Majdnem Steinway – Két évig gyűjtöttek zongorára Erkel szülővárosában

Különleges zongoraavató koncertet tartanak ma este Gyulán – a hangszert civil kezdeményezésre indult gyűjtőakciók révén, két év alatt összegyűlt pénzből vásárolták meg. A cél az volt, hogy az Erkel-bicentenáriumra legyen a városnak egy Steinway hangversenyzongorája. A tapasztalatokról a programok egyik szervezőjét, Bagyinszki Zoltánt kérdeztük.

   – Bár megvalósult az álmuk, úgy tudom, nem pont olyan hangszert vásároltak, amilyet szerettek volna.

   – Erkelhez méltóan egy Steinway hangversenyzongorát szerettünk volna megvásárolni, de több mint kétéves küzdelem, sok-sok program és ötlet után mintegy 9 millió forint gyűlt csak össze. Így egy Boston hangversenyzongorához sikerült hozzájutnunk, ami szintén Steinway konstrukció, de egyel kisebb kategória, lényegében egy jó középkategóriás hangszer. És ehhez is úgy, hogy több mint egymillió forintos kedvezményt kaptunk, mivel szó szerint nagyon szimpatikusak voltunk a forgalmazónak. Ráadásul készült egy szerződés-kiegészítés is: amennyiben a következő 2-3 évben előteremtjük a különbözetet (akár pályázatból, akár úgy, hogy a város gazdasági helyzete ezt megengedi, netán a minisztérium segít), akkor a cég ebben az árban visszaveszi tőlünk a Bostont, és lehetőséget kapunk arra, hogy megvásároljuk a 20 milliós Steinwayt.

   – Kétévi munka után van-e még erő, ötlet ahhoz, hogy a hiányzó összeget ne állami pénzből, pályázatból, hanem hasonló gyűjtésből teremtsék elő?

   – Megmondom őszintén: nincs. Erről a több mint kétéves programról is azt hittem az elején, hogy könnyebb lesz. Több évtizede vagyok a kulturális szervező szakmában, nagyon-nagyon sok mindent megoldottam már, de úgy tűnik, ez meghaladta az erőmet. De szerintem nem az a gond, hogy mi lettünk volna kevésbé hatékonyak – ha nem lenne gazdasági válság, már rég túl lennénk ezen a problémán. Tudomásul kell venni, hogy most erre a célra, ha tetszik, a kultúrára, a zenére nem nagyon akar összejönni ez a 20 millió forint. Túl vagyunk a határidőn, ráadásul nagyon jó az ajánlat, amit a forgalmazótól kaptunk, tehát úgy gondoltuk, most meg kell állni, pihenjünk egy kicsit. Hátha később valaki továbbviszi az ügyet, vagy egy egyszeri zsebbenyúlással, akár egy pályázattal vagy a minisztérium támogatásával meglesz a kitűzött cél.

   – Milyen indíttatásból kezdte le az egészet szervezni?

   – Mindig is benne voltam a jótékonykodási akciókban. Amikor közeledett az Erkel-bicentenárium, felmerült az ötlet, hogy ugyan Gyula városának van egy Steinway hangversenyzongorája, viszont már műemlék, száz éves, amit óvni kell, úgyhogy beszerezhetnénk egy komoly, minőségi hangszert. S mivel a város gazdasági helyzete nem igazán jó, úgy gondoltuk, próbáljuk meg közadakozásból előteremteni a szükséges összeget. Hát... majdnem sikerült.

   – Miket tudna kiemelni az események közül leglátványosabb, vagy legérdekesebb ötletként?

   – Két dolgot mondanék. Az egyik a 24 órás zongoraprogram volt, ahol megmozgattuk egész Gyula, egész Békés megye zeneszerető társadalmát. Úgy emlékszem, több mint százan jelentkeztek arra, hogy pár percben elvarázsolják a közönséget és adakozásra buzdítsák a jelenlévőket. A legnevesebb művész Érdi Tamás volt, aki részt vett ebben a programban, a legfiatalabb pedig egy – ha jól emlékszem – hatéves gyulai kisfiú. [Az eseménnyel kapcsolatos interjúnkat itt olvashatják – a szerk.]

(Fotó: Bagyinszki Zoltán)

A másik érdekes ötlet a zongoraszobor megalkotása volt. Gyulán, a Kossuth téren van egy szökőkútmedence. Oda op-art jelleggel beállítottunk egy fekete és egy fehér zongorát, felhívásképpen a számlaszámmal, és ezt fel is avattuk, oly módon, hogy egy békéscsabai zongoraművész fiatalember fekete nadrágban, gálacipőben, fehér ingben minden probléma nélkül besétált a vízbe és elkezdett zongorázni a medencében felállított zongoraszobron.

   – A testületek és cégek mellett mennyire lehetett rávenni magánszemélyeket az adományozásra, milyen arányban van az ő pénzük benne ebben a 9 millió forintban?

   – Az övék a kisebbik rész. A magánszemélyek nem nagyon adakoztak, tisztelet a kivételnek. Volt olyan hangverseny, amikor bár kihelyeztük a gyűjtődobozokat, szándékosan nem kértük meg direkt a nézőket, nem presszionáltuk őket, hogy tegyenek bele pénzt. Tudták, hogy mi célból szerveztük a hangversenyt, mégis ott alig jött össze párezer forint. De például gróf Deim János, egy Bajorországból idetelepült úriember, úgy emlékszem, 600 eurót adott, vagy említhetem M. Szabó Andrást, aki több mint 1 millió forintot adományozott. Mi persze nem erre számoltunk, hanem a sok-sok aprópénzre. De az nem nagyon jött be. A cégektől könnyebb volt adományokat szerezni.

   – Volt olyan pillanat a két év alatt, amikor azt mondta, hogy "ez nem lesz meg"?

   – Soha. Mindig jöttek újabb ötletek, rengeteg koncert és program volt. Nem csak azt vártuk, hogy gyűljön a pénz, hanem tettünk is érte. A végén egy picit a kulturális kormányzatban is csalódtam. Adódott ugyanis egy olyan lehetőség, hogy ha egy iskola venné meg a hangszert, akkor kapunk 30% kedvezményt, tehát úgymond lealkudtuk az árat 15 millióra. Ekkor megkerestük mind az oktatási mind a kulturális tárcát, hogy nekünk van 9 milliónk, tegyék már hozzá a másik 6-ot. Hát, sajnos nem jött össze. Szóval, csalódások voltak, de eszünkbe sem jutott, hogy abbahagyjuk.

   – Végül is megérte, hiszen ma este zongorát avatnak a városházán. Az önök sikere mennyire adhat példát, mennyire ösztönözhet másokat arra, hogy ha nem tudnak pénzt szerezni központi forrásból, akkor próbálják meg összefogással, közadakozásból?

   – Lehet, hogy szerénytelennek tűnök, de ehhez azért kell egyfajta profizmus. Én 35 éve a szakmában vagyok, sok rendezvényt csináltam, jó a nevem, ismernek Gyulán, Békés megyében. Szerintem, ha valakinek nincs ismeretsége és nem olyan nagyon közügy a dolog, akkor ilyesféle akciókat nagyon nehezen lehet megvalósítani. Fontos az is, hogy egy civil szervezetnek ki a vezetője, és mennyire hajlandó a szabadidejét erre áldozni. Ha nem nagyon, akkor nem fog működni a dolog. Munka, munka és munka, ötletek, kreativitás – ha ez nincs meg, akkor nem lesz könnyű. Még egyszer mondom: két-három éve, amikor elkezdtük, még jobb volt a gazdasági helyzet. Ma nagyon nehéz a dolga mindenkinek, és úgy látom, jövőre sem lesz könnyebb. És nagyobb odafigyelés kellene a kultúrára, közművelődésre, a művészetre a politika részéről is. Úgy érzem, erre ma nincs pénz – de talán ez nem mindig pénzkérdés.