„Minden hangban hinni kell” (Joshua Bell)

A szállodája egyik helyiségében kapunk mintegy fél órát, vagy tíz újságíró, hogy faggathassuk napjaink talán legnépszerűbb hegedűművészét. Több mint ötmillió eladott példány a 2003-ban megjelent, A hegedű románca című lemezből, pestiesen szólva, nem semmi. Pontosabban, rettenetesen sok. Negyvenes évei elején jár, haját, ha jól észlelem, már azért festi, de külseje fiatalos. Mint egy jó ismerős, úgy viselkedik, de semmi túlzó, „amerikaias” közvetlenkedés. Ő Joshua Bell.

© Bill Phelps

– Óh, Istenem… Nagyon meglepett, hogy ez a történet bejárta a világot. Alapvetően szívességet tettem újságíró ismerősömnek, Gene Weingartennek. Ő ezt kísérletnek szánta: zene rossz kontextusban. A tréfa kedvéért belementem. A reggeli csúcsforgalomban egy elég különleges helyen történt, ahol nem szoktak egyébként utcazenészek játszani. Többen mondták, más helyet kellett volna választani, de nem a siker volt a cél. Nem ismerem az egész történetet, Weingarten meginterjúvolt embereket, végül is ez egy szociológiai felmérés volt, aminek az eredményét nagyon hosszú cikkben írta meg. Az emberek különféleképp értelmezték. Egy részüknek tényleg arról szólt, figyelünk-e valójában arra, ami körülöttünk történik. Ami engem illet, nem voltam meglepve, nem várják az emberek, hogy a zene így legyen tálalva. Szerintem fontos, hogy a hallgatók aktívan vegyenek részt az előadás folyamatában, melynek során egyensúlyi állapotnak kell közöttünk kialakulnia. Fel kell készülnünk rá, aktivizálnunk kell az agyukat, szükség van a megfelelő környezetre, a csendre. A kísérlet rávezetett a felismerésre, hogy a zene mennyire jelen van a háttérben. A liftben, egy étteremben, ahol vacsora közben Beethoven Eroica szimfóniája szól, az a darab, ami megváltoztatta a világot. Úgy gondolom, a legtöbb zenész utálja ezt, nem így kellene a zenének léteznie.

– A másik történet, ami kihagyhatatlan, gyermekkorával, a kezdetekkel kapcsolatos, amikor is fiókra kifeszített gumiszalagokon játszott. Milyen volt a családi zenei háttér?

– A szüleim nagyon szeretik a zenét, de nem hivatásosok, mindketten pszichológusok. Az anyám zongorázott, az apámnak volt hegedűje, de nem játszott jól, soha nem tanult. Nekem abszolút hallásom van, így amikor anyám játszott a zongorán, felismertem a hangokat. Négyéves koromban kaptam hegedűt. Európából nézve Indiana állam a világ végén van, de a bloomingtoni Indiana Egyetemen van az egyik legjobb zenei iskola, ahol például Starker János vagy Sebők György is tanított, így nagyszerű zenei környezetben nőttem fel. Josef Gingold volt az a tanár ott, aki nélkül ma talán tényleg a metróban játszanék.

– Egy nem mindennapi hegedűn játszik, amelynek megvan a maga története. Mit jelent ez a hangszer Önnek?

– Ez valóban különleges hegedű, Stradivari. Bronislav Hubermané volt, amíg el nem lopták tőle. Volt egy Guarnieri del Gesúja is, azon játszott a Carnegie Hallban, amikor a színpad mögül eltűnt a Stradivari. Tíz évvel később Huberman meghalt, így nem érhette meg, hogy a hangszer ötven évvel később, 1986-ban előkerült New Yorkban. A tolvaj mindenféle összejöveteleken, kávéházakban játszott rajta. Többen említették neki, milyen jó hegedűje van, mire mondta, persze, ez Stradivari, de senki nem hitte el. A hangszer egy biztosítótársaság tulajdona lett, és Norbert Braininhez, az Amadeus Kvartett tagjához került, aki egyszer megengedte, hogy játsszak egy percig rajta. Egyből felismertem, milyen nagyszerű, de Brainin csak annyit mondott, egyszer az enyém lesz. Tán nekem adja, gondoltam, de csak négymillió dollárért adta volna. Mindenesetre öt év múlva tényleg eladta nekem, majd’ négymillióért. Meg kellett válnom a régi Stradivarimtól, hogy megvehessem, kettőt nem engedhetek meg magamnak.

– Miben különbözik ez a korábbitól?

– Nem mondanám, hogy jobb. Valahogy olyan a különbség, mint a régi és az új feleség között. Néha hiányzik a másik, de ennek nagyobb ereje, kisugárzása van, ezért könnyebb rajta játszani, és kiegyensúlyozottabb is. Az 1730-as évek aranykor volt, Stradivari ekkor találta meg az igazi egyensúlyt az édes hangzás és az erő között. Gyermekkoromban mindig Stradivarit hallottam, Gingold is azon játszott, egy korai példányon, behízelgőbben szólt, sokaknak nagyon tetszett, de nem volt elég ereje. Kelemen Barnabás is játszott rajta egy ideig, amikor megnyerte az indanapolisi versenyt, az volt a díj, hogy megkapta négy évre. Épp ma hívott, hogy most már egy Guarnierije van. Nem lehet minden tekintetben jó egy hegedű, lehet, hogy valamikor váltok, és nekem is Guarnierim lesz.

– Mennyire érdekli a vezénylés? Feladná érte a hegedülést?

– A hegedülést bizonyosan nem adnám fel miatta. Manapság egyre több szólista fordul a vezénylés felé, de volt egy periódus, amikor ez nem volt divat, Milstein, vagy Heifetz soha nem csinálta. De előtte például Ysaye, aki a tanárom tanára volt, vezényelt és komponált. Ez olyasmi, amikor a színészek rendezni kezdenek, az ember az egészet szeretné kézben tartani. Sokszor irányítom a zenekart – hegedűvel a kezemben. Most, a Cameratával itt lesz a karmesterük, mert Csajkovszkij nehéz lenne nélküle, de sokszor játszom az Academy of St. Martin in the Fields-szel úgy, hogy én vezénylek, mert ilyenkor sokkal inkább meg tud valósulni az, amit én akarok.

– Hogy viszonyul a kritikákhoz, különösen az elmarasztalókhoz?

– Miért, szeretne rosszat írni rólam? Mondjam azt, nem érdekelnek? Természetesen senki nem szereti, ha nincsenek jó véleménnyel róla, de próbálom nem elolvasni a koncert után a recenziókat, ami nem is nehéz, mert mire megjelennek, már egy másik városban vagyok. De nem is ezekből szeretnék instrukciókat, inspirációkat kapni. Szerintem a legtöbb művész sokkal szigorúbban elemzi magát, mint a kritikusok, különben sem lehet mindenkinek a tetszésére tenni. Elég csak a Violinist.com-ra kattintani, mi mindent tudnak a tanulók ott összeirkálni, kegyetlenek mindenkivel. Vagy mik vannak a Youtube-on Heifetzről, aki az isten a számomra; egy senki, hidegen játszik, sokkal jobban szeretem Hilary Hahnt – ilyesmi. Ha vezényel az ember, jó, ha a zenekar húsz százaléka szereti, de ezzel nem kell törődni.

– Sokat gyakorol? Volt olyan periódus az életében, amikor sokat gyakorolt?

– Nem vagyok nagy gyakorló, még gyerekkoromban is talán csak két órát gyakoroltam naponta. Nagyon sok minden érdekelt, például a sport is, teljesen normális gyerekkorom volt. Azt hiszem, megtanultam jól gyakorolni, ez fontosabb, mint a sok gyakorlás. Ma is vannak napok, hogy néhány órát játszom, de a sok hegedülés fizikailag sem egészséges. Szerencsés vagyok, hogy nincsenek ezzel problémáim.

– Vannak még kihívások ön előtt? Darabok, amiket még nem játszott?

– Számtalan ilyen van. Például a Bartók-, Sosztakovics-versenyművek. Nagyon nehéz új darabokat tanulnom, mert rengeteget játszom, tán százhúsz koncerten is egy évben, vagy tizenöt különböző concertót. Ebben a korban, amiben vagyok, már nehezebb a tanulás. Amikor fiatal voltam, nagyon gyorsan ment, mindent azonnal megjegyeztem. Ma már sokat kamarázom, vezénylek, szeretnék többet komponálni... Annyi mindent szeretek csinálni a klasszikus zenén kívül is, ami a kilencvennyolc százalékát teszi ki annak, amivel foglalkozom. De ott vannak a filmzenék, szeretek mindenfélével próbálkozni, aztán vagy sikerül, vagy nem. Az egyensúly a kulcsszó, azt szeretném megtalálni. Legutóbb az új Daniel Craig-es James Bond-filmben zenéltem, talán itt is jön nemsokára, sajnos veszített a Gettómilliomossal szemben az Oscar-díjért folytatott versenyben.

– Ha komponál, milyen stílusban, milyen műfajban gondolkodik?

– Nem vagyok valódi zeneszerző, eddig főleg kadenciákat komponáltam, feldolgozásokat készítettem. Kreisler, Heifetz a hőseim, szeretem azt a módot, ahogy ők dolgoztak át műveket hegedűre. Még nem vagyok gyakorlott hangszerelő sem, először egy szólóhegedű szonátát szeretnék írni. Ysaye-hoz érzem magam közel, aki a tanáromon keresztül hatott rám, a kadenciáimra is mondják, hogy néhol őt idézik. Vádolnak is vele, hogy nem játszom elég kortárs zenét, de hát nem vagyok az avantgárd zene nagy rajongója, szeretem az új zenét, de óvatos vagyok, minden hangban hinni kell, rémálom úgy játszani valamit, hogy az ember nem hisz benne.