"Mindig van B-terv" (Miklósa Erika)

Liszt Ferenc-díj, telt házas jubileumi koncert, Varázsfuvola-lemez a Deutsche Grammophonnál, harmadik évad a Metropolitanben, Café Momus-díj az olvasók szavazatai alapján - az idei eredmények közül már egy is elég lenne ahhoz, hogy interjút készítsünk Miklósa Erikával.

   - Nem a mi díjunk az első elismerés idén - március 15-én Liszt Ferenc-díjjal jutalmazták eddigi szakmai teljesítményét. Ön szerint jó helyre került ez a díj?

   - Mit mondjak erre? Valószínűleg tudták, kinek adják és miért. Én mindenesetre örültem neki, mégiscsak egy művészeti elismerés. És szeptemberben, más művészekkel együtt, kaptam egy Bartók Béla-emlékdíjat is, bár annak nem volt akkora fóruma.

   - Többet jelent-e bármelyik a kiskunhalasi díszpolgári címnél?

   - Nem! Azt semmi és senki nem múlja felül. Az, az első számú, kint is van a falon, arra nagyon büszke vagyok.

   - Szinte a Liszt-díjjal egy időben volt egy másik siker: március elején a Nemzeti Hangversenyteremben 15 év a zenében címmel telt házas koncertet adott, amit azóta a televízióban többször is láthattunk. Májusban pedig következett egy újabb erőpróba, ezúttal a Mercedes-Benz oldtimer autók Csillagtúrája. A tendenciát tekintve onnan is díjjal kellett volna hazatérnie.

   - Immár negyedik éve veszünk részt ezen a versenyen a férjemmel, tavaly egy szakaszgyőzelmet - a vele járó trófeával - magunkénak is tudhattunk. Az idén ez nem sikerült, de nem voltunk messze tőle. Egy pont. Bosszantó egy pont.

   - Úgy tudjuk, a németországi autópályákon is szereti megmérettetni magát.

   - Igen, az jó, ott büntetlenül ki lehet próbálni mindent. Nincs sebességhatár, az van kiírva, hogy az ajánlott az a 130. De abban az esetben, ha balesetet okoz valaki, még ha nem is ő a hibás, neki kell elvinnie a balhét, mert az ajánlottnál gyorsabban ment.

   - Nemrég azt mondta egy televíziós interjúban, hogy még a pályája elején jár. Ehhez képest itt vannak az előbb említett sikerek és elismerések, az Abbado vezényelte lemez, most érkezett vissza a Metropolitanből, ahol már harmadik éve énekli az Éj királynőjét…

   - Sőt, most mozifilm is készül az előadásból, amiben én fogom énekelni a szerepet. A Metben megy egy rövidített, kilencven perces változat is a Varázsfuvolából, angol nyelven, ezt viszik filmre. A ház új intendánsáé az ötlet - mivel csappan az érdeklődés az opera iránt, megpróbálják különféle módszerekkel népszerűsíteni, vonzóvá tenni a műfajt. A rendező, Julie Taymor most megnézett engem egy előadásban, aztán bement az igazgatóhoz, az asztalra csapott, és azt mondta, hogy ő csak velem tudja elképzelni a filmet.

   - Ha ez a pálya eleje, akkor mi lesz a folytatás?

   - Hát az majd kialakul! Most érzem magam egy olyan állapotban, amikor felkerül valaki a repülőmagasságba, arra a szintre, ahol jó körülmények, jó lehetőségek vannak, jól lehet teljesíteni. Nem úgy, mint amikor még előkészül. Az még egy nagyon-nagyon nulladik állapot. Nekem az egy elég hosszú időszak volt, főleg azért, mert nem azt a normális utat jártam, és most sem azt járom, amit a komolyzenészektől elvárnak. Emiatt nem is voltam eléggé közkedvelt. Igazából a közönségre számíthattam egyedül, meg magamra.

   - Onnan indult a dolog, hogy minden idők legfiatalabb operaénekeseként került be az Operaházba.

   - Még nem töltöttem be a húszat. Akkor én még nem voltam veszélyforrás. Egyedüli voltam. Új. Tulajdonképpen olyan helyzet állt elő, amire még nem volt példa. Az elején még csak (hál' istennek) figyeltek rám, taníttattak olaszul, németül, minden előadásra bemehettem, hogy lássam, egyáltalán milyen ez a világ. Erre szükség volt, mert én nem ilyen közegből jöttem. Kiskunhalason nincs operaház. Eleinte egy-két mondatos szerepeket énekeltem, és tulajdonképpen mindent a színpadon tanultam meg. Én ezt előnynek érzem, szerintem ez a legfontosabb. A zenetörténetnek mindig utána lehet olvasni, az elméleti dolgokat meg lehet tanulni utólag is, de a színpadot nem lehet megtanulni, azt érezni kell. Azt csak gyakorlatban lehet elsajátítani. Legalábbis szerintem - másnak biztos más a véleménye.

   - Idézünk egy interjúból: "20 évesen a Magyar Állami Operaházban minden idők legfiatalabban szerződtetett magánénekese lett. Nem érzett emiatt irigységet pályatársai részéről? - Dehogynem! Csak azt éreztem!" A sportból érkezvén, ahol azért egy egészséges versenyszellemmel már találkozott, milyen érzés volt, hogy ebben a műfajban teljesen mások a szabályok?

   - Ha nagyon egyszerű akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy nagyon szar. Mert a mai napig nagyon nehezen tudom elfogadni, még akkor is, ha tudom, hogy minden teljesen másképp működik ebben a világban, hogy itt szubjektív dolgok döntenek. Ezt nem tudom centiméterben mérni, ahogy azt azelőtt megszoktam. Ugyanilyen furcsa volt, hogy itt semmilyen csapatszellem nincs. De hát mindegy, ez van, el kell fogadnunk.

   - A Scala-ösztöndíjnak volt szerepe abban, hogy továbblépett?

   - Volt, de nem pont úgy, ahogy ez a tényből következne. A Scala-ösztöndíj csalódás volt, sokkal többre számítottam. Annak, amit leírtak, hogy mit fognak csinálni velünk, mire készítenek fel, csak a negyedét kaptuk meg. Természetesen reklámértékben nagyon sokat számított, hogy a Scalában ösztöndíjat kaptam, de szakmailag semmi jelentősége nem volt. És amikor onnan hazajöttem, abba is akartam hagyni az éneklést. Úgy éreztem, nincs értelme, kész, vége, nem csinálok semmit. De olyan leveleket, visszajelzéseket kaptam a közönségtől, hogy nem mehettem el szó nélkül mellettük. A szakmát nyilván egyáltalán nem érdekelte volna, ha kiszállok, de a közönséget, akinek mi tulajdonképpen éneklünk, nem hagyhattam ki a dologból. Ez rángatott vissza, és a férjem, aki vázolta, hogy azért, mert van egy ilyen időszakom, nem biztos, hogy az egészet hagynom kell. Ekkor lendültem át, és felépítettünk egy teljesen új stratégiát. Rá kellett jönnöm, hogy mindenféleképpen külföldi karriert kell felépítenünk, mert az a biztos. Arra lehet építeni, és onnan könnyebben vissza lehet térni.

   - Volt B-terv, arra az esetre, ha nem sikerül?

   - Persze: krumplisütés.

   - A McDonald's-nél vagy a Burger Kingben?

   - Egyik sem, saját vállalkozás lett volna. Rendesen, professzionálisan ki volt találva. Egyébként mindig van B-terv, vagy inkább elképzelés a jövőről, hiszen nem lehet végestelen végig énekelni. Engem érdekel sok más olyan dolog, ami nem a zenéről szól. Az énekléssel eltöltöm életem egy szakaszát, és utána majd jöhet más is.

   - A döntés meghozatala után elindult egy márkaépítés? Egy termék becsomagolása, piacra vitele?

   - Pontosan. Hát végül is erről szól a mai világ. Bár ez egy konzervatív szakma, és hadakozik az ellen, hogy egy kiló krumplival hasonlítsunk össze egy produkciót vagy egy művészt, de nem lehet már így gondolkodni. Marketingvilágot élünk, és valamilyen szinten alkalmazkodni kell hozzá. A Varázsfuvola-film kapcsán említettem, hogy a Met is különféle módokon próbál megújulni, új szisztéma szerint építkeznek. Ebbe beletartozik az is, hogy kiválasztanak egypár fiatal énekest, most például a Netrebkót és a Villazónt, akiket kiraknak a kirakatba, hihetetlen marketinggel megtámogatják őket, és velük próbálják behozni a közönséget.
   Amikor az AlternaDíva lemezem megjelent, óriásplakáton reklámoztuk, erre azelőtt nem volt példa. Mindenki hülyének nézett minket, de utána egyre többen választották ezt a reklámozási formát, hiszen telített a pálya, és valahogy fel kell hívni a figyelmet.

   - Akkor nem talál semmi sértőt abban, hogy Ön tulajdonképpen egy termék?

   - Á! Ha mást nem is, de ezt nagyon megtanultam.

   - Mi az, amibe nem menne bele a népszerűsítés érdekében?

   - Hogy feladjam az egyéniségem. Azt nem.

   - Például egy mulatós-lakodalmas esztrád tévéműsor belefér?

   - Azt hiszem, az nem.

   - Reklám?

   - Attól függ, hogy milyen. Nem mindegy, hogy mit és milyen fórumon kell reklámozni. Ha például egy Rolex órát kellene reklámozni, Domingo meg Cecilia Bartoli után természetesen én is odaállnék, és azt mondanám, hogy nagyon szívesen. A Netrebko a Chopard arca lett most Berlinben. Ha minőségi, elegáns termékről van szó, akkor ez nem szégyen.

   - Számtalan helyszínen és előadásban énekelte már az Éj királynőjét. Volt már része nagyon vad rendezésben, extravagáns kivitelezésben?

   - Hát, volt már Milka-tehén a színpadon… és pár olyan rendezés, ami szerintem nem modern felfogás volt, hanem szimplán hülyeség.

   - Ahhoz nekem is volt közöm, mert eredetileg egyfajta hajas baba lettem volna, punkos frizurával. De a díszletben a második felvonás második áriájánál mögöttem volt egy nyolc- vagy tízméteres bábu, az én ruhámban - csakhogy kopaszon. Amikor megláttam, kérdeztem, hogy akkor én miért nem kopasz vagyok? Mire ők meglepődve rám néztek: de jó fej, lehetnél kopasz? Mondtam nekik, hát hogyne! És profi módon úgy eltüntették a hajamat, hogy mindenki azt gondolta, leborotváltam a fejemet. Ettől kezdve hihetetlenül lenyűgöző lett az egész figura, és a darab is érdekesebbé vált attól, hogy van benne egy kopasz nő. Ez teljesen Mátrix-jelleget adott neki. És minden újságban én voltam benne, velem készítettek interjút, címlapot mindenfelé, még Edinburgh-ban, a fesztiválon is.

   - Ha nem a külsőségeket nézzük, akkor hogyan alakult a karakter a különböző előadásokban?

   - Mindig vannak különféle kívánságok. A díjjal kapcsolatos modenai produkcióban, amiből a lemez is készült, a rendező, Daniele Abbado egy nagyon kemény, nagyon határozott alkatot akart. Nem hideget, hanem keményet, hátborzongatót. Egy 21. századi karrieristát, aki elég erős ráhatással van mindenre.

   - Mozart állítólag az első felvonást úgy komponálta meg, hogy az Éj királynője a jó, Sarastro a rossz, aztán menet közben változott a szövegíró Schikaneder álláspontja, és úgy döntött, hogy az Éj királynője mégsem jó, hanem negatív szereplő lesz.

   - Nagyon sokan így rendezik, hogy az első áriában én mindig egy jobb, egy lágyabb típus vagyok. De például Bécsben Robert Carlsen megcsinálta úgy a Varázsfuvolát, hogy tulajdonképpen az egészet a Sarastro és az Éj királynője rendezi, és ott nevetnek a háttérben, vagy bólogatnak, hogy na jó, ez sikerült. És valahol ez egy nagyon helytálló megközelítése a dolognak. Ezt azért szerettem, mert ott voltam a színpadon az elejétől a végéig, mint egy "rendszergazda", figyeltem a történéseket, részese lettem, és ez tetszett nekem. Egyébként nagyon várok egy kérdést. De mindegy, nem mondom, mit, hátha megkérdezik. Ha nem, akkor majd a végén elmondom.

   - Nem fél attól, hogy ez az egy szerep…

   - Na, pont erre gondoltam. Nem lehet kihagyni.

   - …túlságosan egyeduralkodóvá válik?

   - Nem. Végül is, ha csak ezzel az egy szereppel világkarriert tudtam csinálni, akkor már összecsomagolhatok, vihetem ezt a díjat is haza…

   - Jöhet a krumplisütés.

   - Nem a krumplisütés. Egyszerűen azt mondhatom, hogy mindent megtettem azért, hogy valamit felvigyek egy magas szintre. Ugyanakkor persze nem így van, mert nem ez a dolgom, hanem, hogy kiteljesedjem. De mivel ezzel a szereppel mindenhova bejutottam, ez egy olyan belépő volt, hogy először ezt akartam énekelni, és nem mertem kockáztatni. Tulajdonképpen szinte csak koncertekkel vettem körül. Ha énekeltem volna mellette, közben akár Luciát, akár Gildát, az nem tett volna jót. Ennek megvan a folyamata - és most értem el arra a pontra, hogy testileg-lelkileg olyan állapotban vagyok, hogy minden megpróbáltatás jöhet, mert bírni fogom, és most jönnek azok a felkérések, amik a folytatását jelentik ennek a szerepnek.

   - Például?

   - Például a Lakmé, Washingtonban, és nagyon remélem, jövőre a Miskolci Fesztiválon. Ez nekem a szerepálmom is volt. A Metben a Hoffmann meséi Olympiája jön be az Éj királynője mellé, és éneklem majd Meyerbeer Dinorah-jának a címszerepét, szintén a tengerentúlon, emellett most tanulom a Puritánokat is, és persze nagyon sok koncert vár rám.

   - Mennyire változik egy szerep megítélése attól, hogy ki van a karmesteri pulpituson?

   - Óriási különbségek vannak. A gyengébb karmesterek hagyják, hogy azt csináljak, amit akarok, a nagy karmester-egyéniségeknek viszont határozott elképzelésük van arról, hogyan énekeljem a szerepet. Ez mindig azért izgalmas, mert mind mást szeretnének, és így majdnem olyan, mintha mindig egy új szereppel foglalkoznék.
   A Minkowski például egy annyira friss, új irányzatot hozott be, annyira más megvilágítását a szerepnek, meg egyáltalán Mozartnak, hogy azt nagyon élveztem. Sokan utálták ezért, és kritizálták, de én akkor is nagyon sokat tanultam tőle zeneileg.
   Abbado… ő egy teljesen klasszikus típus, a nagy régiek közül. Semmi olyat nem lehet érezni, hogy hú, ő a nagy Abbado. Persze, lehet érezni a körülötte levő dolgokból, mert iszonyat, ahogy körülugrálják, meg mennyire imádják. De amikor dolgozunk, akkor borzasztó jó munkatárs.
   Levine… ő egy… egy "haver" típus. Be voltam görcsölve, hogy mi lesz az első találkozáskor, ki merem-e nyitni egyáltalán a számat. És hát egyszerűen ott elfolytam, mert majdhogynem ő hajlongott előttem, amiért így elénekeltem neki a szerepet. Tehát annyira más a helyzet, mint amit gondolnánk a hazai állapotok alapján a sztárokról meg a megközelíthetőségükről. Az igazi nagy sztárokat nyugodtan meg lehet közelíteni, nagyon jól lehet velük kommunikálni, és nagyon sokat lehet tőlük tanulni.

   - Gregor József mesélte, hogy a Metropolitanben nem lehet a Domingóval úgy összefutni, hogy az ember előre tudjon köszönni neki.

   - Sőt! Elmesélem, hogyan ismertem meg Domingót. Gyakoroltam a Metropolitan egyik próbaszobájában, ahol van az ajtón egy kis üvegablak, amin be lehet lesni, hogy bent mi folyik. Egyszer csak azt látom, hogy az ablakban megjelenik egy fej, aztán gyorsan eltűnik. Eltelik pár perc, megint benéz, megint el. És akkor egyszer benyit a Domingo, és azt mondja, elnézést kérek, ne tessék haragudni, hogy zavarom, csak annyira új hang volt, és én ezt a hangot még soha nem hallottam. De az a laposkúszás, amivel ezt előadta! És akkor elkezdett áradozni, meg a kezemet csókolgatta, amikor nekem kellett volna áradoznom, hogy úristen, itt van a Placido Domingo. Annyira abszurd helyzet volt. Tehát tényleg ilyen a Domingo, és tényleg, senki nem tud olyan gyorsan előre köszönni, mint ő. Borzasztó jó fej, közvetlen és segítőkész - miközben ő egy idol. Minden művésznek tanítanám azt, ahogy ő foglalkozik a közönségével. Amikor kijön, és minimum százan mindig várják, mindenkivel türelmesen elbeszélget, fényképezkedik, és nem azért, mert ez valamiféle munkaköri kötelessége. Erre tette föl az életét, a zenének él, az emberekért van, és ez meg is látszik. Ő tényleg ilyen, ebben semmi művi nincs.

   - Az operaénekesek és a zenekarok előszeretettel alkalmazzák azt a fogást, hogy ha "kirakatot" csinálnak, általában a pozitív sajtókritikákból szemezgetnek, így "fényezik magukat". Az Ön honlapján viszont találtunk olyan kritikákat is, amelyek nem feltétlenül dicsérők. Ilyet más operaénekes honlapján biztos, hogy nem találunk.

   - Én nem operaénekesnek tartom magam, én énekes vagyok. Én még egy olyan biográfiát nem láttam, ami hasonlított volna az enyémhez. Annyira más utam volt, de én ez vagyok, és kész. Épp ezért direkt kértem a férjemet, hogy ne csak jó kritika legyen a honlapomon, mert ez is hozzátartozik a pályámhoz. Nem lehetek én a tökéletes.

   - Említette, hogy sokat köszönhet és köszönhetett a közönség visszajelzéseinek. A Momus fórumain ugyanakkor olvasható néhány nem egészen hízelgő vélemény is önről.

   - Minden bírálatot fontosnak tartok, de a becsmérlés és a megalázás nem egyenlő a negatív kritikával. A férjem azt szokta mondani: idehaza a tehetséges embereknél már csak a sikereseket tudják jobban utálni. Akik kritizálnak, azok általában soha nem csinálták, így pedig nem is érezhették át azt, amiről keményen ítélkeznek. A képzeletükben él csak a "dolog", de életben fogalmuk sincs az egészről. De miért ne mondhatnák? Ők ettől boldogabbak. Mert teljesen más, ha például a Levine, vagy az Abbado azt mondja, hogy valami: "ott nem olyan szép, tiszta, és légy szíves, dolgozz még rajta", ez egy negatív, de építő kritika. Ha egy énekes érzi, hogy nem éppen a legtökéletesebb (márpedig ezt mindenki érzi), és egy autentikus, hiteles személy még meg is erősíti őt ebben, akkor hazamegy, és órákig dolgozik azon, hogy kijavítsa a hibát.

   - Mennyire nehéz feldolgozni a negatív észrevételeket?

   - Sokkal könnyebb, mint a pozitívakat. Én körülvettem magam olyan emberekkel, akiknek adok a szavára, és igenis megkövetelem, hogy kritizáljanak. Maximalista típus vagyok. Ahogy mondtam: egy hibát, vagy gyenge teljesítményt ki lehet javítani, lehet dolgozni rajta. Viszont ha sikerem van, akkor azzal ott vagyok egyedül, mert borzasztóan örülök, de nem tudom kifejezni. Nem tudom például átölelni egyenként azokat, akik a Momus-díjat megszavazták. Köszönöm nekik, hogy erre a lemezre szavaztak, amin és is közreműködtem, mert ez a díj nem csak az enyém, biztos, hogy szól az Abbadónak meg a Varázsfuvolának is.
   A hibákkal és a negatív kritikákkal semmi probléma. Az a gond, ha ezt valaki bajnak érzi. Ez része egy művész életének, lehet dicsérni, lehet bírálni - de addig jó, amíg még egyáltalán élő zenét hallhat az ember.

   - A zenehallgatásról jut eszünkbe: énekel operát, most jelent meg egy könnyebb hangvételű lemeze, a koncerteket népdallal zárja… ezek után: mit hallgat? Mi szól a kocsiban, mi szól otthon?

   - A kedvencem egy portugál fado énekesnő, Mariza. De nagyon szeretem Robbie Williamst, Alicia Keyes-t, a U2-t is. A balettet imádom. Ha Seregi-balett megy az Operában, akkor azon, ha tehetem, ott vagyok. A Szentivánéji álom a kedvencem. Az underground zene is jöhet, break-beat alappal, vannak drum and bass lemezeim is. És, mivel vezetek egy tornaklubot is, folyamatosan keresem a zenéket, frissítem a készletet a tornaórára. Operát szabadidőmben, kikapcsolódásként soha nem hallgatok. Amiben kiabálnak, olyat hallgatok épp eleget.

   - Énekesi példakép? Volt? Van?

   - Van: Lucia Popp.

   - Megbízható minőség.

   - Mondtam, hogy maximalista típus vagyok. Mint, ahogy azt már korábban beszéltük, autóban is csak a csillagos márkára, a Mercedesre esküszöm!