértem, inkább csak halogatták a választ. Én pedig nem vettem észre, amit kellett volna, mert boldog voltam, hogy most már nem kell annyit utaznom. Most már abban a korban vagyok, hogy egyre inkább zavar, hogy ha balra nyúlok a villanykapcsolóért, az jobbra van. Az ilyen cigányéletbe bele lehet fáradni.
Optimista vagyok. Van egy lyukas évem, most töltekezem, tanulok.

   - Nem lehetett volna mondjuk a szerepek szerint kérni a gázsit, mondjuk a Pikk Dáma főszerepért többet, egy repertoár-darabért kevesebbet?

   - Magyarországon semmilyen gyakorlat nincs. De menedzselés sincs. Pedig jó lenne, ha nem nekem kellene az operaigazgatókhoz bemennem házalni, és győzködni, hogy én milyen jó vagyok. Ilyenkor ha nemet mondok, vagy bekeményítek, akkor a másik megsértődik. Ezt egy menedzsernek kellene csinálni. De nálunk differenciáltság sincs. Illetve van, de a tagok egyfajta pontrendszer szerint kapják a növekvő bérüket, és azért elég sok fellépést kell teljesíteniük. Amikor én tag voltam, valami 80 előadást énekeltem egy évben, de volt hogy több, mint százat. Ráadásul olyan sok darabban, melyek nem is mindegyike volt az én \"fachom\". Akkor már énekeltem a Werthert, de énekeltem a Don Pasqualét is, pedig az tenorino szerep. Milyen jó lenne a hangomnak legjobban megfelelő, mondjuk 10-15 szerepet énekelni, és azzal járni a világot. Ahogy azt mindenki csinálja - talán a munkamániás Domingót kivéve. Pavarotti talán soha nem énekelt 10-15 operánál többet.

   - Másként menedzselték?

   - Igen, ez menedzselés kérdése. Meg persze születni is kell rá. Mert azért csodálatos hangja van. Neki bármikor, talán kora reggel is megvan ugyanaz a fantasztikus orgánuma. Amikor rendes ember még a szemét se nagyon tudja kiniytni, akkor ő már tud énekelni.
   Akit ismerek, csak Oszvald Marikának van hasonló. Turnén is voltam vele. Reggel lejön reggelizni, és már csicsereg.
   Róla jut eszembe - és akkor a végére még egy sztorim is van - ő megőrül a bolhapiacokért, de minden árat elfogad elsőre. Soha nem alkudott, nem volt benne tapasztalata. Hosszas rábeszélésre megkeményítette magát, és már nagyon készült.
   Wieviel? Wieviel? kérdezte, mire az árus egy Eurót mondott: Ein!
   Zwei - vágta rá Marika reflexből.